Titkok nélkül veszélyes élni?

Minden embernek vannak titkai, amelyeket még a legszűkebb környezetének sem vall be. Gyermek- és kamaszkorban különösen fontos, hogy a felnőtté válás küszöbén legyen valami, ami csak a miénk. Ezért találták ki réges-régen a „naplókat”, amelyeknek felfedezése akár évtizedekig tartó trauma is lehetett. Vajon a mai ember végleg feladta az intimitás varázsát?

Byung Chul Han, koreai származású német filozófus szerint a manapság bálványozott „átláthatóság” maga az abszolút rossz. Elismeri ugyan, hogy az „átlátható társadalommal” kapcsolatban született az évszázadok során néhány jó javaslat, Jean-Jacques Rousseau-tól Karl Popperig, de a mai világban a Facebook és a Wikileaks megjelenése „megfertőzi” az egyén és a közösség életét egyaránt.

Han úgy véli, hogy az „átláthatóság” sötét oldala mindenekelőtt az ember saját intim magánéletének elvesztése. Ez pedig egyúttal a „hiperpozitívvá” vált társadalom megállíthatatlan ellaposodását jelenti és az ember ennek a rendszernek a funkcionális elemévé süllyed. „Az átláthatóság társadalma – írja Han – nem tűr meg hibákat, mert úgy véli, hogy a negatív ítéletek korlátozzák a kommunikációt. Nem véletlen, hogy a Facebook-on csak a „tetszik” gomb létezik, a „nem tetszik” nem.”

A filozófus arra is kitér, hogy az átláthatóság egyre több információval, adattal és dokumentummal bombáz minket. Az információ-áradat azonban nem hoz szükségszerűen jobb választásokat, sőt! Ezeknek özönében az ember egyre kevésbé hagyatkozhat az ösztöneire, a megérzéseire. A több információból önmagában nem születik igazság.

Han szerint ez az „átláthatóság” még a politikára is kihat. Azzal, hogy manapság már „egyenesben” láthatóak a viták, a politika nem más, mint szomorú „teatrokrácia”, fontosabb a színház, mint a közügyek valóságos irányítása. Ennek a folyamatnak tudja be az olyan pártok létrejöttét, mint a német Kalózpárt, vagy az olasz 5 Csillag mozgalom, amelyek egyszerű „véleménypártok”, megfelelve a kor elvárásainak, arra viszont teljesen alkalmatlanok, hogy kikristályosodjanak egy politikai akarat körül és „új szociális koordinátákat” hozzanak létre.

Han csupán azt felejti el, hogy a közösségi portálok önkéntesek, mindenki azt tesz fel magáról, amit akar, külső kényszer nélkül. Abban ugyan igaza van, hogy a politika egyre inkább „színház” lesz, de e mögött a legtöbb esetben éppen olyan játszmák zajlanak, amelyek nagyon is titkosak, vagy legalábbis titkosítottak…