Ötvenhat ötvenhét esztendeje

Engem a nagy nemzeti ünnepek inkább számvetésre és elgondolkodásra késztetnek, mintsem felhőtlen ünnepi emlékezésre. Persze az emlékezés mindig hozzátartozik az ünnephez, igazából azonban az önvizsgálatnak és a számvetésnek kellene hozzátartoznia. Jól tudták ezt az előttünk járók, hiszen, mondjuk, március 15-ike ünnepét Ady Endre, Babits Mihály vagy Illyés Gyula mindig a nemzeti önvizsgálat szigorú mérlegén helyezte el. Most ismét ünnepelünk, méghozzá az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc ötvenhetedik évfordulóját - ez az egymást követő két szám lehetne akár egy sokatmondó, szép szimbólum is, amely arra hívná fel a nemzet figyelmét, hogy az ünnep mindenképpen közös. Közösnek kellene lennie.

Nem tudom, így lesz-e vajon, sőt, most már bizonyosra vehető, hogy közös megemlékezésekről szó sem lehet. A magyar politikai élet, a közélet egymás ellen küzdő csoportjai nem együtt, még csak nem is egymástól függetlenül, hanem egymással szemben fogják megünnepelni a tulajdonképpen nemzeti egységet szimbolizáló évfordulót. A mögöttünk álló évtizedek tapasztalatai nyomán, úgy tetszik, az ötvenhatos magyar forradalom ünnepe mára véglegesen beleszürkült az állami hivatalosság sivár világába. És ami ennél rosszabb, ki van szolgáltatva a pártpolitika érdekeinek. Igazi ünnep, mondhatnám: népi ünnep lehetett volna, végül mégis protokoll-eseménnyé vált. Katonai díszlépésekkel, tábornoki kinevezésekkel, kitüntetések átadásával, koszorúzással és néhány többé-kevésbé őszinte ünnepi beszéddel, vagy éppen a pártpolitikai ellenfelet kiszorítani igyekvő acsarkodással. Mindez arra utal, hogy tulajdonképpen nem teljesültek 1956 nagy álmai és reményei.

Megfakult emlék

Mindezért túlságosan is elnéző dolog volna pusztán a múló időt tenni felelőssé, amely, akárcsak a régi zászlókat, megfakítja a történelmi emlékeket. Mert a történelmi emlékek megújíthatók és életre kelthetők, ahogyan az 1848. március 15-ike büszke emlékével is megesett a hetvenes és nyolcvanas években, midőn a budapesti fiatalok pontosan azokkal az érzelmekkel vonultak ki Petőfi Sándor szobrához, amilyeneket az ünnep, a negyvennyolcas és az ötvenhatos hagyomány megkövetelt. Igaz, akkor nem állami protokollfőnökök fogadták őket, hanem gumibotos rendőrök, akik bizonyára nem érezték át az ünnep jelentőségét, viszont igyekeztek megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket feletteseik támasztottak velük szemben. És persze életre tudott kelni 1956. október 23-ika emléke és szellemisége is 1988-ban és 1989-ben.

Nos, nem a múló idő, az eltelt ötvenhét esztendő a felelős azért, hogy október 23-ika mindenekelőtt az állami protokoll és a pártpolitikai küzdelem része lett. Az emberek nagy többsége legfeljebb azon örvendezik, hogy néhány napos szabadsághoz jutott, akárcsak régen április 4-ikén vagy november 7-ike körül. Egy esztendeje néhány "ötvenhatos" barátommal szerettünk volna szervezni valamiféle megemlékezést, amelynek keretében középiskolai diákok számára próbáltuk volna megvilágítani a magyar forradalom jelentőségét. Kísérletünk általános érdektelenséggel találkozott. Szomorú módon kell azt mondanom, hogy a magyar ötvenhat emlékének megfakulásáért és kiüresedéséért mindenekelőtt a "politikai osztály" a felelős, amely nem ismerte fel azt, hogy október 23-ika a nemzeti szolidaritás és a történelmi újrakezdés szimbolikus ünnepe lehetett volna. Igazi ünnep, amely közelebb hozhatja egymáshoz a lelkeket.

Huzakodó veteránok?

A kilencvenes évek végétől az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc örökségének már csak a pártok retorikájában és az állami protokollban maradt szerepe. Máskülönben a hazai politikai élet, az úgynevezett "véleményformáló értelmiség" közönyösen és tehetetlenül nézte, hogy ez az örökség miként veszíti el súlyát és erejét, azt a méltóságát, amelyet az 1989 nyári Nagy Imre-temetésen olyan fényesen mutatott fel. Sőt, akadtak olyan kormányzati tényezők is, amelyek kifejezetten 1956 örökségének lejáratására és az ötvenhatos tábor manipulatív megosztására törekedtek. Így sikerült még a kilencvenes évek elején megosztani és súlytalanná tenni az 1988 tavaszán (még "illegalitásban") megalakult, és gyorsan igen nagy közéleti tekintélyt szerzett Történelmi Igazságtétel Bizottságát, és emellett sikerült ötvenhat emlékét kiszolgáltatni a politikai eróziónak, az emlékezetvesztés eróziójának.

Igaz, 1956 örökségének lejáratásáért alaposan megdolgozott maga az ötvenhatos tábor is. Mert az ország népe, különösen az elfogulatlanabb fiatal nemzedékek mit láttak, midőn a forradalom eszmevilága és öröksége szóba került? Egymással huzakodó veteránokat, akik gyakran kiszámíthatatlan és neuraszténiás gesztusok kíséretében próbálták érvényesíteni igazukat, és ügyeskedő politikusokat, akik 1956 tüzénél próbálták megsütni a maguk pecsenyéjét, holott talán a forradalomhoz nem is volt közük. Emlékszem, a forradalom harmincötödik évfordulóján valaki olyan is meg tudta szerezni a forradalom emlékérmét, akiről később kiderült, hogy egyik vidéki városunkba ő kalauzolta a bevonuló szovjet tankokat. 1849-ben "muszkavezetőnek" nevezték az ilyent.

Hármas jelszó jegyében

A "rendszerváltó" pártok kompromisszumkészségének és szolidaritásának teljes hiánya, az ötvenhatos örökség körül fellépő politikai manipulációk és kiszámíthatatlan politikai gesztusok végül is teljes sikerrel szorították a hazai közgondolkodás és a politikai kultúra peremvidékére a magyar forradalom emlékét és örökségét. Ebben a tekintetben az új politikai elit alaposabb és eredményesebb munkát végzett, mint a kádárista "agitpropos" manipuláció, mint Berecz János, Hollós Ervin és Molnár János, 1956 egykori hivatalos értelmezői, rágalmazói és történészei. Sikerült elfeledtetni, hogy 1956 igazi értelmét és történelmi hivatását nemzeti függetlenség visszaszerzése mellett a nagy francia forradalom hármas jelszava: a szabadság, egyenlőség, testvériség jelölte meg.

Most tehát ismét ünnepelünk, a forradalom ötvenhetedik évfordulóján és a szabadsághoz elvezető folyamat harmadik évtizedében. De hogy valójában mit ünnepelünk, azt egyre kevesebben tudják, és mindez egyre kevesebb embert érdekel. Annak ellenére, hogy 1956-ról számtalan tudományos és kevésbé tudományos konferenciát rendeztek, és egy közepes könyvtárat töltenek meg az 1989 óta megjelent történeti munkák, dokumentum-összeállítások és emlékiratok, nagy részben az azóta felszámolt, valóban alapos és eredményes kutatómunkát végző 56-os intézet jóvoltából.

A forradalom évfordulóit a mögöttünk lévő évtizedben többnyire protokolláris események, ha nem éppen utcai zavargások övezték. 1956 igazi örökségét és szellemiségét azonban valószínűleg már jóval korábban, a "rendszerváltás" idején cserbenhagyta az új magyar politikai elit.
Szomorú volna, ha az illő módon megrendezett állami protokoll mellett csupán néhány idős ember emlékezne meg arról, talán magányosan, hogy valójában mit jelentett, mit képviselt és mit akart a magyar forradalom. Ötvenhat ötvenhét esztendeje végül is a fiataloké volt, a forradalom tüzében egy "fiatal Magyarország" született, és nagyon szomorú, mi több, tragikus az, hogy ma nem a fiataloké.