Nagy Imre;1956;

2014-06-28 10:15:00

Emlékművek üzenete

Több évtizeddel ezelőtt hallottam nálam jóval idősebb (és nem kevés történelmi megpróbáltatást átvészelt) bukaresti magyar író-barátomtól, Méliusz Józseftől a következő mondást, annak kifejezéseként, hogy a romániai baloldali értelmiség milyen csodásan felszaporodott az 1945-ös történelmi fordulat után. Nos: "kevesen voltunk, de sokan maradtunk". Ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalhattam a közelmúltban a Nagy Imre téren, a vértanú-halált halt miniszterelnök emlékműve előtt. 

1989 júniusában, a történelmi korszakváltást bejelentő temetés napján több mint százezer ember gyülekezett a Hősök terén Nagy Imre és mártír-társai nemzeti temetésének szertartásán, és hallgatta meg az emlékező orátorokat (közöttük az ország jelenlegi miniszterelnökét, aki kétségtelenül politikai pályafutásának leghatásosabb beszédét mondta el). Most, az újratemetés évfordulóján ott voltam Nagy Imre emlékművénél a minden esztendőben megszervezett kegyeleti eseményen. Talán hat-hét tucat ember lézengett a szobor körül.

Szinte mindenkit ismertem, régi ötvenhatos barátaim, közöttük számos egykoron börtönviselt társunk jött el, akikkel évtizedeken keresztül reménykedtünk abban, hogy a történelem (és a nemzet) igazságot fog szolgáltatni vértanúinak. Ahogy igazságot szolgáltatott Batthyánynak, az aradi vértanúknak, Dózsa Györgynek és még sokaknak. Igazságtalanul vérpadra, bitóra küldött magyarokban sohasem szenvedtünk hiányt! Az igazságtétel mindazonáltal olykor elmarad, máskor pedig elveszíti fényét - történelmi hőseink nem egyszer vannak kiszolgáltatva a feledésnek vagy éppen a rágalomnak: gondoljunk csak Károlyi Mihályra vagy Görgeire.

A megtörténtek tanúja

Annak idején, Párizsban, 1977 decemberében, Méray Tibor a következő szavakkal ajánlotta Nagy Imre munkásságáról és vértanúságáról írott könyvét az olvasó figyelmébe: "noha a történelem írnokának a dolga a múlt, s nem az, hogy a jövőt firtassa - a megtörténtek tanúja és részese talán hangot adhat annak a meggyőződésének: Nagy Imre és '56 el fogja nyerni egyszer Magyarországon is igaz értékelését. Erre a jövőre függesztve gyengülő szemeimet, hadd ajánljam a könyvemet azoknak, akik '56-ban még nem éltek vagy apró gyermekek voltak, akik Nagy Imrét sohasem láthatták-hallhatták, akiknek '56 nem élmény, hanem vagy megszépített legenda, vagy hivatalos torzítás: a ma és a holnap - minden idők magyar fiataljainak." Ezek a mondatok akkor a történelmi igazságtétel morális kötelezettségét fogalmazták meg.

Most együtt álltunk ott Méray Tiborral az imént emlegetett igen szerény létszámú gyülekezetben. Gondolom, mi több: tudom, hogy ő is számot vetett azzal, mi minden történt a huszonöt esztendővel ezelőtt rendezett nemzeti kegyeletnyilvánítás és hűség-demonstráció óta (ennek ő volt a főszónoka). De vele ellentétben számot vetnek-e politikusok, történészek, újságírók azzal, hogy mi valósult meg mindabból - reményből, fogadkozásból, szándékokból, nemzeti stratégiából -, amit akkor, negyedszázada a magyar írástudó értelmiség, a hatalom átvételére készülő politikusok, a nemzet lelkiismeretének gondozását vállaló írók, tudósok megszólaltattak, aminek hűséget esküdtek, aminek érvényesítésére elkötelezték magukat?

Újraállított szobrok

Körülnéztem minap a Kossuth Lajos-téren, hogy szemügyre vegyem mindazt, amit az átalakulóban lévő (az átalakított) történelmi emlékezet ott elhelyezett. Az Országház megújult, igaz, talán régebbi patinája nagyobb méltóságot sugárzott, mint mai mészfehér külseje. Azt végképp nem értem, miért kellett a tér keleti szegélyén egy nagyobb vizesárkot kialakítani. Talán csak nem avégett, hogy esetleges tüntetések alkalmával a gyülekezők ne tudjanak eljutni az Országházhoz, vagy ha már ott vannak, a vizesárokba lehessen őket szorítani? Ez augusztus 20-án kellemes és üdítő lehet, március 15-én és főként október 23-án viszont, mondhatni, egészségkárosító tényező.

Károlyi Mihály szobrát eltávolították, helyébe Tisza István helyreállított emlékműve került. Ez különben első elhelyezésekor sem nyerte el a műértő kritikusok tetszését. Timár Árpádnak a Népszabadságban minap közre adott sajtó-összeállítása mutatja, hogy annak idején, 1934 tavaszán, a magyar sajtóban megjelentetett bírálatok sorra tette szóvá az emlékműállításban alakot öltő nem éppen korszerű művészi ízlést. Csak egyetlen idézet, Vámbéry Rusztem tolla nyomán: "Nem Tiszának emeltek szobrot, hanem a galádul meggyilkolt politikus erkölcsi tőkéjét igyekeznek az élők javára kamatoztatni." Vajon a mostani szobor-újraállítás mögött nem lehet sejteni hasonló szándékokat?

És itt Károlyi Mihály, különben általam ugyancsak nagyra becsült munkássága is kíván némi kritikát. Ugyanis ha Tisza 1914-es, akkor Károlyi 1919-es tevékenysége következtében kényszerít bírálatra. Márciusban ugyanis, jóllehet korábban erős eltökéltséget mutatott az ország függetlenségének és területi épségének védelmére, mégis szinte érthetetlenül (magyarázat persze van) engedte át a hatalmat Kun Béláéknak, akik különben, és ezt is el kell mondani, a Stromfeld Aurél által vezetett felvidéki hadjárat keretében többet tettek az ország területi épségének megőrzéséért, mint a későbbi jobboldali politikai vezetők.

És ha már Tisza Istvánról beszélünk, tegyünk egy rövid kitérőt az első világháború kitörésének körülményeire. Tisza István őszinte hazafiságát, személyes bátorságát és eltökéltségét én (Ady Endrével ellentétben) nagyra becsülöm, jóllehet szerintem is súlyos felelősség terheli a kezdetben elutasított, később mégis elfogadott háborús szerepvállalásért, ez ugyanis törvényszerűen együtt járt a történelmi Magyarország feldarabolásával. (Erről ennek a lapnak a szerdai számában régi barátom: a Londonban élő Gömöri György közölt helytálló véleményt.) Egyáltalán, el lehetne gondolkodni azon, hogy miként alakult volna az ország sorsa, miként alakultak volna az ország határai, ha a mindenkori államvezetés nem vitte volna bele oly felelőtlen derűlátással az országot mind az első, mind a második világháború poklába.

Károlyi vagy Tisza?

Éppen Tiszával kapcsolatban hadd számoljak be itt egy igen friss tapasztalatomról. A könyvhétre megjelent egy általam összeállított költői antológia, ez azokat a verseket (ezek egy részét) gyűjtötte egybe, amelyekkel költőink történelmünk százhúsz jeles személyisége előtt tisztelegtek. Az első e sorban, némi történelmi, de a nemzeti mitológia által talán jóváhagyott csúsztatás következtében Attila király, az utolsó pedig Antall József miniszterelnök volt. Szóval volt ennek a könyvnek egy igen szépen megrendezett ünnepi bemutatója az úgynevezett Duna-palotában, több más könyvheti kiadvánnyal együtt.

Ezen nekem kellett néhány szóban prezentálnom a történelmi gyűjteményt. Ennek során külön megemlítettem, hogy a kötetben egymás politikai ellenfeleinek számító történelmi személyiségek is helyet kaptak: például Tisza István és Károlyi Mihály. Az ünnepi könyvbemutató végeztével odajött hozzám, mintegy gratulálni, egyik régi jó ismerősöm, jeles történelemtudós, és megkérdezte, hogyan gyűjtöttem bátorságot ahhoz, hogy egy kötetben és egy mondatban helyezzem el egymás mellett Tisza és Károlyi nevét.

Őszintén szólva nem gondoltam arra, hogy ez a gesztus botrányos lehet és különösebb civil kurázsit kívánna. Az ünnepi alkalommal összegyűlt, bizonyára "konzervatív" és kormánypárti közönség sem kövezett meg miatta. A történelmet és persze az irodalomtörténetet ugyanis nem lehet mindig átírni az épen érvényesülő politikai kurzus ízlése szerint.
Úgy látszik, ez az ízlés rendezi most át a Kossuth-teret.

Már azt sem értem, hogy miért kellett onnan Károlyi Mihály szobrát eltávolítani, arról nem is beszélve, hogy Varga Imre munkája mennyivel hitelesebb és művészibb, mint a Tisza-emlékmű! Azt viszont egyáltalán nem értem, hogy miért kellett eltávolítani megszokott helyéről a közel negyedszázad óta ott állott ötvenhatos emlékművet, a Forradalom Lángját, amelyet még Göncz Árpád köztársasági elnök avatott fel, és amely minden esztendő október 23-tól november 4-ig égő lánggal emlékeztetett nemzeti történelmünk egyik legszebb és leginkább hiteles eseményére.

Nos, miért nem áll az ötvenhatos magyar forradalom emlékműve a megszokott helyén - egyáltalán hová lett a Forradalom Lángja, hová lett 1956 októberének emléke és öröksége?