Királyok és nyakkendők

Aki Belgiumba látogat, nem feltétlenül veszi észre, hogy az ország államformája királyság. Az uralkodó fényképét nem látni nyilvános helyeken, a televíziós híradókban sem gyakran szerepel, s ha a királyi család mégis bekerül a médiába, az inkább valamilyen botránnyal kapcsolatos. A nyáron beiktatott új királyt már meg sem koronázták, trónt sem látni a királyi palotáról szóló, ritka tudósításokban, s az uralkodó megszólítását illetően is sokat enyhült a protokoll. Udvariasan "Sire"-nek illik szólítani, de semmilyen megrázkódtatást sem okoz, ha valamely (inkább flamand) politikus egyszerűen "uramnak" szólítja, mint bárki más férfiembert. A királynénak meg leginkább az "asszonyom" megszólítás járja. Egy konferencián, ahol az előző uralkodó felesége volt a díszelnök, a sok felszólaló közül egyedül egy magyar politikus használta az errefelé kissé archaikus "királyi fenség" megszólítást.

Egyszer engem is bemutattak II. Albert királynak, néhány mondatot is váltottunk, de semmilyen formaságot, parádés öltözéket, erőltetett viselkedést sem vártak el tőlem. Az előző kormányalakítási ciklusban a királynál szinte hetente megjelenő Bart de Wever flamand pártvezető (Új Flamand Szövetség, NV-A) rendszeresen nyakkendő nélkül fotóztatta magát az uralkodó társaságában. Ezt mindenki elfogadta tőle, némi ironikus kommentárt csak az váltott ki, amikor kiderült, hogy Londonban járván azért nyakkendőt kötött a David Cameron brit miniszterelnökkel való találkozójára. Ennyi "szabadosságért" cserébe a király is megenged magának olyasmit, amit alkotmányos uralkodó hivatalosan nem tehetne meg: kifejezi személyes politikai ellenszenvét. A Belgiumban oly gyakori és hosszadalmas tárgyalások idején gyakran fogadnia kell a parlamenti pártok vezetőit. II. Albert úgy döntött, hogy a szélsőjobboldali Flamand Érdek párt vezetőivel nem kíván érintkezni, ezért ők nem is kapnak meghívást a kormányalakítási tárgyalásokra.

Ez elvben sérti a király kötelező politikai semlegességét, ráadásul a Flamand Érdekre jóval többen szavaznak, mint a flamand, vagy vallon zöldekre, akiknek vezetői amúgy rendszerint taxival érkeznek a királyi palota elé, autómentességüket hangsúlyozva. De az emberek nagy többsége elfogadja, hogy a királynak is lehetnek személyes érzelmei, és a királysága szétszakításáért küzdő, idegenellenes szélsőjobboldalt nem kívánja semmiféle koalícióba, vagy arról szóló alkudozásba bevonni. Másfelől az sem törvénybe ütköző (vagy ha elvben igen, senki nem foglalkozik vele), hogy az említett párt sajtója és vezetői nyilvánosan sértegetik az uralkodót és családját.

Tavaly egy rendezvényen Fülöp, akkori trónörökös, feje fölé egy pártlogóval ékesített lufit eresztettek fel, amely úgymond "Damoklesz kardjaként" lebegett a szélsőjobboldallal régóta verbális küzdelmet folytató herceg (azóta az új király) feje felett. A már említett Bart de Wever pedig, antwerpeni polgármesterként, igen körmönfont módon fejezte ki szeparatista érzelmeit. Amikor a király Antwerpenbe látogatott, pártja hívei az út szélén sárga színű, fekete oroszlános flamand zászló alatt tüntettek a flamand függetlenségért (vagy legalábbis nagyobb autonómiáért). Bart de Wever a vendéglátó polgármester szerepében szolgálatkészen sétált az uralkodó mellett, de ezúttal nem felejtett el nyakkendőt kötni, s az sárga színben, a flamand oroszlán képével díszítve pompázott az antwerpeni napsütésben. Így kívánt egyszerre eleget tenni alattvalói feladatának és anti-monarchista szavazói elvárásának.

A modern alkotmányos uralkodó lelkiismereti dilemmáját érdekes módon veti fel a Majesteit (Felség) című holland film, amely - szerintem - a brit II. Erzsébetről szóló produkciónál mélyebbre ás. A megtörtént és fiktív eseményeket ötvöző történet arról szól, hogy az azóta lemondott Beatrix holland királynő nem ért egyet a miniszterelnök által elé tett trónbeszéddel, pontosabban annak egy mondatával. A miniszterelnök sunyi csúsztatással akarja elkendőzni azt a tényt, hogy költségvetési megszorítások miatt kevesebbet költenek Afrika segélyezésére. A királynő, akit eleve felháborít az illegális bevándorlók kiebrudalása és az idegenellenes hangulatkeltés, nem akarja felolvasni ezt a mondatot. Nem egy szerepre bérelt színésznő vagyok, mondja felháborodottan. Aztán rá kell jönnie - és trónörökös fia is ebben erősíti meg -, hogy de, igen, végeredményben mégis az, egy szerepet kell elmondania a parlamentben, és eljátszania az egész életében. A királynő a filmben kissé keserűen ki is mondja, hogy egy modern demokráciában nincs helye a monarchiának, ha az uralkodónak soha semmilyen véleménye sem lehet, akkor mi szükség van rá egyáltalán?

Ezt a kérdést nyilván a Népszava olvasói közül is sokan feltennék. Mivel elvben magam is köztársaságpárti vagyok, legfeljebb gyakorlatias választ tudok adni rá. A királyság megváltoztatása túl sok macerával járna, s a politikai válságok, felfordulások közepette sokaknak jól esik tudni, hogy van valaki az állam élén, aki bizonyosan nem kötődik egyetlen politikai párthoz sem. Az azért megnyugtató, hogy köztársaságból emberemlékezet óta nem lett királyság Európában, a királyság csak ott maradt meg, ahol a polgároknak nem kellett kiábrándulniuk belőle.