Titkok és bűnök a csótányok között

A Jurányi Inkubátorház udvarában szombat este látható a Leselkedők című előadás, amely két független műhely, a STEREO Akt és a Szputnyik Hajózási Társaság koprodukciójaként jött létre. A nézők távcsővel és fejhallgatóval követhetik a ház több szintjén játszódó történetet.

Ismét merész vállalkozásba kezdett Boross Martin fiatal rendező, aki már korábban is színre vitt nem megszokott helyeken előadást. Emlékezetes például a Promenád - Városi sorsturizmus című előadás, amely Csepelen különböző köztereken, az utcán és más helyszíneken játszódott. A történetet pedig fülhallgató segítségével egy buszról követhették a nézők. A Jurányi Inkubátorházban bemutatott Leselkedők című előadás mutat némi hasonlóságot a Promenáddal, hiszen például fejhallgatóra itt is szükség van.

De nem csak "fülest" kapunk, hanem távcsövet is. Az ötlet egyszerű, mégis kimondottan izgalmas: a Leselkedők története egy társasházban játszódik, amelyet csótányok leptek el és emiatt lakógyűlést hívtak össze. Mi nézők pedig a ház udvarán üldögélve, kvázi megfigyelőként belekukkolhatunk az egyre inkább megfékezhetetlennek tűnő eseményekbe. A cselekmény a Jurányi Ház különböző szintjein, lakásaiban, erkélyein zajlik. A közönség az udvarról figyelheti az egészet. Már amit lát és fel tud fogni ebből a nem mindennapi kavalkádból.

Az elején én is gyakran használtam a távcsövet, hogy közelebbről is lássam a szereplőket, mit is csinálnak valójában, aztán már inkább arra próbáltam koncentrálni, hogy minél kevesebb történésről maradjak le. Darabról nem beszélhetünk igazán. Szövegíróként az Örkény Színház remek színészét, Máthé Zsoltot említi a színlap. Kapunk is főként monológokat, sőt dalokat is. Ezek szellemesek, néhol életszerűek, máskor inkább eltúlzottak, szürreálisak. Az egész mégis magával ragadja a kukkolót. Néha tényleg azt érezhetjük, mintha a saját társasházunk lakógyűlésén lennénk. Egymás szavába vágnak a lakók, elhangzanak okoskodó, a másikat kioktató gondolatok, miközben a megoldástól, jelen esetben a kártevők elpusztításától egyre távolabb kerülünk.

A figurák elnagyoltak, a tanár úr, a veterán úr, a fény kisasszony, a házmesterasszony, a politikusi tulajdonságokkal rendelkező ügyvéd, az ő felesége, a szintén a házban élő kislány és a biológus valamennyien úgymond saját magukat hozzák ebben a szörnyű válsághelyzetben is. Élik mindennapjaikat, zsörtölődnek, szeretkeznek, próbálják túlélni a káoszt, amelyet tetéznek még a csótányok is. A szemetet kidobálják az ablakon a kukába, máskor csak úgy az udvarra, ahogy éppen sikerül. Hatalmas reklámplakátjával megérkezik a csótányirtó is, aki nem tesz mást, mint jól el van ebben a zavaros helyzetben. Próbálkozik persze mindennel: légbefúvással, hangrobbantással és villantással, de mindhiába, a kártevők mégsem pusztulnak. A bajt persze tetézi, hogy a ház lakói egymásnak esnek, folyik a bűnbakkeresés. Az előadás legnagyobb erénye, hogy parádés összművészeti képet fest a történet háttereként.

A szereplők olykor zenélnek, a legnagyobb szám azonban az európai szintű vizualitás, amilyen módon használják az alkotók a világítást, illetve az animációs elemeket. Máskor a falra is vetítenek, például az üldözendő csótányokat, "akiknek" az inváziót sejtető éjszakai zajongását halljuk a fülünkbe, néha még úgy is érezhetjük, mintha minket is meg akarnának támadni. Nincs számukra akadály, mindent ellepnek, nem lehet őket legyőzni. A színészeknek - Bach Katának, Hajduk Károlynak, Jankovics Péternek, Kárpáti Pálnak, Király Dánielnek, Kurta Nikének, Pető Katának, Rainer-Micsinyei Nórának és Szabó Zoltánnak - nincs könnyű dolguk. Egy hatalmas tabló részei ők, akik olykor kiválnak az egészből, egy-egy percre mégis főszereplőkké válnak, majd elnyeli őket újra a társasházi hajsza.

A történet kiötlői aztán a cselekmény végét is viszonylag egyszerűen, de mégis rendkívül hatásosan oldják meg. A ház ugyanis kiég, a falakon vetítve látjuk és halljuk a fülünkben a lángnyelvek diadalát. A lakások pedig elnéptelenednek, aki teheti, elmenekül, még a csótányok is menekülőre fogják, nem beszélve a csótányirtóról. Úgy látszik, a sorsszerű eseményeket nem lehet kivédeni. A ház pedig ott marad magányosan, a lakásokban az egymást gyötrő és a boldogságot hiába kereső emberek helyett a lángok ülnek kíméletlen tort.

Az okokat keressük a megoldás helyett

Fotó: Marosi Viktor

Boross Martin rendezővel a produkcióról még a bemutató előtt beszélgettünk.

- Hogyan jött létre, hogy a Szputnyik csapatával készíthetett előadást?

- A STEREO Akt műhelyben megszokott, hogy minden új előadáshoz külön az adott projekthez válogatjuk össze a munkatársakat. Így történt ez eddig a táncosok, zenészek és a vizuális művészek esetében is. Most először alakult úgy, hogy egy gyakorlatilag állandó, összeszokott társasággal dolgozhattam.

- A kukkolás miért érdekli önt ennyire, hiszen több előadásában is megjelenik.

- Sokszor érezzük úgy, hogy kívülről rálátunk egy szituációra, azt gondoljuk, hogy véleményt tudunk róla formálni, miközben az igazság lehet, hogy nem is ott van, ahol keressük, mert csak az egyik szeletét ismerjük a történetnek. A lakóközösség jelen esetben egy egész társadalmat szimbolizál, Szembe kellene néznünk egy problémával, és engem az érdekelt, hogy miként viselkedünk ilyen esetekben. A mi hőseink kicsit visszatetsző módon az okokat keresik a megoldás helyett. Minél jobban firtatják a bűnös kilétét, annál többet árulnak el a saját bűneikről.

- Miért nem merünk szembenézni a bűneinkkel?

- A frusztrációból adódó csökönyösség a jellemző ránk és így az önkritika szinte teljesen elmarad.

- Mennyi idő kell ahhoz, hogy változtassunk ezen?

- A szomorú tény az, hogy sajnos ez egy pillanat alatt nem fog végbemenni. Valószínű több generációváltást igénybe vesz majd.

- Tervezik, hogy külföldre is utaztatják a Leselkedőket?

- Szó van róla. Az érdeklődés és a szükség párhuzamosan visz rá minket, hogy külföldön is dolgozzunk.