Még csak 70 éve volt

A napokban, amikor minden héten egy újabb gyertya jelzi az advent, az eljövetel reményét a megváltó megszületésében, és mindennap meggyújtunk egy-egy hanuka gyertyát, hirdetve az úr dicsőségét. Az elmúló év a 70 évvel ezelőtti borzalmakra emlékezésé is lett volna, ha a hatalom nem gondolta volna, hogy a múlt is az övé.

A múlt, amely eltagadja, hogy a világon elsőnek vezették be a numerus clausust, majd Mussolini fasizmusával szövetkezve, Hitler nácizmusának csatlósává válva a numerus nullust, hogy egy hadsereget küldtek a biztos pusztulásba, hogy ezreket gyilkoltattak ukrán földön és Újvidéken, hogy százezreket küldtek a gázkamrák biztos halált hozó rémségeibe, hogy ideológiai megfontolásból Horthy addig húzta a megadás idejét, míg Budapest nagy része romokba dőlt. Radnóti örökbecsű sorát idézem: „Hisz, bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”, de a mondat nálam egy kérdőjelben éri el valóságát. Akár a többi nép?

A kezdetek

Amikor tizenévesen, egy tanév során nap-mint nap jártam a Szent Domonkos utcába, az ott regnáló zsidó fiúgimnáziumba, eszembe se jutott, hogy kutassak azután, ki volt a névadó és mi a szentség oka. Most, amikor azt akarom felidézni, hogy milyen volt oda járni, hogy mennyire volt az az iskola zsidó és mennyire magyar, pontosabban magyar-zsidó, utánanéztem.

A fehér habitust (csuhát), fehér skapulárét (szerzetesi váll-lepelt), és csuklyás fekete köpenyt öltő szerzetesek rendjének alapítója volt, aki a prédikálás meggyőző erejében hívőként került a pápa küldöttjeként Dél-Franciaországba, hogy ott a katolicizmustól elforduló, eretneknek nevezetteket jobb útra térítse. Szabályzatuk szerint a domonkosoknak (dominikánusoknak) nem lehetnek sem egyéni, sem közösségi vagyontárgyai, és koldulással tartják fenn magukat. A Prédikátor Testvérek Rendje – így hívták magukat – tagjai képzettségük okán, többnyire ők voltak az inkvizítorok. Ezzel a rend alapítójának munkásságát folytatták: hiszen ő vezette az „eretnekek” ügyeit kivizsgáló bírósági eljárásokat, amelyeken az áttérni nem hajlandó Katarokat (középkori szekta) máglyahalálra ítélték, vagyonukat pedig elkobozták. Ez a pár ismeret már eléggé reprezentálja, milyen anakronizmus volt az a tekintélyes, az odajáróknál háromszor, talán többször is nagyobb vörös téglaoszlopok között belépni az impozáns előcsarnokba, és onnan fel az emeletre, ahol a mi osztályunk is volt.

Hogy miért ide írattak be? Nem tudom és ma már megkérdezni sincs kitől. Mindenesetre nem volt senkinek oka ezt megbánni, hiszen a numerus clausus nyomán olyan fantasztikus tudású tanárok okítottak, mint például Pach Zsigmond Pál, vagy Turóczí-Trostler József, vagy Komlós Aladár, és ha eszembe jutna, nevén neveznék még többeket. Vagyis, aki odajárt nem járt rosszul. Kirekesztettek gimnáziuma lehetett volna, de aki oda járt, aki ott tanított, az mind magyarnak vallotta magát és egy rossz szó, nem sok, annyi sem hangzott el tanáraink részéről. Sőt, minden délben, felállt az osztály és együtt mondtuk: „Delet harangoznak szerte Magyarországon” és büszkék voltunk a Nándorfehérvári hősre, a törökverőre.

Én magam időközben Toldi farkaskölyök, majd cserkész lettem. Boldogan öltöttem magamra a Nagy Sándor utcában volt cserkészboltban vásárolt formaruhát. Azt sem feledem, hogy, amikor a Szabadság téri országzászló előtt mentem el, olyan magától értetődő természetességgel, vagy inkább kötelezettség érzéssel tisztelegtem, annak a tárgynak, amely akkor, ott a hazát testesítette meg. Iskolánk neológ tanokat vallott magáénak, s bár természetesen a vallástanítás héberül, illetve ivritül folyt, írni is így tanultunk. Semmi kétségem a felől, hogy az osztály egy percig sem tagadta Vörösmarty intelmét: „Itt élned, halnod kell!” Az a történelem bűne, hogy végül is sokak számára az élet másként alakult, mert az nem elég, ha valakinek fontos a haza, ha a hazának ő nem az.

S bár lehettek köztünk, akiket – ahogy mondani szokás – von zu Hause – megérintett a cionizmus igézete, a szent föld elérésének vágya, de a többség ennek képzelte, hitte Magyarországot.

Miért nincs emléknapja?

Amint apám is. Kereskedő volt és miután megalkotta a No-va roletta rendszert, szabadalmaztatta is, meg utazó korából – amikor elsősorban a solingeni pengék hazai képviselője volt -, ismerte az ország minden vaskereskedője. A negyvenes évek elején virágzott is az üzlet. Ezt bizonyítja az is, hogy a Budapesti Nemzetközi Vásáron pavilont bérelt. Pontosan emlékszem, a fényképre, amint ott állnak ő, és segédei a „Friedmann Simon vas nagy-és kiskereskedő” tábla alatt. (Szerettem volna megtudni a pontos évszámot, de a leégett Hungexpo pavilonban az összes dokumentáció elpusztult - közölték kérdésemre.)

Egy szóval: futott a szekér. Ezért aztán megengedte magának, hogy személyautót vegyen. Ez egy Adler volt. Kifejezetten szép formájú. Ma úgy mondanák: sportosan nyújtott motorháza, elején a kiterjesztett szárnyú sas (Adler), karosszériája elegáns, kicsit szögletes, de azokban is lekerekített formák jellemezték, és kényelmesen utazhatott benne négy ember. Természetesen sohasem politizáltunk, a családi asztalnál sem, amint a széder estéken sem, amikor pedig a legkisebb kérdez, nem volt téma a társadalmi helyzet alakulása. De a gondolatokról sok mindent elárul a tény, hogy a gépkocsi első évében a karácsonyi kirándulás a visszacsatolt Kassára vezetett. Ki számolt ott azzal, amikor a székesegyházban tisztelegtünk Rákóczi hamvainál, hogy micsoda világ az, ahol két hatalom - a náci Németország és a fasiszta Olaszország - diktátorai döntenek arról, hogy legyen a magyaroké, az a föld, ami a nagyhatalmi diktátumok folytán Csehszlovákiáé lett. Ünnepelni mentünk és nem a minden oldali függetlenség annulálását firtatni.

Nem úgy Erdély esetében. Bár az iskolában természetesen lelkesen daloltuk, hogy: „édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk”, de akkor már volt gúnyos nóta, amely a munkaszolgálatosok Erdélybe hurcolásáról szólt. S hol voltak még a németek? A bécsi döntések sorában, amikor Romániának azt mondták: ugyan már, ez a föld mától a magyaroké, mert mi nekik adjuk. És a magyarok nem is fukarkodtak, hódítóként viselkedni, például a Wass Albertek segítségével és tevékeny közreműködésével.

De hát ezekről mi nem tudtunk, mint ahogy egy gyógyszerész végzettségű, karpaszományos tiszt, aki Nagykátára bevonulva tudta meg, hogy nem tiszt, csak egy büdös zsidó, aki örüljön, hogy csak munkaszolgálatos, és nem büntetőszázadba hívták be. Örkény István volt, aki keresztényként nevelkedett, amíg csak meg nem tudta, hogy felmenői bizony vallásuk miatt üldözöttek voltak.

És egy szép napon, egy kormányrendelettel, elkobozták apám autóját, majd élete munkáját, az üzletét is. Nem a manapság sokat emlegetett kommunisták, de Horthy és az ő mostanában idealizált állama. Érdekes, miért nincs a Horthy korszak károsultjainak is emlék napja?

Apámat behívták és munkaszolgálatra vitték, méghozzá Szőnybe, amíg csak 1944-ben áthurcolták a cseh határ melletti Fünfkirchenbe, az ottani koncentrációs lágerbe – amint onnan visszatértek eskü alatt vallották – ahol nem volt gáz és nem égett a krematórium tüze, de virágzott az ember legalábbvalóbb ösztöne, a gyilkolási vágy. Apám ennek esett áldozatául. Hogy a csapatot kísérő magyar keretlegények, vagy német-náci pribékek voltak-e hóhérai – ezt nem tudom.

De még nincs vége a Horthy világ „Szabadság téri ártatlanságának”. ’44 májusában a Csanádi utcai lakásunk ajtaján egyszer csak két bőrkabátos férfiú csengetett, és nem sokat teketóriáztak: elvitték anyámat. Miért? Ez soha nem derült ki. Feltételezésem szerint az üzletre szemet vetett ária, így gondolt megszabadulni a lehetséges örököstől, vagy az általa megőrzésre átvett vagyont így hitte megtartani. (Csak zárójelben mondom el, hogy apám legkedvesebb munkatársa, évtizedekig könyvelője volt, az egykori Aréna út és István út sarki házban laktak, amikor elérkezett az idő mindent letagadott.) De vissza 1944-hez. Anyámról semmit sem tudtunk, mígnem valahonnan jött egy hír, hogy Csepelen, van egy ház, ahová vitték és ahol őrzik sokadmagával. Itt élte át – ezt később tudtuk meg – a Budapestet ért első angolszász szőnyegbombázást. És aztán jött július, amikor állítólag Horthy Miklós leállította a deportálásokat. Előbb egy csendőr kakastoll látványára szaladt össze a nem ok nélkül félő ház, erre joggal érzékeny lakossága, de aztán mögötte feltűnt anyám. Akkor 40 éves volt. És istenemre jól állt neki a tüsire vágott, nyírt haj, amely megőszült. Szó, mi szó a békásmegyeri téglagyárnál felsorakozott vagon szájából szólt oda a csendőrnek: „kap 10 ezer pengőt, ha hazavisz.” Megtette. És, becsületére váljon, hogy sokakkal ellentétben, nem tért vissza többé. Apám életét egy komáromi trafikosnő menthette volna meg, de utolsó pillanatban megijedt, anyám tízezer pengővel váltotta meg életét. Amikor erre gondolok, újra felrémlik bennem, hogy persze jó, ha van pénze az embernek, mert sohasem lehet tudni, de az is biztos, hogy nincs az a pénz, ami felér egy élettel. Tehát anyánkat visszakaptuk és éltük a csillaggal megbélyegzettek hétköznapjait.

Az eskü semmit sem jelentett

Mielőtt továbblépnék, szeretném tisztázni: mindezt 2014-ben írom, de amiről írok az 70 évvel ezelőtti történet, és ha teszek is mai fejemmel megfogalmazott gondolatokat, az akkori énemhez nem teszek hozzá és nem is veszek el.

Amióta meghallottam Boross Péter megnyilatkozását és benne a ludovikások magasztalását, amit indokolatlannak éreztem már akkor is, de amint most emlékezem, még inkább. Hiszen volt a borzalmak hónapjai során egy röpke óra, amikor azt hittük: végre, le a csillaggal, emberek lettünk. S mit tettek a ludovikások – egy két kivétel nem számít –, megtagadták legfőbb haduruknak tett esküjüket, ezzel is a holokauszt lebonyolításában kitüntetett aktivitást felmutató állam mellé álltak, és hozzásegítették Szálasi Ferencet, hogy a „szent korona” előtt letegye a nemzetvezetői esküt és ezzel rászabadították az országra a nyilas söpredéket és további töméntelen szenvedést zúdítottak a honra és polgáraira.

A ház ahol laktunk olyan méhkas szerű volt, nem olyan csípős, de nagyon is családias. Naphosszat álldogáltunk a körfolyosón, a gangon és ki-ki mondott valamit, vagy éppenséggel a beszélőt hallgatta. Érdekes módon, azt nem tudom, hogy ki, miként élte túl a nyilasok tobzódását, ki nem sorakozott volna ott a Csanádi utcai ház udvarán. Azt hiszem a nyilasoknak ez volt az első „felhajtása”. Szabály szerint a 16 és 60 év közöttiekre vonatkozott (volna) a felsorakoztatás, de hát kit érdekelt ilyen apróság, amikor emberirtás van napirenden?

A menet, amelyben nekem is részem volt, keresztülment a város külső peremén és eljutottunk a Bosnyák tér mögé, a Kisok (Középiskolások Országos Sportklubja) pályára. Ott aztán felsorakoztattak bennünket és hallgathattuk a vezénylő pribék „igehirdetését” alantas mivoltunkról. De volt egy mondata, ami megragadott és gyors cselekvésre késztetett: „a tizenhat éven aluliak sorakozzanak a kapunál”, ahogy a begyűjtő parancs – amint említettem -, ebben a korban húzta meg az alsó határt. Lehettünk már vagy ötvenen, vagy talán többen is, amikor türelmetlen lettem, nem tetszett a szituáció, jobb szerettem volna kívül lenni. Oda mentem, hát a kapuban őrködő, lángeszű pribékhez, mondván: „Kövér testvér azt üzeni, a 16 éven aluliak elmehetnek.” A fickó egy pillanatra meghökkent, majd sűrű káromkodások törtek fel „iskolázott” torkából, amelyek érintették valamennyiünk le- és felmenőit, de felhúzta a sorompót, mi pedig amilyen sebesen csak tudtunk, de nem futva, igyekeztünk eltűnni a látóhatárról.

Ez volt az első menet az életért. Megjártam a Szt. István körút 2 alatti nyilas házat is. Nem tudom nem hallani még most is, a megkínzottak sikolyát és itt él fülemben az alig élők csoszogó lépése, amint vezették őket vagy a pincébe, vagy egyenesen a Dunához.

Hetven évről van szó. Ez több mint három nemzedék, köztük számosan, akik azt sem tudják, mert nem élték, nem tanulták vagy nem is tanították nekik, hogy mi jellemezte azt a gyilkos, embert megszégyenítő kort, amelyet – ha töredékesen is - megkísérlek felidézni. Mondhatja persze bárki, hogy az általam megrajzolt kép nagyon is egyirányú. Korántsem az! Csak éppen nem tartozom azok közé, akik könyvből tanulják a történteket, sőt számosan jobban tudják, mit éltünk át, akár 1939-ben, ’44-ben vagy felidézhetnénk ’56-ot is.

Természetesen mindaz, ami velem megesett, és amit most elbeszélek, az lehet egyedi, hiszen ez az én életem. Bizonyára mások mást és másként élték meg ugyanazokban a hónapokban, években. Lehet, hogy egyeseket elkeserítek, de az én akkori életem – eltérően a környezettől – ugyan szörnyűségekkel volt teli egy sokkal borzalmasabb világban, akár a csillagos ház, akár védett ház, akár a gettó szolgált átmeneti otthonul. Persze nehéz lenne feledni a lemeztelenített, lesoványodott hullákat, akiket stószolva raktunk egymásra, egy két kerekes targoncára és tettünk tömegsírok temetőivé közparkokat.

De szemben az embertelenséggel, egy percig sem hittem, hogy ezekből számomra nincs kiút. Egy sor mindenre pontosan emlékszem, de hasztalan igyekszem az emlékezet mélyéről előbányászni, hogy miből étkeztünk és mit? Hol aludtunk, ágyon vagy földön? Egyedül vagy egy ismeretlennel, aki ugyancsak oda szorult? Amint pontosan emlékszem, hogy ’44 tele, bitang hideget hozott, de január 18-án kisütött a nap és szemet kápráztatóan csillant meg az elegáns szovjet gárdatiszt kitüntetésén, amint kitárta a kaput: „Pozsálujsztá. Vü szvobodni!”

Ez alkalommal mindenki számára elgondolkoztatónak ajánlani Vörösmarty Szózatát.

„Még jőni kell, még jőni fog /Egy jobb kor, mely után /Buzgó imádság epedez /Százezrek ajakán.

Ha nincs, holokauszt lennénk annyian, de az élők ajkán szól a hit, és nem szűnik a jobb élet reménye! Életem utolsó harmadán, úgy gondoltam mindezt nem viszem magammal.