forradalom;1956;

2013-11-09 09:30:00

1956 – elbizonytalanított örökség

A rendszerváltás első évtizedében szívesen írtunk 1956. október 23-ról, örömmel vettünk részt megemlékezéseken. Akkor még bíztunk abban, hogy a politikai csatározások és a gazdasági változás súlyos gondjai ellenére a nemzet legjobbjai megtalálják a közös, az eseményhez méltó hangot. A rendszerváltás második évtizedében elbizonytalanodtunk, egyre kevésbé éreztünk kedvet a nyilvános szerepléshez. 2006-ban az ünnepet puccskísérletre, garázdaságra használták ki, ebben részt nem vállalhattunk. 2013. október 23-án a felháborító, az elkeserítő és a groteszk között választhattunk. 

Helytelenítettük az ország miniszterelnökének katonai díszlet előtt előadott, a polgárháború lehetőségét is felvető beszédét, elutasítjuk azt, hogy a társadalom maradék szövetének széthasítására kívánta mozgósítani híveit. Elkeseredetten hallgattuk a demokratikus ellenzék rendezvényén az egység helyett a kétség hangját. Noha örültünk annak, hogy a szónokok képviselték a demokratikus erők teljes színskáláját, de megértettük azokat, akik az egyszeri eseményen, a legerősebbek választási szövetségén túl összefogásban reménykedtek.

Csalódásra nemcsak nekik volt okuk. Keserűen mosolyogtunk azon, hogy egy rokonszenves, de saját szónoklatától elbódult fiatal képviselőnő híveinek happeningjét '56 októberéhez hasonlította és jutalmul hősi címeket osztogatott. Mi, a forradalom aktív résztvevőiként és tanúiként sem ennek örökségét nem kívánjuk kisajátítani, sem igazságosztásra nem kaptunk felhatalmazást. Úgy véljük azonban, jogunk és kötelességünk, hogy a történteket értelmezve elmondjuk véleményünket, és rámutassunk arra, hogy a magyar forradalom örökségének eltékozlásáért a politikai osztály egyetemlegesen felelős.
A rendszerváltás kisiklásának első jelét a harmadik köztársaság 1989-ben megrendezett kikiáltásakor éreztük. A kikiáltó előélete alkalmatlannak tűnt a változás meggyőző jelképezésére, utóélete igazolta gyanúnkat.

A következő évtizedben az állami protokoll üres és a forradalom szellemétől fényévnyi távolságban álló külsőségei elriasztották a polgárok többségét a rendezvényektől. A nemzeti ünnepből kirándulásra, rokonlátogatásra használt szabadnap lett. Nem tagadhatjuk, hogy az úgynevezett "ötvenhatosok" egy részének viselkedése, a háryjánoskodás, a civakodás, a hajdani társakra szórt rágalmak súlyosbították a helyzetet. Nem csak az azóta felnőtt két nemzedék tagjai, de a valódi ötvenhatosok közül sokan, ízlésükhöz és múltjukhoz méltatlannak tartva a történteket, egyre gyakrabban távolmaradtak az ünnepségektől.

A rendszerváltás második évtizedében a pártok mellé szegődő PR tanácsadók és eseményszervezők megjelenése súlyosbította a helyzetet. Az állami protokoll által támasztott űrt a pártok zsákmányszerző akcióival próbálták kitölteni. Az elmúlt években a politikai pártok a két szabadságharc - 1848-49 és 1956 - emlékét elvben külön, gyakorlatilag egymás ellen ünnepelték, és ezzel még inkább elmélyítették a nemzet egységét végletesen megosztó politikai árkokat. Mindez a kívánatos, azaz a józan nemzeti önazonosság gyengítését, a közösségi szolidarítás válságát idézheti elő. A szélsőjobboldalra kacsintó jobboldal narratívájával szemben a baloldal kormányon és ellenzékben egyaránt képtelennek bizonyult érthető narratívát, hiteles személyiségeket felmutatni. Gyakran látszott úgy, hogy a még élő és értelmi képességeiket birtokló ötvenhatosok inkább zavarják a szerepükről és korukról konstruált történeteket, nem kívánatos személynek bizonyulnak, amikor róluk emlékeznek.
Idén a jelen politikai szükségletei kiszorították az ötvenhét évvel ezelőtt történtek felidézését.

Félreértés ne essék! Pontosan tudjuk, hogy a forradalom részesei közül a legfiatalabbak is hetvenedik évtizedükben járnak. Aligha maradt más feladatuk, minthogy szavahihető tanúként felidézzék a történteket, szabad utat hagyva a különböző értelmezéseknek, Göncz Árpád szavaival "ahány ember, annyi ötvenhat". Az ötvenhatosok igen nagy része demokrataként élt, magától értetődően tiszteletben tartja az emlékek és vélemények, sőt vélekedések sokféleségét.

Az ünnep szellemétől teljesen idegen manipulációk rombolását azonban ők sem kötelesek eltűrni. Mindenekelőtt abban látunk veszedelmet, hogy a történelmi örökség és a nemzeti ünnep pártpolitikai célokra történő kisajátítása igen sok magyart és főként fiatalokat fog a közélettől és a magyar forradalom és szabadságharc örökségétől elidegeníteni. Ez pedig fokozza a közügyektől elfordulók, a hitet vesztettek már most is igen jelentős tömegét.

Ennél is súlyosabbak a politika-csináló elitet fenyegető veszély. Az 1989-ben újjászületett köztársaság legitimitása 1956. örökségén alapszik. A politikai pártok, a döntéshozók 1956 "ágán" ülnek: 1956-ra hivatkozva keresik erkölcsi legitimitásukat. Ha szűklátókörűen, rövid távú célok érdekében az örökséget eltékozolják, könnyen a semmibe zuhanhatnak. A József Attilától kölcsönzött hasonlatot nem irodalmárok könnyű fordulataként használjuk.

Meggyőződésünk, hogy a teljes politikai osztály bizalmi deficitjének egyik oka a történelmi perspektíva hiánya, a közelmúlt torzító, az éppen aktuális politikai taktikának alárendelt értelmezése. Nem tisztünk a különböző oldalak felelősségét firtatni, csupán azt kívánjuk leszögezni, hogy a politikában is érvényesül a közlekedő edények törvénye: ami az egyik félnek árt, a szembenállónak sem feltétlenül használ.
Fejtegetésünk végén az olvasó joggal kérdezi, mit akarunk? A válasz egyszerű.

Először: közmegegyezést, hogy az 56-os forradalom kerüljön ki a pártpolitika köréből. Koszorúzzon mindenki, ahol akar, de tűnjenek el az esztrádok, mikrofonok, felvonulások, szónoklatok.
Másodszor: váljon a nemzetinek deklarált ünnep a nemzet ünnepévé. Zenében, versekben, tanúságokban, akár tánccal, mulatsággal egymásra találhatnak azok, akiket a sunyi szándék szembeállított. 1956. október 23-án vidámak és bizakodóak voltunk. Naivak? Bizonyára. De a következő időszak megpróbáltatásai közben is tiszták maradtunk. Ha sikerül visszatalálni ezeknek a napoknak eleven szelleméhez nem veszett el 1956.

Ha nem, ha az folytatódik, amit az elmúlt héten láttunk. Bármi bekövetkezhet. A nemzeti ünnep elveszített méltósága betölthetetlen űrt okoz abban a lelki és erkölcsi rendszerben, amelyre a nemzet méltóságának kell épülnie.