Kádár János már hét hasábot sem kapott

Ha van a történelmi sorsnak keze, akkor az Magyarországon 1989. július 6-án nyilvánult meg. Ezen a napon döntött úgy a Legfelsőbb Bíróság, hogy Nagy Imre egykori miniszterelnök és társai nem követtek el bűncselekményeket 1956-ban. És ugyanezen a napon halt meg 77 éves korában Kádár János, aki 33 éven át Magyarország első számú vezetője volt. A nap e két híre együtt zárt le egy korszakot az ország történelmében.

Alig telt el egy év azóta, hogy Kádár Jánost felmentették a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkári tisztségéből, és másfél hónap azóta, hogy a megromlott egészségű politikusnak már hatalom nélküli, pártelnöki megbízatását is visszavonták. Alig három héttel korábban, 1989. június 16-án még megérte Nagy Imréék újratemetését. 1989. július 6-án pedig – legalábbis egy városi legenda szerint – a Legfelsőbb Bíróság ítélethirdetése közben egy papír járt körbe a jelenlévők között, amelyre az volt írva: „Meghalt Kádár János”.

A Népszava másnapi számában címlapon szerepelt Kádár János halálhíre, egyik legismertebb hivatalos fotója kíséretében, de az elhunyt pártvezető már nem kapta meg a hét hasábot. A címlap jobboldalát egyéb fontosnak ítélt események – köztük Mihail Gorbacsov szovjet államfő strasbourgi beszéde, George Bush amerikai elnök július 11-én kezdődő magyarországi látogatásának programja – töltötték ki.

A Kádár-megemlékezést a címlapon a hivatalos gyászjelentés és az MSZMP nekrológja töltötte ki. Ez utóbbinak utolsó két bekezdését idézzük:

„A haza szeretete vezette tetteiben. Egy olyan korszakban vállalt emberfeletti közösségmentő feladatot, amikor erre nemigen akadt más vállalkozó. Sosem tagadta meg önmagát. A tisztességes politikus kompromisszumokban is képes gondolkodni. A történelem ítélőszéke előtt azonban az elvek megőrzésének hatékonysága és a kompromisszumok időlegességének aránya dönt.

Halála óráján ne féljünk elismerni érdemeit. Ne féljünk vitatkozni örökségével, s elvetni belőle azt, ami nem bizonyult időtállónak. De ne féljünk tovább folytatni arra érdemes politikai gondolatait. A mai és a jövendő társadalmi közmegegyezéshez csakis a vitákban kialakuló egyetértés útján juthatunk közelebb. Őszintén hisszük, hogy az a Kádár Jánost megillető igazi kegyelet, a reá váró méltó emlékezés, ha szembenézünk múltunkkal, jelenünkkel, jövőnkkel.”

A nekrológ aláírói Nyers Rezső, a párt elnöke, Grósz Károly főtitkár, Németh Miklós miniszterelnök, a Politikai Bizottság tagja és Pozsgay Imre (PB-tag) voltak.

A lap 3. oldalát szenteli teljes egészében Kádár Jánosnak. A legnagyobb terjedelmű a Népszava saját méltatása. Figyelemre méltó, hogy már ebben figyelmeztetés hangzik el a történelemhamisítás veszélyére Kádár megítélése kapcsán. „Tapasztalni, hogy olykor a korból, az akkori történelmi körülményekből kiragadva, a mai viszonyok alapján kapnak minősítést évekkel, évtizedekkel ezelőtti intézkedései, állásfoglalásai.”

A búcsúztató többször is említi Kádár elvhűségét, a magyar nép iránti elkötelezettségét és felelősségét, a nemzeti közmegegyezés lehetőségeinek keresését. Idézi azt az intelmét, mely szerint „a nép javáért nem lehet a nép ellenére dolgozni”, amelyet „a hatalom igézetének élőknek” szánt. A méltatás ugyanakkor elismeri, hogy „kikerülhetetlen azoknak a Kádár-korszakban született döntéseknek a bírálata, amelyekről ma már egyértelműen beigazolódott, hogy megalapozatlanok, elsiettettek, vagy éppenséggel elkésettek voltak.”

Kádár János életútját az MTI alapján ismerteti a lap, és bőségesen idéz a nemzetközi értékelésekből. Az AFP szerint „a kádárizmus a realitásokból való kiindulás művészete” volt, az AP szerint „amíg hatalmon volt, felváltva volt békülékeny és kegyetlen, miközben konszenzust keresett a pártban.” Különösen érdekes a UPI véleménye: „Képes volt megnyerni a magyarok számára legalább egy részét annak, amiért 1956-ban harcoltak, és ezzel hosszú távon sokakat arról győzött meg, hogy mégsem árulta el a forradalmat.” A BBC úgy emlékezett meg róla, hogy „Kádár gazdasági reformja a Gorbacsov-korszak előfutára volt.”Több idézett hírügynökség emlékeztetett azonban a Magyarországot sújtó gazdasági válságra és arra, hogy Kádár a 80-as évektől már a reformok kerékkötőjévé vált.

A Népszava 1989. július 7-i számának 5. oldalán jelent meg a Legfelsőbb Bíróság döntéséről szóló tudósítás.

A július 8-i, szombati számban még további nemzetközi értékeléseket közöl a lap 6. oldalán, míg az 5. oldalon „Egy életút képekben” címmel közöl fotó-összeállítást. E képek közül csak kettőnek van leírt dátuma: az 1933 júniusi rendőrségi nyilvántartási fotónak, valamint az 1986-as budapesti szocialista pártfőtitkárok találkozójának, ahol Kádár János Mihail Gorbacsov és Wojciech Jaruzelski között áll. A július 14-i temetésről szóló beszámolók, valamint az elhangzott gyászbeszédek a Népszava másnapi számának első négy oldalát teljes egészében megtöltötték.

Még a július 16-i, hétfői szám vezércikke is Kádár János örökségével foglalkozott. Szathmári János Az utolsó út után című írásában figyelmeztet: a „nemzeti kiegyezés szelleme ne csak egyetlen napig hasson, hanem tartósan,” továbbá arra is, hogy „a történelmi igazság, nemzeti érdekünk követeli, hogy őszintén, tárgyilagosan nézzünk szembe a Kádár-korszak tanulságaival és tapasztalataival. Anélkül, hogy glóriát vagy töviskoszorút tennénk a fejére.”

„Adja meg nekünk, jobbra, boldogságra vágyó magyaroknak a sors, hogy az utána az ország élére kerülő politikusokban legyen annyi szerénység, és emberség, annyi realitásérzék és rugalmasság, annyi hivatástudat és felelősségérzet, annyi bölcsesség és emberi emelkedettség, mint amennyi Kádár Jánosban volt” – olvasható végül a vezércikkben.