Elpusztíthatatlan, álomszerű Sirályok

Máris színháztörténeti eseményként emlegetik, hogy Miskolcon egy évadban, egy színházban két rendezésben, két szereposztással mutatták be Csehov Sirályát. Az előadások színre vivőit, Kiss Csaba igazgatót és Rusznyák Gábor rendezőt kérdeztük a nem mindennapi premierek hátteréről.

- A két Sirályt koncepció szülte, vagy valamiféle kényszerhelyzet?

Kiss Csaba: Először Gábor mondta ki, hogy a Sirályt szeretné megrendezni, de tőle függetlenül nekem is épp ez volt a vágyam. Egymásra néztünk és arra gondoltunk, hogy melyikünk lépjen vissza. Végül megszületett az egyáltalán nem egyszerű döntés, rendezzük meg mind a ketten. Legyen két Sirály Miskolcon! A végső döntést hosszú művészeti tanácsi vita előzte meg, hiszen ki kellett derülni, hogy kétszer tíz jelentős Csehov-i szerep kiosztható-e a társulaton belül. A színháztörténeti jelentősége a dolognak nem volt számunkra ennyire fontos, mert Csehov annál jóval mélyebb, komolyabb szerző és nekünk is mélyebb a viszonyunk a Sirályhoz, nem ilyen marketingjellegű.

- Az előzetes vita során az eltérő koncepciót is ütköztették?

Rusznyák Gábor: Mivel eltérően közelítünk a színházhoz, tudtuk előre, hogy nem egyforma előadást hozunk majd létre, de még ha teljesen egyforma lenne is a két előadás, ugyanott állnának a színészek, ugyanarra gondolnának, akkor is különböző lenne, egyszerűen attól, hogy mások játsszák.

- Csehov Sirálya magáról a színházról szól, ha egy teátrum előveszi, akkor egyfajta programadó "az új formákat" kereső előadásként is tekintenek rá. Itt két Sirály is született, a programadó, újító szándék viszont nem érzékelhető egyiknél sem karakterisztikusan.

Rusznyák Gábor: Az biztos, hogy nincsenek új formák FOTÓK: ÉDER VERA

R. G. Az én Sirályom az a színház, amiben hiszek, amiben gondolkodom. Az már a színháztörténészekre, kritikusokra tartozik, hogy eldöntsék ez a megközelítés mennyire karakterisztikus, újszerű, hogy mennyit adtam hozzá, vagy éppen vettem el a Sirály kánonhoz, illetve kánonból.

K. Cs. : A darabban említett új forma számomra központi kérdés. Néhány éve már megrendeztem a Sirályt a sepsiszentgyörgyi színházban. Nagyon szerettem azt az előadást - de az új forma kérdése akkor nem izgatott. Most viszont azzal az ambícióval indultam neki, hogy új formát keressek, miközben tudom, hogy ilyen nincs, hiszen gyakorlatilag nincs új a nap alatt. De úgy éreztem, hogy nem is az "új forma", mint forma a lényeges, hanem a különböző elemek összefűzéséből adódó új rendszer. Egy másfajta viszony a darabhoz, a történethez, a nézőhöz.

- Ön az egész előadást belehelyezte a színház a színházban közegbe, miért?

K.Cs. : Számomra az egész előadás valójában a Trepljov előadása, mintha ő rendezte volna, ez az ő színház-eszménye. Nem csak azaz első rövid színházi produkció, amit az anya érzéketlensége félbeszakít, hanem az egészet egyetlen előadásként kell felfogni. Mintha azt mondanám, hogy Trepljov én vagyok. Ha a rendezőt megakadályozzák az önkifejezésben, akkor nagyon keserű és tehetetlen lesz. Ő is, az előadása is.

- Az adott tér mennyire határozza meg az előadást, az egyiket a hagyományos játékterű kamaraszínházban, a másikat a mobil Csarnokban játsszák?

R.G. : Nyilván a tér, kereteket, lehetőségeket ad vagy vesz el.

- A helyszínt hogy döntötték el, kisorsolták?

R.G.: Nem én eleve a Csarnokban gondolkodtam.

- A szereposztásban kellett-e kötni kompromisszumot?

R.G: Nem nagyon. Nagyjából egyszerre készült el a két szereposztás s először minimális volt az átfedés.

K.Cs: Egy fontos szempont volt, hogy ugyanazt a színészt ne használjuk. A Gáboré egy kompaktabb, egységesebb szereposztás, az enyém eklektikusabb. Az én előadásomban a legkülönbözőbb helyről érkezett színészek szerepelnek. Sokáig kerestük is a közös nyelvet. Gábor inkább arra törekedett, hogy egy klasszikus szöveget miként tud végigvezetni közérthetően, élvezhető formában. Én ugyanezzel próbálkoztam, de másképpen, talán színháziasabb, stilizáltabb formában. Ha valaki mind a két előadást megnézi, akkor a színházunk szellemi arculatának egy-egy meghatározó részével találkozhat.

- A két díszlet karakteresen eltér egymástól. Ez is szempont volt?

K. Cs. : Én az egész kamaraszínházat, az előcsarnoktól, a nézőtérig díszletként fogtam fel. Színpadi jel a függöny és lámpák - még maga a színházi műszak is.

- A Sirály többek között azt is felveti, hogy érdemes-e ma a színházra feltennie valakinek az életét, lehet-e boldog ma egy színész. Mintha erre sem adnának egyértelmű választ az előadások, noha mindkettőben van némi keserűség.

K.Cs.: Csehov életmodelleket kínál, de ezek nem konkrét megoldások, inkább irányok. Egy Csehov-előadásnak vagy megvan a maga igazsága, életközelsége, vagy a néző úgy nézi a szereplőket, mintha azok egy terráriumban lennének.

R.G.: Minden fiatalember kötelessége, hogy lázadjon.

- Önök hol tartanak ebben a folyamatban?

R.G. : Hol is... Az biztos, hogy nincsenek "új formák", a színház van, mint forma. Ezt a "formát" néha sikerül tartalommal megtölteni, olykor érvényesnek, időszerűnek, bátornak vagy épp "trendinek" lenni. Néha nem. Ha magamra gondolok, és darabbéli mondatokkal válaszolok a kérdésre akkor, úgy érzem hogy "én egy jó tájképfestő vagyok" hellyel közzel meg tudok teremteni egy hangulatot - ami nekem fontos - noha tudom hogy "egy hangulat önmagába nem érték" de többé kevésbé ez az, ami "szabadon árad a lelkemből". Amit csinálok az többnyire "szép és tehetséges" immáron 13 éve, "szép és tehetséges", "de azért nem vagyok egy..." Ascher vagy egy Zsótér, de még egy Bodó Viktor sem. Legalábbis az "ítészek" szemében nem. De ez - őszintén mondom - nem tölt el már keserűséggel.

K.Cs.: Én most a keresés korszakában vagyok. Úgy érzem, hogy amiben sokáig hittem, azt meguntam. Új inspirációt, új gondolatot keresek. A Sirály utolsó jelenetében Csehov megmutat két fiatat, egy lányt és egy fiút, akik rövid idő alatt eljutottak valamiféle kiégettségig. Az egyikük erre a helyzetre azt a választ adja, hogy tűrni és dolgozni kell, a másik szerint hit nélkül nincs értelme az egésznek. Csehov egyenlő erővel állítja egymás mellé ezt a két sorsot, ezt a két lehetséges választ.

- Csehov Sirálya, illetve a színházról való gondolkodás, azt is felveti, hogy a politikai hatalom mennyire akar beleszólni a színház működésébe. Mintha önök kerülték volna ezt a kérdéskört.

R.G.: Nem fedeztem fel az alapanyagban erre utaló jeleket.

K.Cs.: Ez a történet sokkal mélyebb annál, minthogy egy konkrét politikai helyzetre reflektáljon.

- Nagyon hatásos mindkét előadásnak az utolsó jelenete, de mintha ezek sem adnának határozott választ a felvetődő kérdésekre.

K.Cs. Számomra az utolsó felvonás, a halál éjszakája az valójában Trepljov fejében zajlik, lehet, hogy nem is történt meg. Egy álom. Nem akartam az előadást sem tragédiával, sem valamilyen köznapi tanulsággal lezárni. Egy fiatalember megöregszik - és nagyon sajnálja. Ennyi.

- Az ön előadásának a végén a világvége után megtalálják a Trepljov által lelőtt sirály tetemét, miközben szinte minden elpusztul. Ezt hogy értsük?

R.G.: Nem szeretném, illetve nem szeretem fejtegetni a saját előadásaimat. Egy biztos, Csehov több darabjában ott van a gondolat, mint kérdés, hogy mi is lesz velünk száz vagy kétszázezer év múlva. A Sirály főhőse, ez a lázadó fiatalember, Trepljov is erről ír darabot - aminek nem tudjuk, nem látjuk a végét. Én is megkérdeztem magamtól, hogy mi is lenne, ha kétszázezer év múlva leszállna ide egy űrhajó és megnézne minket, a mi földi létünket, mi lenne az fontos dolog, amit érdemesnek tartanának tovább vinni vagy megőrizni. Hát én azt gondoltam, hogy semmisem mindabból, ami ma fontosságot, prioritást élvez az életünkben, hanem ha valami fontos, az a Sirály.