Magyar foci: neki már nyolc

Rohan az idő. Gyorsabb Usain Boltnál, sebesebb Djokovics szerváinál, s még Vettel sem győzi vele az iramot. Jön, megy, száguld, és mire felocsúdik az ember, mindent a feledés homályába lök. Tradicionális rovatunk ezen kíván segíteni, 12 hónap, 12 részben, hogy fölelevenítsük, mi történt az idén a sportvilágban. Október megaláztatással telt.

Bármi történhetett. Érem nélkül maradt a magyar férfi ökölvívó-válogatott a kazahsztáni vb-n; a Pick Szeged legyőzte a Veszprémet a kézilabda-élvonalban; Serena Williams és Sebastian Vettel ugyanazon a vasárnapon koronáztatott meg negyedszer a női teniszezők, illetve a Forma-1-es pilóták között; a PSG svéd csatára, Zlatan Ibraihomvic a Bajnokok Ligájában négy szebbnél szebb gólt szerzett az Anderlecht elleni meccsen s a BL történetében először fordult elő, hogy egy forduló során négy német csapat egyaránt győztesen hagyta el a pályát; Brazíliában tüntetők zavarták meg a FIFA-főtitkár, Jerome Valcke hivatalos látogatását; Akeem Adamset felkeltették a kómából, de lábát amputálták; Berki Krisztián bicskája bele tört a Magyar-orsóba, lováról leesett s nem jutott döntőbe a vb-n; megkezdte menetelését a Győr és a Ferencváros a női kézi BL-ben; a ralisoknál Sebastien Ogier lett a világbajnok;a pekingi tenisztorna döntőjében Djokovic két sima játszmában legyőzte Rafael Nadalt, de a spanyol így is átvette a vezetést a világranglistán; s ekkor történt meg az is, hogy megismertük a győri Rokob József nevét, aki a világon először megrendezett, olaszországi 30-szoros Ironman-versenyen tudott győzni, mit ad isten, a komáromi Szőnyi Ferencet megelőzve.

De mindez semmit nem jelentett. Senkit nem érdekelt. Mindenki a magyar labdarúgás szégyenével foglalkozott.

A magyar válogatott ugyanis ekkor szenvedte el története egyik legsúlyosabb vereségét: 1-8 Amszterdamban. Azzal ugyan minden józan gondolkodású ember tisztában volt, hogy a magyaroknak nem sok keresnivalójuk lesz Hollandiában, ám a szövetség propagandagépezete, Egervári Sándor kampányfőnökkel az élen, bátran hangoztatta: most meg lehet csípni Robbenéket. Optimizmusukat nyilván arra alapozták, hogy az ország mostanság jobban teljesít, így az sem jelenthet gondot, hogy a vendéglátó tétmeccsen 2000 októbere óta nem kapott ki. Sebaj, jövünk! Aztán a (gyep)szőnyeg alatt kullogtunk haza. Nem őket csíptük meg, hanem magunkat, úgy bő 10 percenként: ez ébrenlét, nem rémálom? A kép, ahogy Robben fölsegíti az öngólja után összeroskadt Devecserit, beleégett az ember retinájába.

Egervári azon melegében lemondott, de a jelek tanúsága szerint csak kényszerű tisztességből: néhányat aludva a történtekre már úgy vélte, a nemzeti együttes igenis fejlődött vele. Mármost arról a válogatottról beszélt, amely 14 éves rekordot állított be: nemzeti egylet ekkora verésben tétmeccsen azóta nem részesült…

Szalai Ádám viszont igen reálisan látta a történteket, sajtótájékoztatón kérte az érintetteket, hagyjanak fel a hülyítéssel, itt évtizedek óta átverik a futballszerető embereket. A keserűség áttörte az MLSZ elnök köré Orbán Viktor által emelt falakat is, kormánypárti politikusok forszírozták, hogy Csányi Sándornak is azonnal el kellene tűnni a sportágból, de ő - nyilvánvaló felsőbb hatalom iránymutatásánál fogva - nem tehette (pedig kedve biztos volna itt hagyni az egész hóbelevancot). Azzal indokolta maradását, hogy lemondása egyet jelentene azzal, hogy a megkezdett út hibás. Majd jól odamondott a Fidesz szóvívőjének, hogy a sportág kapcsán ne hazudozzon, ezt megteheti eleget a hétköznapokban, míg Deustch "Twitter-huszár" Tamást áldásos sportminiszteri munkásságára emlékeztette, s felkérte, adja el azokat a beléptetőkapukat, amiket még az ő idejében vásároltak milliárdokért, és azóta is egy újpesti raktárban eszi őket a rozsda.

Sebaj, gondolhattuk napokkal később.
Lesz ez még viccesebb is: a stadionok csak épülnek és épülnek, az Üllői úti rekordgyorsasággal, és a BVSC is kapott több mint egymilliárdot létesítményfejlesztésre. Így már a stadionok teszik ki a jövő évi költségvetés 2,75 százalekát. Éljen a párt!