Görgey Gábor;
Mikszáth;Kádár;Görgei;francia forradalom;
2014-03-29 09:10:00
Nálunk sovány becse és tradíciója van, minthogy valódi választópolgárról csupán általános, szabad és titkos választások esetében beszélhetünk. És mikor volt nálunk ilyen? 1990-ig jószerével soha. (Eléggé megdöbbentő, ha belegondolunk!) Mert Mikszáthtól és kortársaitól tudunk egyet-mást az 1867-es kiegyezés utáni, egyébként valóságos aranykornak mondható évtizedek választásairól. Ady és Jászi Oszkár, valamint kortársaik maradandó lenyomatokat hagytak az első világháborúval záruló korszak választásairól. A két világháború közötti Horthy-éra csonkított és manipulált választásairól sem lehetnek illúzióink. 1945 pedig felszabadulás volt ugyan, de egyszersmind megszállás, és árnyékában két évig amolyan "majdnem szabad" választásokról beszélhetünk, de már 1947-ben nem bírta ki a hatalomátvételért toporgó Rákosi-klikk (a háttérben szovjet gazdáival) ezt a kis pszeudoszabadságot sem, és megrendezték a politikatörténetbe "kékcédulás választásként" bevonuló, arcátlanul primitív csalásmanővert. Ami pedig a párttörténetben a "fordulat évének" becézett 1948-as Rákosi-puccsot követő álválasztásokat illeti, négy évtizeden át, az obligát 99 százalékos, majd a puhuló Kádár-időkben nagylelkűen 98 százalékra csökkentett győzelmekkel: mindez csupán a szabad döntésére büszke, eredeti értelemben vett választópolgár mivoltának megcsúfolása volt. 1990-ben Magyarországon először választottak szabadon. Szörnyű!
És nagyszerű. Mert történelmet élünk (persze minden korban mindenki ezt teszi). De mi nagy történelmet élünk! Nem lassúdan csordogáló, biztonságos és unalmas, biedermeier történelmet. Akármilyen gyötrelmes, mégis szenzációs színjáték ez, érdekes és felzaklató. Bár lehetséges, hogy e talán kissé perverznek tetsző lelkesedésemben sok a szakmai ártalom, hiszen az efféle, örökké csak feldolgozható nyersanyagra vadászó íróembernek, amilyen én vagyok, létezik-e nagyobb ajándék egy ilyen ronda évszázadnál? Micsoda kimeríthetetlen aranybánya! Pokoli és csodálatos.
Tehát én hálát adok a Gondviselésnek, hogy éppen ott vagyok, ahová pottyantott. Annak ellenére, hogy családommal együtt bőven volt alkalmam kiélvezni szinte minden megpróbáltatást az elmúlt fél évszázad pokolbugyraiból. S bár eszembe nem jutna megkövetelni bármely honfitársamtól, hogy ugyanezt érezze, de arra azért minden lehető alkalommal felhívom a figyelmet, hogy érdemes nemcsak megélni, hanem tudatosan át is élni a történelmi időt, melyben élünk. Erről szól egyik 1994-es könyvem is, a rendszerváltás krónikája, címe szerint Waterloo kellős közepén. A cím ifjúkorom egyik nagy regényélményére utal, Stendhal Pármai kolostorára, a könyv híres alaphelyzetére, amikor a főhős, Fabrizio del Dongo ott van a Waterlooi csatában, de fogalma sincs róla, hogy ez most az Európa jövőjét hosszú időre meghatározó Waterlooi csata. Csak annyit érzékel belőle, hogy ott van valami zűrzavar kellős közepén.
Mi is ott vagyunk valamennyien Waterloo kellős közepén. Kaotikus események közepette születik egy új világrend. De közben nyakig belemerülünk a szürke hétköznapokba, ami a legnagyobb mértékben érthető és természetes, hiszen aki a pillanatnyi túlélésért, fedélért meg kenyérért küzd, nem ér rá a nagy történelmi folyamatokra odafigyelni. De néha, egy-egy lélegzetvételnyi szünetben, mégiscsak rá kellene döbbennünk, hogy ezek a kaotikus hétköznapok egy történelmi vajúdás hétköznapjai. A nélkülözőnek vagy a napi egzisztenciát teremtőnek ettől a tudástól még nem lesz jobb az élete. De attól talán jobb lehet előbb-utóbb, ha nemcsak sodródik, hanem észreveszi, hogy esetleg ő is, a maga szűk körében, történelmi tényező lehet. Hátha mégis beleszólhat valamennyire kora történelmébe. Például aktív választópolgárként.
Az elmúlt évtized legnagyobb csalódása az a pálfordulás volt, melyet a rendszerváltás egykori tüneményes, fiatal, friss, tehetséges csapata produkált. Hideg fejjel kispekulálták: ha az egyik oldalon nem megy, akkor majd megy a merőben ellenkező oldalon. Az elvek nem számítanak, fő a hatalom megragadása. Ez machiavellista és bolsevik gondolkodás: a hatalom érdekében nem válogatni az eszközökben, a szent(nek deklarált) cél érdekében minden megengedhető. És ha megvan a hatalom, akkor ez az elvtelen elv még inkább érvényes. A küldetés (maximális, azaz egész pályás politikai és gazdasági hatalom) akkor teljesíthető, ha prolongálódik a hatalmi helyzet, akár a rendszerváltás legnagyobb és legszentebb vívmányainak megbénításával, újraállamosítással, rebolsevizálással. Semmiféle ár nem drága a túlságosan is édesnek bizonyult hatalom megtartásáért. A múlttalan és bűntelen, a legszabadabbnak hirdetett fiúk centralizáló, etatista, diktatúrával kokettáló, hatalommegszállott lelki aggastyánok lettek.
A tavasszal beköszöntő választások tétje éppen ezért óriási. Az elmúlt tizenkét évben már kipróbáltunk mindent: MDF-kereszténydemokrata, szocialista-liberális, konzervatívvá vedlett Fidesz és őskövületté silányított kisgazda kormányzatot. Ez a paletta. Nincs tovább. A most következő választás tétje azért nagyobb, mint az első, rendszerváltó szabad választásé, mert 1989-ben, hosszú tárgyalások után, nem volt kétséges, hogy vége az egypárti uralomnak, tudni lehetett, az egykori állampárt megállapodás szerint visszaszolgáltatja a nép legszentebb jogát a népnek, szabad választások lesznek. A 2002-es választás tétje viszont az, hogy az Antall József és legkiválóbb munkatársai által szilárdan megalapozott demokratikus intézményrendszert a kezdeti rombolás után az alapokig lebonthatja-e egy új állampárt, illetve a vágyálom e párt totális megvalósítására? A tét tehát, hogy mindazt, amire a nemzet milliói reménykedve vártak négy évtizeden át, 1956-ban vért is ontva az ügyért, egy hataloméhes etatista társaság ismét veszélyeztetné.
Erőszakosságuk, magabiztosságuk ne tévesszen meg senkit. Nem biztonságtudat, hanem félelem van mögötte. Rémület és pánik. Mindenekelőtt az értelmiséget látom bedőlni e megtévesztő magabiztosságnak, bosszankodva hallom, amikor mondják: "Elég rémes, de sajnos győzni fognak". Erre pedig én azt felelem, amit nyáron Szárszón is elmondtam: Vigyázat, tisztelt deprimált értelmiségi polgártársaim! Létezik egy régi szent szöveg, meglehetősen maradandó világsikert aratott, mely szerint "az íge testté lön és közöttünk lakozék!" A mai helyzetre profanizálva, tisztelt deprimált értelmiségi polgártársaim, ez azt jelenti, hogy amit nagyon sokszor mondunk, az végül megtestesül, azaz bekövetkezik! Tehát hiába fűzzük hozzá, hogy milyen szörnyű, a reménytelen beletörődés ismételgetése lefegyverez. És a végén megtörténik, a sok óvatlan szó testet ölt. Én viszont bízom a nemzet kollektív bölcsességében!
A szélsőjobb és a szélsőbal militáns fegyelmezettséggel ott lesz a választófülkében. A Fidesz-MDF jobboldal szintén nagy százalékban elmegy majd. A szocialista választókra is valószínűleg elmondható ez, csupán a laza szimpatizánsok tömegében képzelem, hogy sokan unnak elmenni, lesz, ami lesz alapon. És a liberálisok, illetve szimpatizánsaik között lehetnek sokan, akik lezserségből, értelmiségi manírból fütyülnek a bugris választási macerára. Itt, és a közvélemény-kutatási grafikonok 40-50 százalékos szürke oszlopaiban ("bizonytalan, nem tudja") bújik meg az a potenciális tömeg, mely eldönti a nemzet következő nyolc évét.
Visszatérve tehát mondandóm bevezetőjére: most, ebben az újabb történelmi pillanatban, amikor valószínűleg több ciklusra győz, aki győz, ébredjen rá mindenki, hogy a magyar nemzet történetében a mostani generációk tagjai az első igazán szabad választók e honban. Büszke, szuverén akaratú választópolgárok. Mármint ők, akik akarják, hogy azok legyenek! Minden egyes választópolgár az egész nemzetért felelős. Mindenki, aki nem megy választani, nem csupán a maga nevében passzív, hanem passzivitása következményeit felelőtlenül ráterheli a nemzet többi részére, azokra is, akik élnek újra fölfedezett választójogukkal.
Legyen mindenki büszke arra, hogy végre beleszólhat a történelembe. És szóljon bele a maga voksával!