A rendszeren kell változtatni

Publikálás dátuma
2014.08.15 07:06
Velkey György szerint végre értékén kellene kezelni az egészségügyet FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Fotó: /
A magyar egészségügy nagyon alulfinanszírozott, többet kellene fordítani a közkiadásokból erre - mondja Velkey György. A Magyar Kórházszövetség elnöke, a Bethesda Gyermekkórház vezetője, aki egyúttal a Fidesz-KDNP fővárosi képviselője is, akár a kormányfővel is vitába száll ebben a kérdésben. Szerinte ugyanis a hatalomnak át kellene értékelni a prioritásait, mert ez politikai hasznot is hajthatna számára, hiszen a társadalmi preferenciában más helyen van az egészségügy, mint az elmúlt évtizedek költségvetéseiben.

- Elkerülhető a vészhelyzet a kórházakban?
- Most kapott a kórházrendszer tizenkét milliárd forint körüli összeget. Új elem és üdvözlendő, hogy év közben átcsoportosítottak és kifizettek ennyi társadalombiztosítási pénzt működési támogatásként, az ilyen maradványpénz-osztások mindig év végére csúsztak eddig. Az adósságállomány sajnos évről-évre nő, az idén tavasszal pedig már olyan kritikus szintet ért el, ami nagyon nehézzé tette a mindennapi működést. Ez a maradványösszeg tehát most enyhít a szállítókkal kialakult feszült helyzeten. Az alapvető probléma azonban mélyebb, azt egy egyszeri támogatás nem oldja meg.

- Az idén már többször jelezte a kórházszövetség, hogy különösen nagy az adósságállomány.
- Június végére már 63 milliárd forint volt a lejárt szállítói tartozás. Az előző években ilyen szintet ősszel értünk el. Tavaly november végén volt az utolsó kasszamaradvány-osztás, de a kórházak már előtte több mint 70 milliárd forintnyi adósságot halmoztak fel, aminek körülbelül csak a felére sikerült fedezetet teremteni.

- Most és rendszerint év végén is "kasszamaradványt" osztanak szét a kórházak között, tehát az eredetileg is tervezett költségvetési források kifizetéséről van szó. Ez akkor nem jelent pluszpénzt az intézményeknek?
- Az OEP különböző kasszáiban képződött időszakos megtakarítások adnak némi mozgásteret ezeknél az időszakos kifizetéseknél. Politikai döntés, hogy a prioritások közül mikor mire fordíthatók ezek a maradványok.

- Az, hogy a kórházak ma ilyen nagy adósságot görgetnek, annak köszönhető, hogy az előző két évben az említett kasszákban képződött tartalékok inkább a béremelésre mentek?
- Az elmúlt ciklusban nagyon jelentős eredmény volt, hogy egy gazdasági válság közepette háromütemű béremelést hajtottak végre az ágazatban. Ennek hátterét komplex forrásrendszer adta. Részben az ágazati források átcsoportosítása, de voltak célzott források, mint a népegészségügyi termékdíj, illetve az egészségkárosító termékek jövedéki adóinak idecsatornázása. Így a béremelések hátterében egy új forrásteremtési gondolkodás is megjelent, ami jó. Ugyanakkor ezekkel az emelésekkel a kórházak bérre, illetve a dologi kiadásokra jutó pénzhányadának aránya megváltozott. Miközben a szakellátási kassza 40 milliárd forinttal bővült és a bérjellegű kifizetések csaknem 70 milliárddal szaporodtak, a dologi kiadásokra majdnem 30 milliárddal kevesebb jutott. Gyógyszerre, egyszer használatos eszközökre, rezsire, tehát a vizet, gázt, villanyt, fűtést, és egyéb dolgokat magába foglaló kiadási hányadra jóval kevesebb pénz jutott. A korábbi 40 százalék körüli értékről 31-re csökkent a kórházak költségvetésében az ilyen tételekre fordítható összeg aránya, miközben a bérköltség most az intézmények kifizetéseinek csaknem 70 százaléka. Nem beszélve arról, hogy inflációs pótlás nem történt, ahogy a minimálbérek kompenzációja is elmaradt, így ezek is a kórházi költségvetést terhelik. Mivel a béremelés nem épült be a rendszerszerű finanszírozásba, hanem elkülönítetten érkezik a kórházakhoz, így ezek az extra költségek is a dologi kiadásokra terhelődnek.

- Ezen segíthet, ha közvetlen állami kifizetést vezetnek be az intézmények fenntartási költségeire - amit az új egészségügyi államtitkár felvetett?
- Ez egy izgalmas gondolat, ami sok értelmes, használható elemet tartalmaz, és jó megvalósítás esetén jelenthet előnyt, de rosszul is elsülhet. A közbeszerzések területén már az elmúlt években elindult egy központi gondoskodás. Ezzel a fenntartónak és az intézményeknek is nagyon sok gondja-baja volt, mert egy új rendszer kiépítésével és sok adminisztratív nehézséggel, az idő elhúzódásával és helyenként működési zavarokkal is járt. Végeredményben azonban tény, hogy akár a rezsi, akár a gyógyszerek esetében, rendszerszinten milliárdos nagyságrendben mérhető megtakarítást eredményezett. És ha ezen a gondolaton megyünk tovább, akkor ha az állam, mint tulajdonos és fenntartó átvállalja a rezsiköltségeket, az épület-karbantartást és -fenntartást, valamint - ami még egy nagyon lényeges kérdés - az amortizáció pótlását, ami jelen pillanatban nem része a rendszernek, akkor az akár komoly hasznot és biztonságot is hozhat. De megvan az a veszély is - és sajnos az elmúlt évtizedekben vannak ilyen jellegű rossz tapasztalataink -, hogy egy ilyen átalakítás a működtetésre fordítható összes pénzmennyiség kurtításával és az intézményi mozgástér csökkenésével jár. Egy ilyen gondolat jó megvalósításához decentralizált, a helyi, egyedi kérdésekben rugalmas, kooperatív megvalósítási kultúra szükséges. A központi fenntartói rendszer kiépítése még nem tart itt.

- Nem pont a működési költségek növekedéséből, s az idevágó állami finanszírozás csökkenéséből fakad a kórházi adósságállomány?
- Ennek megítélésében nagy különbség van a gazdaságpolitikusok és közgazdászok, illetve az egészségügyben dolgozók és egészségpolitikusok között. És sajnos a politikusok rendre inkább az előbbieknek hisznek. Nekünk meggyőződésünk, hogy a magyar egészségügy nagyon alulfinanszírozott, többet kellene fordítani a közkiadásokból erre. A közgazdászok szerint rossz a rendszer hatékonysága, ezért minden beletett pénz lyukas zsákba megy. Ha összehasonlítjuk az egészségügyi közkiadások számait, akár a történeti értékekkel, akár a visegrádi országok, vagy különösen az európai államok értékeivel, akkor világosan látszik, hogy Magyarországon nagyon keveset költünk közpénzből egészségügyre. A '90-es évek közepén, a GDP százalékában nagyjából egyforma, 5-6 százalék közötti költés jellemezte Magyarországot, Csehországot, Szlovéniát, Belgiumot, Nagy-Britanniát és Svájcot. Mi ezen országok között az élmezőnyben voltunk a 6,1-es értékünkkel. Csakhogy hazánk mára a közkiadások tekintetében lement 5 százalék alá, miközben Csehország és Szlovénia 6,4-6,5 százalékra ment fel, a jóval magasabb GDP-jű Svájc és Nagy- Britannia pedig 7-8 százalékra. Ez egy-egy ugyanannyi orvost, nővért, gyógyszert és más kelléket igénylő gyógyító beavatkozás díjtételeiben óriási különbséget jelent. Az elmaradás tehát éves költségvetési szinten az ágazatban minimum 400-500 milliárd forint a szerényebb magyar GDP-vel számolva is. Ezt és a rendszer gyógyítási eredményeit nézve - amelyek mérhetők az egyes betegségek gyógyítási mutatóival - a magyar rendszer nagyon is hatékony: nagyon kevés pénzből sok beteget meggyógyít, ami főleg az elszánt szakemberek érdeme. Az más kérdés, hogy a működési hatékonyságában mindig van javítanivaló, de nincs az a rendszer, amelyen ne lenne. Másfelől viszont a működés javítása egy bizonyos szint felett csak akkor lehetséges, ha ehhez van forrás. A legrosszabb "a szegény ember spórolása", ha a legjobb eszközök, a szükséges innovációk és kellékek hiányoznak, és a beavatkozásokat nem lehet optimálisan és időben elvégezni - éppen a pénzhiány miatt. A magyar egészségügyben sajnos legalább egy évtizede ez a helyzet, amivel természetesen a szakmai eredményesség és a rendszerszintű hatékonyság is romlik.

- A forráshiány tehát a magyar egészségügy közmegítélését is ronthatja?
- Így van. Sajnos a beteg elsősorban a szolgáltatási színvonal alapján ítéli meg a rendszert, és bizony a WC-k állapota, a sorban állás, a kommunikáció minősége és a bútorzat egy ilyen lestrapált helyzetben általában sok kívánnivalót hagy maga után. Ez pénzkérdés is, mert a belső priorizálásban a szakmai munka kerül előrébb, de igényesség kérdése is. Ráadásul a segítő foglalkozásban kiégett emberektől nehéz többet elvárni. Mi azt mondjuk, ahhoz, hogy itt komolyan javulhasson a hatékonyság, az említett környező országok útját kell követni. Mert kis lépésekkel, központi közbeszerzésekkel, struktúra-átalakítással, évek alatt - ha most nagyon nagyvonalú vagyok - tízmilliárd forintot talán lehet nyerni, de valójában a GDP legalább másfél százaléka hiányzik az egészségügyi rendszerből. Ennek csak töredéke az évi 80 milliárd forintos adósságállomány, ami alapvetően fontos lenne, hogy megkapják a kórházak pluszforrásként. A problémát azonban akkor még nem kezeltük. Át kell állítani a gondolkodást, s a társadalom igényeinek megfelelő prioritásokat kell követni. Az egészségügy szépen lassan elmaradt a prioritási listán, a végeredmény pedig az, hogy van egy nagyon elszegényedett egészségügyünk, amit az említett okokból joggal szidnak sokan. Ebben nagy az ellentmondás. A társadalom az egészséggel kapcsolatos kérdéseket nagyon fontosnak tartja, a politikai és a gazdaságpolitika viszont különböző dolgokra hivatkozva rendszeresen hátrébb sorolja.

- Az ellátás romlása tehát nem szervezési, hanem anyagi kérdés?
- A magyar egészségügy ma is magas színvonalú szakmai munkát végez. De hogyan? Akár intézményről, akár orvosról legyen szó, a rendszerben minden etikus szereplő azt mondja, a legfontosabb, hogy a beteg kapja meg a szakmailag vállalható ellátást. Ezt hogy tudja megadni? Először is hülyére dolgozza magát, közben a szolgáltatási színvonalat lenyomja, mert el kell döntenie, hogy vagy WC papírt vesz, vagy jobb antibiotikumot. És a jobb gyógyítás érdekében az utóbbit kell vennie. Tehát a szakmai eredményesség magas szintje - főként a ráfordított közkiadásokhoz viszonyítva -, amit a rendszer produkál, veszteségként mutatkozik meg a szolgáltatási színvonalban.

- De akkor hogyan értékeli - mint kormánypárti önkormányzati képviselő - azokat a miniszterelnöki nyilatkozatokat, amelyekben Orbán Viktor egyértelművé tette, addig nem tervez pluszforrást nyújtani az egészségügy számára, amíg az nem bizonyítja a hatékonyságát?
- Lassan 12 éve vagyok kórházigazgató, előtte is orvosigazgató voltam, és szakmai szervezetek vezetője, tehát 15-20 éve belelátok az egészségpolitikába és az egészségszervezésbe. Ez idő alatt kormányszíntől függetlenül ez a probléma nem oldódott meg. A hatalomnak át kellene értékelni a prioritásait, ez ugyanis politikai hasznot is hajthatna számára, hiszen a társadalmi preferenciában más helyen van az egészségügy, mint az elmúlt évtizedek költségvetéseiben. Egy erkölcsös társadalom működésében az emberek egészségének fenntartása és újrateremtése fontosabb, mint ami a prioritási listán rendszeresen ez elé kerül. Ebben a rendszerben nincs olyan fokú hatékonysági tartalék, ami a kérdést rendezni tudná. A meglévő tartalékok kiaknázásához pedig szintén pluszpénz kell. Megfontolásra érdemes az is, hogy az egészségügybe fektetett pénz gazdasági hasznot hoz. Részben a munkaképesség mielőbbi visszaállításával, részben a kis- és középvállalatok, mint jelentős kórházi beszállítók foglalkoztatásával, sőt, azzal, hogy a kisvárosokban a legnagyobb munkaadók éppen a kórházak. Támogatásukkal ilyen értelemben adóforintok gördülnek vissza a költségvetésbe, ahogyan az egészségipar más szegmensei, vagy az egészségturizmus révén is. Én tehát bízom abban - mást nem tehetek -, hogy a költségvetés végeredménye jobb lesz a kérdésben felvetettnél.

- De ez is azt jelenti, hogy pluszpénz nélkül nem lehet továbblépni. Viszont ön már sokszor mondta azt is, hogy teljesen át kell alakítani a kórházfinanszírozás rendszerét.
- Igen, sok minden elavult, megrögzött, igazságtalan ebben a rendszerben, amiben nagyon fontos lenne lépni. Persze itt is érzékenyen kell beavatkozni, mert a rehabilitációnak, a járóbeteg- és a fekvőbeteg-ellátásnak, sőt, még az egynapos ellátásoknak is más-más a finanszírozása. Ezek mindegyike korrekciókat igényel, de az aktív fekvőbeteg-ellátásban mozognak a legnagyobb pénzek és ott a legbántóbbak az igazságtalanságok. Jelenleg az úgynevezett homogén betegség csoportokon (hbcs) és a teljesítményvolumen-korláton (tvk) keresztül történik a kórházak finanszírozása, ezek a sokak számára mára ismertté vált fogalmak pedig egy olyan rendszert takarnak, amely évtizedes lemaradásban van, azaz nem korszerű a hbcs-k értékmeghatározása, sőt, elsősorban a szakmai lobbiérdekek befolyásolták, hogy milyen betegségtípus gyógyítását finanszírozza jobban a társadalombiztosító, s miért fizet kevesebbet. Ráadásul egy hbcs-pontért most már lassan egy évtizede 150 ezer forintot kap egy intézmény, ez pedig megint csak tarthatatlan, mert közben minden inflálódott, nyilvánvaló, hogy ugyanannyiból nem lehet ellátni egy beteget. A másik nagy szabályzó elem, a tvk pedig, ami az egyes intézmények között elosztja, hogy egy-egy hónapban ki mennyi ellátást végezhet úgy, hogy azt teljesen kifizetik, szintén súlyos eltéréseket mutat, területi szinten. Ezt a keretrendszert a feladatarányos leosztás irányába kell elvinni, amilyen irányba volt is elmozdulás az utóbbi két évben, de az igazságos kiosztástól még messze vagyunk. Ez is az ellátás esélyegyenlőségét kérdőjelezi meg, mert ahol kevesebb a tvk, ott nem tudják elvégezni az ellátást, így hosszabb lesz a várakozás. Amikor várólista-csökkentésről beszélünk, akkor egy ilyen akut beavatkozással, mint a mostani, hogy beleteszünk egy kis pénzt várólistás beavatkozásokba, ideiglenesen kétségkívül csökkentjük a várakozók számát. De a problémát, ami miatt a lista egyáltalán létrejött, nem oldjuk meg. A rendszeren kell változtatni, mert amíg ezt nem tesszük meg, a kórházak a várólistákat és az adósságukat is újra fogják termelni. Értékén kellene tehát végre kezelni az egészségügyet.

2014.08.15 07:06

„Ide is ölni jöttek!” – Tíz éve dördült el az első lövés a romák ellen

Publikálás dátuma
2018.07.21 08:30

Fotó: Népszava/ Vajda József
Először Galgagyörkön húzták meg a ravaszt a más településeken később hat ember életét kioltó gyilkosok. A faluban ma már vannak, akik felejtenének, de a golyó ütötte lyukak még látszanak.
– Mintha ma lett volna, olyan tisztán emlékszem arra az éjszakára. Mindenki lefeküdt már aznap este, a fiam, a négy és fél éves kisunokám, a férjem, meg én is. Éjfél után durranásokra, meg felvillanó fényekre riadtunk. Nem tudtam, mi történik, a férjem mondta, hogy lőnek ránk – idézi fel a galgagyörki faluszélen álló házuk előtt a 2008. július 21-re virradó éjszakát Bangó Lászlóné. –  Megúsztuk, nem találtak el senkit, de ez csak a szerencsén múlt. Később kiderült, ide is ölni jöttek!
Az asszony férje, Bangó László a házuk erdő felőli oldala felé int: a mindmáig vakolatlan épület egyik ablaka mellett ma is ott vannak a téglákban a lövedékek ütötte lyukak. – Nem voltam otthon, telefonon hívtak másnap kora reggel, hogy a faluban rálőttek házakra. Nagyon nem értettem, hogy ki és miért lövöldözött – eleveníti fel Matejcsok Zsolt, a falu akkori egyik képviselője, jelenlegi polgármestere azt, hogy miként értesült az esetről.
Ahogy őt, az egész falut megdöbbentette a lövöldözés, de az csak sokkal később vált világossá számukra, hogy kik és miért sorozták meg három roma család házát. Először mindenki arra gyanakodott, hogy az ügy hátterében egy másik, nagy indulatokat kiváltó eset áll. Nem sokkal korábban helyi roma és nem roma családok kerültek összetűzésbe, ami miatt megjelent és fenyegetően lépett fel a faluban a Magyar Gárda, ezért mindenki a szélsőséges szervezet tagjait sejtette az támadás mögött. Később derült ki, hogy a gárdisták csak közvetve játszottak szerepet az ügyben. Az ő megmozdulásuk miatt figyeltek fel a községre, és választották első „akciójuk” helyszínéül Galgagyörköt a romák elleni támadássorozat elkövetői.

Életfogytiglan a gyilkosoknak

2016. januárjában ítélte jogerősen tényleges életfogytiglanra a támadások miatt Kiss Árpádot, Kiss Istvánt és Pető Zsoltot a Kúria. (Csontos István a két utolsó támadásban vett részt sofőrként, az ő 13 éves fegyházbüntetése már korábban jogerőre emelkedett.) A három vádlott 2008-ban és 2009-ben kilenc helyszínen - Galgagyörkön, Piricsén, Nyíradonyban, Tarnabodon, Nagycsécsen, Alsózsolcán, Tatárszentgyörgyön, Tiszalökön, Kislétán - hajtott végre Molotov-koktélos, fegyveres támadást romák otthona ellen. Hat embert, köztük egy gyereket megöltek, öt áldozatuk megsérült, összesen ötvenöt ember testi épségét veszélyeztették.

Tíz évvel az első lövések után a lassan elöregedő, most még épp ezer lakosú Pest megyei faluban már kevés szó esik a támadásról. A presszó húsz év körüli felszolgálója zavartan csóválja a fejét, amikor erről kérdezzük. De hát miért is ne lenne zavarban? Gyerek volt még akkoriban, alig hallott valamit az esetről. – Rég volt már, nem kellene mindig bolygatni a múltat – mondja a helyi kisbolt előtt autójába ülő középkorú asszony. Véleményével nincs egyedül: akárkit kérdezünk is a községben, mindenki úgy véli: bár borzalmas volt a támadássorozat, ideje továbblépni. Matejcsok Zsolt független polgármester szerint fontos az emlékezés és az emlékeztetés, hogy soha többé ne történhessen hasonló eset, de nagyon is megérti azokat a helybelieket, akik már inkább lezárnák a múltat. – Galgagyörk neve az elmúlt években egyet jelentett a romagyilkosságok ügyével – mutat rá arra, hogy nem csak az érintett családokat, a romákat, hanem magát a falut is megtámadták tíz évvel ezelőtt. – Emiatt pedig nekünk kettőzött erővel kellett dolgoznunk azon, hogy a ránk sütött bélyeget eltörölhessük. Ezt pedig többek között azzal értük el, hogy a romaintegráció terén is amolyan bezzegfalu lett miénk. Ezért a romák és nem romák is sokat tettek itt.
A községet 2010 óta irányító – főállásban egy nagy cég informatikai vezetőjeként dolgozó – polgármester megemlíti: iskolájukban, ahol nyolcvan, többségében roma gyerek tanul, már jóval azelőtt bevezették az egész napos foglalkoztatást, hogy azt központilag előírták volna. Ennek fedezetét akkor az önkormányzat biztosította. Létrehoztak egy kifejezetten a fiatalokra építő kistérségi sportegyesületet, amelyet a Galga völgye egyik legjobb utánpótlásbázisaként emlegetnek. Az új térfigyelőkamera-hálózatuk pedig a reméltnél is hasznosabbnak bizonyult a helyi romák és nem romák közötti békés együttélésben. Amikor például időseket fosztottak ki, többen is a helyi romákat gyanúsították, ám a felvételek utóbb bizonyították: átutazó bűnözők portyáztak a községben. 2013 óta polgárőrség működik a faluban, amelynek roma tagja is van. – Volt, hogy a roma polgárőrünk fülelte le a roma krumplitolvajt – idéz fel egy olyan esetet Matejcsok Zsolt, amely szerinte megint csak segített megértetni mindenkivel, hogy az előítéletek tévútra vihetnek. És büszkén említi azt is, hogy ma már jól működő roma önkormányzatuk van, amely nagyobb ünnepeken nem csak a roma diákoknak, hanem az iskola minden gyerekének ajándékot vesz. Kérdésünkre a polgármester megemlíti: a történtek után a falu a kormányzattól nem kapott plusztámogatást, a kamerarendszerre például csak a sokadik próbálkozásra jutottak pénzhez, a főleg romák lakta Rákóczi utcába vezető út teljes leaszfaltozásához pedig évek óta nincs forrás. Az viszont sokat segített – teszi hozzá Matejcsok Zsolt –, hogy ma már térségükben is nagy a munkaerőhiány. Ennek köszönhetően ugyanis Galgagyörkön, ahol tíz éve még jóval tíz százalék feletti volt a munkanélküliségi ráta, és a romák zöme legfeljebb idénymunkát kapott, ma már lényegében nincs állástalan. Közmunkára mindössze egy férfi szorul. Ahogy ezt mondja, feltűnővé válik: napközben csak a gyerekek, meg az idősek vannak otthon a Rákóczi utcában. A felnőttek a környékbeli üzemekben vagy a földeken, napszámosként dolgoznak. Csöndes, békés az utca – és még a Bangóék háza falán lévő, golyó ütötte lyukak sem látszanak onnan.

Nem szabad feledni

Szinte semmit nem tanult Magyarország a rasszista támadássorozatból – mondja Setét Jenő roma polgárjogi aktivista, a tatárszentgyörgyi kettősgyilkosság éves megemlékezéseit szervező Idetartozunk Egyesület vezetője.

– Vannak, akik szerint tíz év után már inkább lezárni kellene a múltat. Számon kell tartani a támadások évfordulóit?
– Magam is azt tapasztalom, hogy az ország egyik fele mintha ki akarná söpörni emlékezetéből ezt az aljas, rasszista sorozatgyilkosságot. De nem szabad feledni, emléket kell állítani azoknak az ártatlan embereknek, akiket megöltek, megsebesítettek. Ez a támadássorozat volt az 1945 utáni Magyarország egyik legdrámaibb esete, mert szervezetten támadtak emberekre a származásuk miatt.

– Mint tanult Magyarország a történtekből?
– Szinte semmit. Árulkodó, hogy hosszú éveken át még a kormány is csak úgy emlékezett meg a rasszista gyilkosságsorozatról, hogy azt párba állította Olaszliszkával, annak a tanárnak a tragédiájával, akit romák vertek halálra. Nagyon sokára értették meg azt: attól, hogy mindkét eset brutálisan fájdalmas, szörnyű és elfogadhatatlan, még egyáltalán nem összekapcsolható. A többségi társadalom sem dolgozta fel jól a traumákat, nem beszéltünk eleget a történtekről, mára sem csökkentek az előítéletek. Igaz, születtek a társadalmi feldolgozást segíteni igyekvő művészeti alkotások, de ezek többsége kudarcot vallott, olykor maguk is rendkívül dühítő, előítéletes paneleket használtak. És, hogy önkritikát is gyakoroljak: a roma közösség sem tanult semmit, mert a támadás után nem lett nagyobb a szolidaritás.

– Hogyan lehetett volna jobban tanulni a történtekből?
– Azzal például, hogy nem csak a négy elkövetőt vonják felelősségre. Legalább beszélni kellett volna azokról, akik a kétezres évek közepén a romák ellen fordították a közhangulatot, folyamatosan hiszterizálták a közbeszédet, következmények nélkül uszíthattak a cigányság ellen. Segített volna, ha utánajárunk például annak, miért is az volt a rendőrség első reakciója, hogy romákat gyanúsított meg. Azzal pedig most sem vagyunk elkésve, hogy valamiképp beépítsük a közoktatásba az esetet: az emberi jogok fontosságára, a rasszizmus veszélyeire kellene tanítanunk gyerekeinket. Tudatosítani kellene azt is, hogy a rasszizmusnak, a gyűlöletkeltésnek nem csak a megcélzott kisebbség látja kárát, hanem a többség is, hiszen az végeredményben a fennálló rendszer szétzilálásához vezet. Hová lenne a világunk, ha magukat igazságosztónak képzelő kommandók oroznák el az igazságszolgáltatás feladatait? És ne tévedjünk, itt már nem csak romákról van szó, hanem melegekről, muszlimokról, menekültekről vagy teszem azt piros pulóveresekről, bárkiről, aki célkeresztbe kerül.

Tatárszentgyörgy felejtene

A támadássorozat legbrutálisabb gyilkossága a Pest megyei Tatárszentgyörgyön történt 2009. február 23-án: miután molotov koktélt dobtak az egyik faluszéli házra, agyonlőtték az épületből öt éves fiával együtt menekülő Csorba Róbertet. Csorbáék házát rég ledózerolták, ma gaztenger lepi el a területet. A megölt férfi felesége elköltözött a faluból, édesanyja, Csorba Erzsébet viszont ma is ott él a gyilkosság helyszíne melletti házban. Azt mondja, jól esik neki, hogy sokan gondolnak a fiára, unokájára, ő maga pedig, ha hívják, elmegy a megemlékezésekre.
A faluban – akárcsak Galgagyörkön – a kérdezettek zöme nem szívesen beszél a támadásról. Árulkodó: még a település polgármestere sem akart nyilatkozni. De nem csak hallgatással találkoztunk a faluban. Volt olyan helybeli, például a dohányboltból kilépő, megtermett, középkorú, gazdálkodó férfi, aki arról beszélt: a gyerek ugyan vétlen áldozat, de azt nem hiszi, hogy csupa ártatlan emberekre támadtak volna, „valami más, roma-ügy lehet a háttérben.”

2018.07.21 08:30
Frissítve: 2018.07.21 08:30

Csúnya vége lehet, ha rövid pórázra fogják a kórházakat

Publikálás dátuma
2018.07.21 07:00

Fotó: / Németh András Péter
Már szeptemberben több kórházra kitehetik a „betegellátás szünetel” táblát, ha a kincstár valóban érvényesíti a költségvetési intézményekre szabott regulát. Közben ismét gyűlik a kórházak adóssága, június végén már 35 milliárd forint volt.
A HVG hívta fel a figyelmet arra, hogy megszűnt a kórházak mentessége a szigorú gazdálkodási szabályok alól. Korábban ez a lazítás tette lehetővé az intézményeknek azt, hogy akkor is fizessenek bért és el tudják látni a betegeket, ha az egészségpénztártól kapott ellátmány arra már nem nyújtana fedezetet. Az „alulfinaszírozás” következtében keletkezett adósságokat az állam eddig hagyományosan év végi konszolidációs csomagokkal rendezte.
A kórházak elvben már legalább négy éve nem költhetnének többet, mint amennyire az éves keretükből telik. Ezt a szabályt azonban eddig éppen a betegellátás érdekében nem érvényesítették az egészségügyben, azaz befogadták számláikat akkor is, ha azok a havi költhető keretük fölötti összeg volt. Most az Állami Számvevőszék (ÁSZ) nyomatékosan jelezte a kincstárnak: a türelmi időnek vége. Lapunk úgy tudja, Nagy Anikó egészségügyért felelős államtitkár is „küzd” azért, hogy vegyék ki a kórházakat az érintett szabály hatálya alól, biztosítsák továbbra is kivételezett helyzetüket, ám információink szerint eddig nem járt eredménnyel.
A Népszavának nyilatkozó szakemberek szerint, ha az ÁSZ nem enged, akkor mintegy 40 intézményre kerülhet ki a zárva tart tábla legkésőbb szeptemberre. Először az eladósodott intézmények kerülhetnek bajba, mert azoknál a tartozás eleve ráterhelődik az elkölthető szabad forrásokra. Azaz az év további hónapjaiban ennyivel kevesebbet költhetnek. A Népszavának gazdasági szakemberek azt mondták: az új számviteli szabályok mellett legfeljebb négyszázaléknyi eladósodás menedzselhető, ám ahol ennél több van, előbb-utóbb képtelen lesz ellátni a napi feladatait. A négy 4 vagy annál kevesebbel tartozók „klubjához” azonban a 107 állami intézménynek csak töredéke sorolható.
Lapunk az egészségügyi kormányzatnál érdeklődött arról, mit kívánnak tenni, hogy ne csukjon be a fiskális szabály miatt több tucat kórház, de lapzártáig nem érkezett válasz.  Az államkincstár most nyilvánosságra hozott adatai szerint június végén 35 milliárd forint volt a kórházak tartozása. Június végén Varga Mihály pénzügyminiszter az ATV-ben is jelezte: aggódik a kórházak adóssága miatt, és az egyetemekhez hasonlóan költségvetési felügyelők kinevezését javasolja az intézményekhez. Úgy tudjuk, még nem dőlt el, hogy valamennyi fekvőbeteg ellátó kap „kasszaőrt” vagy csak azok az intézmények, amelyek lejárt adóssága több mint az éves bevételük tíz százaléka. Információink szerint, Nagy Anikó egészségügyért felelős államtitkár az utóbbiért lobbizik a pénzügyi kormányzatnál. Mint arról július elején írtunk, a költségvetési felügyelők meglehetősen széles jogosítványokkal rendelkeznek majd, a főigazgató csak azt a kötelezettségvállalást teljesítheti, amit előzőleg a felügyelője jóváhagyott – miközben a betegellátás felelőssége továbbra is őt terheli.
Szerző
2018.07.21 07:00
Frissítve: 2018.07.21 07:00