Sebes György;

adományozás;Gyermekétkeztetési Alapítvány;

2014-12-24 09:50:00

Sírunk, rívunk az adományokért

Évente 45 milliárd forintra volna szükség, hogy minden rászoruló gyerek minden nap ehessen. A Gyermekétkeztetési Alapítvány azonban évente nagyjából másfél milliárd forintot tud ennivalóra fordítani. Az alapítvány kuratóriumának elnöke, Király Gábor szerint ez szégyenletesen kevés. Pedig munkájuk nagyon egyszerű: pénzt kérnek, vásárolnak, elviszik a rászorulóknak. Király Gábor egyébként sokszínű egyéniség. Nemrég verseskötete is megjelent Csúnya versek címmel.

- Ha beírom a Google-ba az ön nevét ...

- Akkor a futballkapus jön elő.

- Igaz, de az ön foglalkozásánál azt olvasom, hogy költő, nem pedig azt, hogy vállalkozó.

- Mert nem vagyok vállalkozó.

- Akkor kicsoda Király Gábor?

- Ez jó kérdés. 1985-től 2011-ig valóban vállakozó voltam. Meguntam, leépítettem, csődbe mentek dolgaim.

- Akkor most költő úrnak kell szólítani, vagy elnök úrnak?

- A barátaim Gábornak szólítanak. Egyszer egy reggeli tévéműsorban egy ifjú médiasztár is megpróbálkozott ezzel, de mondtam neki, szólítson nyugodtan Király úrnak. Ez tökéletesen elég, tiszta dolog.

- És mivel foglalkozik?

- Általában itthon ülök. Az internet előtt. Elolvasom a híreket, a kommenteket, lejátszom egy parti pókert, aztán eldöntöm, írok-e verset, vagy nem.

- De a Gyermekétkeztetési Alapítvány kuratóriumi elnökének azért tájékozottnak kell lennie.

- Ami ahhoz kell, azzal tisztában vagyok. Tudom például, hogy 1910 óta nem készült hivatalos magyar állami felmérés a nyomorról és a szegénységről. A Központi Statisztikai Hivatal az idén októberben anyagi okokra hivatkozva nem hozta nyilvánosságra a szegénységi jelentését. Vagyis nem volt annyi pénzük, hogy megnyomják a számítógépen az enter gombot. Csakhogy Európa Uniós és egyetemi felmérések készülnek és léteznek. A tragédia az, hogy ezek megállapításai nem mennek át eléggé a köztudatba. Valamikor 2007-2008 körül úgy látszott, már elértük, legalább azt tudomásul veszik Magyarországon, hogy létező probléma, miszerint sok gyerek nem jut ennivalóhoz. Azóta újra eltűnt a köztudatból.

- A kormányzat éppen most tervezi a szociális rendszer átalakítását, központilag akarnak fellépni a gyermekszegénység ellen.

- Adná Isten, hogy így legyen, csak ettől a kormánynak ezt borzasztó nehéz elhinni. Ez a kormány deklarálta, hogy a súlyos betegeket, akiknek reménytelen a helyzetük, nem engedi gyógyítani a társadalombiztosítási, az állami keretből. Ez a kormány kivette az alkotmányból, hogy az egészségbiztosítás, a társadalombiztosítás, a nyugdíj bizonyos feltételekkel jár az állampolgároknak. Nekik higgyük el, hogy hatékonyan meg tudnak oldani egy ilyen súlyos problémát? Az igaz, hogy ez egy jó 200-300 milliárd forintos üzlet, amiből a közreműködők és a résztvevők irgalmatlan pénzeket lophatnak el.

- Mi ebben az üzlet?

- Képzeljük el, hogy hozunk egy törvényt arról, hogy a ferde orrúaknak segélyt lehet adni. De mi, a kormány nem tudunk ezzel foglalkozni, ez túl nagy téma, meg különben is ferde orrúak mindenfelé vannak az országban. Tehát átadjuk a dolgot az önkormányzatoknak. Akkortól ők határozzák meg azt is, hogy ki a ferde orrú. Ha jól viselkedsz, ferde orrú vagy, ha nem, akkor nem vagy. Ha leperkálod a segély 30 százalékát, ide nekem az asztalra, akkor ferde orrú vagy, ha azonban nem, akkor nem kapsz semmit. Elképesztő szervezeti és üzemszerű korrupciós lehetőség van gyakorlatilag mindenben, ami pénzkiosztásról szól és nincs mögötte teljesítmény. Se elszámoltatható tégla, folyóméter, köbméter, mázsa.

- Ez csak feltételezés. Konkrétan tudja, hogy valóban korruptak mindazok, akik eldöntik, kik a ferde orrúak?

- Még nem jött ki a törvény, nem kezdték el osztani a pénzt. Tény, prekoncepcióm van az eddig tapasztaltak alapján.

- Mert eddig mit tapasztalt?

- Jelenleg egy olyan intézményesülten korrupt országban élünk, ahol egyetlen szervezetnek sem kell tonnára, darabra, raklapra, kilóra, folyóméterre elszámolnia. A szociális segélyek és szolgáltatások rendszere valóban szerteágazó. Egy elképesztően bonyolult háló épült föl, amit tényleg érdemes lenne leegyszerűsíteni. Az állandó és visszatérő segélyek, a különféle szociális támogatások különböző feltételekhez vannak kötve. Minden településen egy szociális iroda összegyűjtötte az adatokat és megállapította, kik tartoznak a rendszerbe. Ha azonban állami szinten szubjektívvé tesszük azt, hogy ki ferde orrú és ki nem, ki minősül csecsemőnek és ki nem, tehát objektív dolgokat teszünk szubjektívvé, akkor ez a rendszer porrá omlik. Hogy érzékeltessem, ha nincs közmegegyezés arról, mit hívunk kanapénak, akkor baj van. Ha Borsodban másra mondják, hogy kanapé, mint Zalában, akkor oda az egységes rendszer. Ha jogilag nincs precízen leírva, mi a kanapé, akkor egy adott tisztviselő, akinek a dolga kanapé ügyében intézkedni, saját belátása szerint dönt. És még csak felelősségre sem lehet vonni.

- Ezért van szükség a Gyermekétkeztetési alapítványra?

- Egyáltalán nem. Mi nem vagyunk se törvényhozó, se a törvényeket magyarázó szervezet. Gyermekétkeztetési alapítványra azért van szükség, mert működésünk 21 éve alatt legalább annyit sikerült elérnünk, hogy egyik hatalmon lévő politikai erő sem mondhatja, hogy ezt a problémát már megoldottuk. Gyakran kérdezik, hogy na de miből vegyünk el a gyerekek étkeztetésére. Mindig visszafogom magam, nem azt mondom, hogy ez idióta kérdés, inkább arra figyelmeztetek, hogy itt politikai döntés kell. Nagyon egyszerű: a büdzsé egy részét erre kellene fordítani.

- De egyelőre nem fordítják. Így Gyermekétkeztetési Alapítványnak továbbra is akciókat kell szerveznie, hogy adományokat szerezzen és terítsen szét az egész országban. Ez hogy működik?

- Sírunk, rívunk azért, hogy adományokat kapjunk. Amikor ezek bejönnek, akkor már egyszerűbb a dolgunk, mert pályázatot hirdetünk a településeknek, illetve azoknak a szervezeteknek, hogy milyen feltételek mellett jelentkezhetnek és kaphatják meg az adományokat. Ha lehetőségünk van rá, akkor minél szélesebb közönséget szavaztatunk meg arról, hogy melyik pályázat nyerjen. Amikor erre nincs lehetőségünk, akkor pedig összeül a kuratórium és eldönti, hogy a beérkezett pályázatok közül melyik a legjobb. Utána fogjuk a pénzt, ennivalót veszünk, fölrakjuk a kocsira, odavisszük, átadjuk, elszámoltatjuk az átvevőket arról, hogy tényleg átvették és valóban a gyerekek kapták meg. Aztán kezdődik az egész elölről. Koldulunk.

- Szívesen adományoznak az emberek? Vagy kik adományoznak szívesen?

- Nagyon sokan adományoznak és nagyon szívesen, ha tehetik. Amióta világ a világ, természetesen az alsó középosztály és a szegények azok, akik a legtöbbet adják. A gazdagok - legyenek akár cégek, akár magánszemélyek - nagyobb célokat tűznek ki maguk elé. Ezek a reklám, a PR miatt és a dolog nagyságából kifolyólag jobban fekszenek nekik. Ha egy multinacionális cég például 20 éve elhatározta, hogy rákkutatásra ad és iszonyatos összegeket fordít teljesen jótékonyan erre a célra, hozzájuk hiába fordul egy szegényekkel foglalkozó alapítvány. Nekik megvan a kinyilvánított vállalati politikájuk, hogy mire adnak és másra nincs pénzük. Ugyanakkor érezzük a szegénységet abból is, hogy eddigi adakozóink közül sokaknak hiányoznak az elküldött összegek, vagy már maguk is a megsegélyezendők táborába kerültek. Az adakozás mindenképpen lemondás. De az lenne a jó, ha nagyon sok ember egyszer elhatározná, hogy egy meghatározott havi összeget - mondjuk 300 forintot - erre a célra szán. Ehhez a weboldalunkon meg kell nyomnia négy gombot, és attól kezdve semmi dolga nincs, minden hónapban adott annyit. Nem olyan bonyolult. De borzasztó nehéz rávenni az embereket arra, hogy ezt csinálják.

- Nyilván jobban járnának, ha a tehetősebb emberek nagyobb összegeket adnának.

- Igazából nem tudom, hogy adnak-e nekünk, vagy sem, hiszen sokan névtelenül küldenek összegeket. Az biztos, hogy valamilyen nagy célra ők is áldoznak a saját vagyonukból. Nem lehet azt mondani, hogy a gazdagok nem adnak, csak legfeljebb nem nekünk. Jönnek magánszemélyektől 100, 200, 300 ezer forintos adományok is. Mostani adománykérő levelünk eredményeképpen van olyan ember, aki négy különféle cége nevében küldött 100 ezertől 500 ezerig terjedő összegeket. Fogalmam sincs, ki ez az ember, mik ezek a cégek, de az fontos, hogy szükségesnek tartja az adakozást. Karácsony előtt persze nő az adakozási kedv. Év közben viszont sokkal ritkábban jönnek az adományok. Borzasztóan nehéz a munkánkat tervezni anélkül, hogy rendszeres adományaink lennének. Ezért lenne jó, ha mondjuk ötvenezer ember havonta adna ezer forintot. Akkor pontosan tudnám, hány gyereket tudok megetetni. Valami rejtélyes okból a gyerekek minden nap enni akarnak. A legpimaszabbja többször is.

- Hány gyereket etetnek jelenleg?

- Szégyenteljesen keveset, mintegy kétezret rendszeresen és alkalmi adományokkal összesen 80 ezer gyerekhez jutunk el. Évente 45 milliárd forintra volna szükség, hogy minden rászoruló gyereket minden nap megetethessünk, de összesen nagyjából másfél milliárd forintot tudunk ennivalóra fordítani. Ez szégyenletesen kevés. Nem beszélve arról, hogy 27 százalékát még vissza is fizetjük az államnak adó formájában.

- Mit kellene tenni, hogy összejöjjön az a 45 milliárd?

- A kormánynak kellene változtatnia a politikáján. Csak az az ország lehet gazdag, amelynek a polgárai is gazdagok. Ez olyan igazság, amely akár egy kormányprogram alapja is lehetne.

- Egyelőre azonban csak ott tartunk, hogy a kormány egyik államtitkára azt mondja, az nagyon jó, ha a kormány tagjai gazdagok, mert akkor el tudják látni a feladataikat.

- Ezzel egyet is tudok érteni. A probléma azzal van, ha valaki lyukas gatyában kerül be egy politikai funkcióba és miközben azt betölti, hirtelen annyira gazdag lesz, hogy attól tudja ellátni a feladatait.

- A költőt nem zavarja, hogy ilyen a helyzet az országban? Nem lesz ettől depressziós?

- Az a jó a költészetben, hogy az ember legalább időlegesen ki tudja magából írni a frusztrációit. A helyzet persze ettől még zavaró. Annyira azért nincs tudathasadásom, hogy szét tudjam választani a különféle énjeimet. Tehát zavar.

- És akkor ez hogyan függ össze az alapítványbeli munkával?

- Az alapítvány munkája nagyon egyszerű. Pénzt kérünk, vásárolunk, odaadjuk. Ehhez nem kell agysebésznek lenni. Ahhoz már kellene - és nem vagyok elég jó -, hogy iszonyatos mennyiségű emberhez juttassam el ezt a roppant egyszerű üzenetet: adjál pénzt, összerakjuk, kaját veszünk, odaadjuk. Ehhez felületre volna szükség, láthatóságra és egyben bizonyos mérvű önreflexióra a társadalom különféle rétegeiben. Tudomásul kell venni, hogy mindenki szegény, de ez így relatív. Nem mindegy, ha annyira vagyok szegény, hogy az idén sem vehetek új télikabátot, vagy annyira, hogy a három gyerekem közül valamelyik minden második nap otthon marad, mert annyi cipőnk nincs. Valamikor a 90-es évek végén csináltunk Romániában egy mintaprogramot egy Bukarest melletti faluban. Ott nem ismerték az iskolai napközis étkezés fogalmát, ellentétben Magyarországgal. Elkezdtünk ebédet adni a legszegényebb gyerekeknek az iskolában. A polgármester legnagyobb döbbenetére a 3600 fős településen előkerült 150 olyan gyerek, aki még életében be nem tette a lábát az iskolába. Már mi is kezdünk erre a szintre érni. Mi lesz egy olyan országgal, ahol nem veszünk tudomást azokról, akik csecsemőkortól éheznek, nem vonjuk be őket se a kultúrába, se a közéletbe. Gyakorlatilag az életbe se akarjuk nagyon bevonni őket. Mit fognak ezek az emberek húsz év múlva csinálni. Feltehetően rettenetesen dühösek lesznek, s felvonulnak kapával-kaszával. Vagy gyakorlatilag semmit nem érő tagjai lesznek a társadalomnak, mert dolgozni nem fognak tudni, hiszen nem lesz olyan munka, amit el tudnak látni.

- Hányan éheznek csecsemőkortól?

- A megszületett gyerekeknek nagyjából a 20 százaléka. Ez az, amiről tudunk. Arról nem is beszélve, hogy ezek az emberek betegesebbek lesznek. Hatalmas összegeket kell költeni az egészségügyi ellátásukra. Valamit kell velük csinálni. De mennyivel normálisabb lenne, ha ők csinálhatnának mindenfélét. Lassan már a negyedik generáció nő fel szegénységben úgy, hogy nem látta se a nagyszüleit, se a szüleit reggel elmenni dolgozni. A dédnagyapja pedig még annak idején három műszakban leszállt a bányába. És büszke volt rá, hogy vájár. Az unokája most már visítva röhögi ki. Nem érti a különbséget aközött, hogy valaki büszke lehet a saját életére, vagy csak úgy él.