Hoppon maradt ország

Az ember kényelmesen hátradől, és röhög rajta, hogy milyen veszettül kiszolgáltatottan, elnyomorítva is kénytelen élni.

Az Igenis, miniszterelnök úr! kajánkodva nyelvet öltöget a hatalomra. Élvezettel céltáblát csinál belőle, ahogy egyébként is található a díszletfalon egy valóságos céltábla is, kis nyilakat lehet bele dobálni, így hajigálja a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház produkciója az Átriumban a kormányt élcekkel, viccekkel, gúnyos szurkapiszkákkal. Hogy melyik kormányt, az már lehet kérdéses, a darab ugyanis eredetileg angol, Antony Jay és Jonathan Lynn munkája. Meglehetősen sikeres tévésorozat volt újkorában, a nyolcvanas években, a tekintélyes BBC-n. És hogy azért, ha ritka is, mint a fehér holló, de létezhet olyan, hogy a hatalomnak humora van, bizonyítja, hogy az egyik epizódban még Margaret Thatcher is vállalt szerepet, aki állítólag meglehetősen szerette ezt a sorozatot. Hogy a mostani színpadi változatban esetleg csak villanásnyi szerepet vállalna valamelyik fontos döntéshozó, afelől erős kétségem van. De hát, hiszen magában a produkcióban hangzik el, hogy olyasmit nem szeretnek támogatni, ami őket kritizálja. És, hogy ez mekkora dőreség, azon is mulathatunk.

Ez a produkció nem okoz ideggörcsöket és gyomorfájdalmakat, nem kell utána feltétlenül konzultálnunk orvosunkkal és gyógyszerészünkkel, tényleg nem halálos döfésekről, még csak nem is hónapok, hetek alatt gyógyuló sérülésekről van szó, hanem élcekről, amik témája olyan, hogy jóleső róluk nyilvánosan beszélni. Veszett jó kinevetni azt, amin nap, mint nap bosszankodni kényszerülünk.

Faragó Zsuzsa és Ugrai István készítették a magyar szöveget, és az angol jelenségeket leplezetlenül, olykor akár szószerinti idézeteket is felhasználva, vegyítették magyarokkal, anélkül, hogy egy az egyben felismerhető lenne bárki is, miközben persze azért utalások, gonoszkodó célozgatások, naná, hogy történnek.

De az például igazán nem állítható a most regnáló miniszterelnökről, hogy nem irányít vasmarokkal, szétfolynak kezében a dolgok, mint a színpadi országvezetőnek. Hevér Gábor alapvetően pipogya, szinte semmihez nem értő, nárcisztikus kormányfőt alakít, akit leginkább a hatalma megtartása érdekel, de most ez is kérdésessé válik, így meglehetősen nyugtalan, idekap, odakap, fejét veszti, amit mások próbálnak helyette ugyancsak jelentős kétségbeeséssel a helyén tartani. Aki leginkább észnél van, az az Alföldi Róbert által alakított kabinetfőnök. Szertartásosan elegáns és kimért beszédű. De ez a megfontoltnak tűnő beszéd gúnyt, cinizmust is tükröz, és olykor átcsap hivataloskodó szózuhataggá, mintha élő törvénytár szólalna meg a haszonleső, bárkit lenéző, magát az ország valós vezetőjének tekintő, aki a háttérből mindent irányít, ember szájából.
Válságkomédiának is titulálják a darabot, és bár a szereplőket végig a kormányzati nyaraló szalonjában látjuk, abszolút érezhető, hogy azért olyanok, mint a mérgezett egerek, mert egy tűzhányó tetején próbálnak lavírozni, igyekeznek fejveszetten meggátolni a katasztrófával fenyegető robbanást, ami nyilván az eddigieknél is nagyobb felfordulással járna.

Vannak dolgok, amiket már alapjáratnak tekint a miniszterelnök, az már egyáltalán nem hozza ki a sodrából, hogy diákok tűntetnek az üdülő előtt, szinte félvállról odaveti, hogy majd megunják és hazamennek. Mintha hallottunk volna már hasonlót. Európára is rutinból tesz néhány megjegyzést. Hogy az állami pénzből őket a művészet eszközeivel kritizálókról, akiknek nem is érdemes támogatást adni, már ne is beszéljünk. Amikor azonban az egész országot, sőt akár a lefitymált Európát is a csávából kihúzó grandiózus olajüzlet érkezik keletről, a képzeletbeli Kumranisztánból, a miniszterelnök csak tűzbe jön. Aztán lelohad, mert a kumranisztáni külügyminiszter a szerződésért cserébe olyan csekélységet, mint egy tizenhat éves szűzlányt követel, egyéjszakás használatra. Ez valahogy csak kiveri a miniszterelnöknél is a biztosítékot, a válságon belül is kiélezett válságot eredményez. Lehet-e gondosan őrzött, tüntetőktől körülvett, nyaralóba, akár helikopterrel bejuttatni ilyen előnyökért készséges leányzót, és, ha igen, hogyan lehet eltitkolni a sajtó előtt, ha pedig netán valami kiszivárog, mit lehet hazudni? A miniszterelnök álságos talpnyalói ugyancsak lemerevednek a groteszkbe forduló szituációtól. A személyi titkárát, Ficza István tudálékoskodó, zavarában fellengzős hangsúlyokkal elmondott idézeteket eregető, a valós élethez nem sok érzéket mutató, finomkodó alaknak ábrázolja. Parti Nóra csinos hosszú combjait fegyverként használó bombázó, körmönfont politikai tanácsadó, aki bizonyos dolgokat sejt, sőt netán ért, de ténylegesen soha nem akarja a bőrét vásárra vinni. Némedi Árpád kumranisztáni nagykövetként elszánt határozottsággal, tántoríthatatlanul közvetíti a külügyminiszter elvárását.

A patthelyzet előre kódolható. A kumranisztániak elhúznak, a tisztelt miniszterelnök, az emberei, és velük együtt az ország hoppon, és kátyúban marad. Bűnbaknak pedig akár ott a vén Európa, vagy bármi más, ami és, aki kézre esik.
Znamenák István jó, kesernyés mulatságot rendezett, ami ugyan nem mindig elég magvas, néha több a szó, mint a tartalom, a ritmus is döccen olykor, a darab szintén. De összességében tényleg kellemesen hátra lehet dőlni a székben, és nyugtázni, hogy nem vagyunk egyedül, sokan érzik mostanában ramatyul magukat, és végtére is, lehet ezt olyan szemszögből is nézni, hogy legalább nagyokat nevessünk a sanyarú helyzetünkön.