Idegesen és haraggal

Kifejezetten fáradt vagyok és ideges. Aki úgy gondolja, ez nem közügy, annak igaza van és ne olvassa tovább ezt a cikket. Magánhisztériák következnek.

Az első hisztéria oka egy romákkal kapcsolatos hír. Van egy falu Baranyában, Cserdi. Itt gyakorlatilag csak romák élnek. Mit tudunk a romákról? Lopnak, isznak, drogoznak, lustálkodnak, verekednek és élősködnek. Még tankönyv is akadt, amelyik ezeket a sztereotípiákat sugallta. Ha meggondolom, hogy a romákkal kapcsolatos emberjogi „hőbörgés” mértékadó körök szerint csak valamiféle liberális aberráció, amelyet kizárólag beteges magyar gyűlöletből terjesztünk (lásd még Boross Péter volt miniszterelnök úr, Orbán nem volt miniszterelnök úr tanácsadója szerint: „egészséges vidéki fiúkra van szükségünk”, értsd: mi, perverz fővárosi liberálisok vagyunk a nemzet problémáinak legfőbb forrása), szóval: nemcsak rosszul érzem magam, hanem kifejezetten dührohamokat is kapok.

Miért? Mert én, mint „magyarellenes rózsadombi liberális” (a valóságban: nyugdíjas a bevásárlókocsival), képzeljék, elolvastam a hírt a cserdi romákról. És sírni vagy káromkodni támadt kedvem. A hír a következő: „Ócsára is jutott a cserdi romák krumplijából. Négy tonna hagymát és krumplit osztottak ki a VII. kerület rászorulói között hétfőn, ebből maradt meg négyszáz kiló, azt szállította le az Age of Hope és a Budapest Bike Maffia három tagja Ócsára. Összesen négyezer kiló krumplit és hagymát ajánlott fel a baranyai roma falu, Cserdi polgármestere a rászorulóknak. Ez náluk már hagyomány, minden évben ételt osztanak karácsonykor. Idén az adomány javát a VII. kerület rászorulói között osztották szét, a megmaradt négyszáz kilót pedig, mint említettem, Ócsára, a devizahiteleik bebukása miatt lakásaikat elvesztők szociális lakóparkjába vitték. A cserdiek adományát még pár száz kiló mandarinnal is kiegészítették, amit már szenteste előtt le is szállították és ki is osztottak.”

Tessenek nyugodtan cigányozni tovább! Ha ezt olvasva nem tetszenek szégyellni azt.

Tudom, hallom az úgynevezett ellenérveket, istenem, kívülről tudom őket, ne is mondják! Barátaim: a cigányokat rágalmazó érvek mind hazugságok. Pontosan ugyanígy viselkednek a bádogvárosok lakói Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, Hátsó-Indiában, mindenütt, mint nálunk a romák kitaszított része: ahol a tiszta víztől, a rendőri védelemtől, a normális iskolától, lakástól, orvosi ellátástól - egyáltalán: a civilizációtól - való megfosztottság a mindennapi élet ténye. Ahol viszont olyan iskolát, egészségügyet, települési hatóságot hoznak létre, amelyik meg akarja oldani a problémákat: nahát, ott kérem, meg is oldják. Sőt: talán az is elég volna, ha csak hagynák a romákat normálisan élni.

Ezt a hírt, hogy egy baranyai roma falu, ahol becsületesen dolgoznak a romák (mert hagyják őket), képes segélyekkel támogatni a pesti és ócsai szegényeket, ezt a tévé-híradónak első helyen kellett volna hoznia. Ha az „emberileg érthető” kormány-hízelgés mellett szorult volna beléjük egy morzsányi becsület.

A másik hír, ami nem feldühített, hanem elkeserített, az nem is hír volt, hanem az a szenteskedő hangnem, az a képernyőből-hangszóróból folyamatosan áradó jókodás, amivel a magyar kormányrádió és kormány-televízió a szeretet ünnepe kapcsán a kormányunknak udvarolt. Miközben ezrek álltak sorba a Krisna Tudatú Hívők által osztott ingyen élelemért, kétszázezer gyerek éhezik, emberek laknak földbe vájt odúkban és több százezer a kivándoroltak száma, a magyar közmédia úgy tesz, úgy tett, mintha zászlósurainkat a szeretet vezérelne.

Nekem szent ünnep a karácsony. Jobbik énünk szólal meg ilyenkor. De milyen karácsony az, amelyiken a földön fekvő hajléktalanokon kell átlépjek? Ha minden koldusnak adnék száz forintot, akivel karácsonykor (és minden más napon) szembetalálkozom, egy óra alatt elfogyna az összes pénzem. Milyen karácsony az, ahol lépten-nyomon az jut eszembe, hogy a Kisdedet, a szeretet prófétáját, ha eljönne újra, a hatalom ismét csak megfeszítené. Ide másolok egy verset, talán most, hogy elmúltak az ünnepek, nem lesz nagyon nagy botrány belőle. Egy egészen kiváló magyar költő, az ungvári Balla D. Károly írta. A vége kicsit illetlen. Ha van angyal, áldja meg érte.

Ultrahang

Vibrált a monitor s megszólalt az Ultra hangja:

méhednek áldott gyümölcse lesz.

Irult-pirult Mária, pedig tudta. Már megvolt rég

a vizeletes terhességi teszt.

József fejét ingatta kicsit, hol igenelt, hol nemzett,

bambán nézte, mit rajzol nője hasán a krém,

aztán a mozgó kúpban a kis ufót leste,

hogy csak torzszülött lesz-e vagy sátáni rém.

S mondá Gábriel, megvan minden szerve,

s hogy istenfia ő! – ez mindenkinek tetszett.

De Mária már látta, fia szűz testére

hogyan feszítik majd fel azt a kurva keresztet.

Tudja azt a miniszter úr, milyen bátorság egy kárpátaljai költőtől egy ilyen verset írni? Tudja azt, milyen hálával tartozik neki a magyar nemzet ezért az épelméjű és haragos hangvételért?

Nincs is több szavam.

2015.01.09 07:03

A rabbi és a Sorsok Háza

Köves Slomó, az EMIH rabbija a szombati Népszavában elárulta, hogy kész részt venni a Sorsok Háza-projekt megvalósításában. Őt Schmidt Mária már évekkel ezelőtt meghívta a Józsefvárosi pályaudvaron magasodó épületbe, és bemutatta neki a túlélők személyes elbeszéléseire alapuló, „személyes érzelmi kontaktusra fókuszáló” kiállítás terveit. Neki semmi kifogása sincs Schmidt Mária ellen, hiszen a Terror Háza Magyarország egyik leglátogatottabb múzeuma. Ha a mennyiség egyben a minőség garanciája, akkor a konyhaművészet csúcsa a McDonald's. 
Köves rabbi szerint eddig csak személyekről volt szó, nem tartalmi kérdésekről folyt a vita. Köves rabbit nem zavarják a tények, például az, hogy a Terror Háza Múzeum már hírhedt pengefalával történelmet hamisít. A nyilaskereszt és a vörös csillag egymás mellé helyezésével azt állítja, hogy nálunk népellenes terror csak a német megszállás után, a nyilasok rémuralma, majd a Vörös Hadsereg megszállta Magyarországon volt. 
Az állandó kiállításon, amelyen két szoba jut az 1945 előtti időszakra és 23 a kommunista rezsimre, a második teremben 2002-ben még az volt olvasható, hogy akkori magyar állam nem tudta megvédeni polgárait. A Horthy Miklós által kinevezett Sztójay Döme miniszterelnök kormánya még Adolf Eichmannt is meglepő lelkesedéssel és hatékonysággal látott hozzá a zsidók totális jogosztásához, kirablásához, végül deportálásához. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a Horthy-korszakot polgári demokráciának nevezi, azt állítja, hogy az antiszemita törvényeket a náci Németország nyomására voltunk kénytelenek elfogadni. Berlin 1940 előtt semmiféle nyomást sem gyakorolt Budapestre a zsidó-politika „radikalizálása” érdekében. A magyar politikai elit tagjai, élükön Horthyval, már 1942 tavaszától-nyarától kezdve tisztában voltak azzal, mit jelent a Vészkorszak, a zsidókérdés náci Végső Megoldása. Azért sem engedtek a nem túlságosan erős német nyomásnak a náci megszállásig, mert tudták, hogy a deportáltakat lemészárolják. 
Schmidt huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért. Szerinte „Magyarországon kimondtuk a bűnösök nevét, történelmi igazságot szolgáltattunk…” Ő a maga részéről kizárólag a nácikról és néhány nyilasról hajlandó beszélni. Nagyon kevés ember merészelte eddig a Szabadság téri megszállási emlékművet védelmébe venni. Orbán Viktor és illiberális rendszere történelemhamisító emlékezetpolitikájának szolgálólánya ezt is megtette. Ő beszél történelmi igazságtételről, akinek a múzeumában még Kovarcz Emil, Szálasi hírhedt totális mozgósítási minisztere is a (nyilván ártatlanul, a kommunisták által) „meggyilkoltak”-címszó alatt szerepel, jó pár más háborús bűnös tömeggyilkossal együtt?
Köves rabbit sikerült Schmidtnek meggyőznie, az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) szakembereit nem. Schmidt egyszer már évekkel ezelőtt ismertette az úgynevezett kiállítási koncepcióját. Azon a prezentáción csak az nem derült ki, hogy akkor kik a jók és kik a rosszak a tervezett Sorsok Háza állandó kiállításon. Kövest nem érdekli, hogy sem a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum, sem a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet nem hajlandó szóba állni Schmidt Máriával, akit ők is vulgáris történelemhamisítónak, primitív antikommunistának, valamint a Horthy-kultusz ápolójának és holokauszt-relativizálónak tartanak. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a XX. század legnagyobb bűncselekményének nem a holokausztot, hanem az első világháborút lezáró, Párizs környéki békék megkötését tartja. 
A washingtoni holokauszt múzeum vagy a Yad Vashem új állandó kiállításának megnyitását sok-sok évnyi munka, kutatás és szakmai vita előzte meg. A Sorsok Háza múzeum tervei a mai napig titkosak. Schmidt azokat, akik sajátos történelemszemléletével nem értenek egyet, hazaárulóként denunciálja. Tervei megvalósításához most már egy ortodox rabbit is sikerült megnyernie – érdekelne, hogy mi volt ennek az ára.
Schmidt Mária huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért
2018.07.17 17:11
Frissítve: 2018.07.17 17:11

Izzig vérig

Szeretek leveleket kapni ismeretlenektől, azokból egészen szórakoztató történetek tudnak kibontakozni. A minap például a társadalmi párbeszéd fontosságára szolgáltatott kiváló példát a közösségi média üzenetküldő felülete.
„Ha nincsenek baloldali vagy liberális kötődéseid, bizonyára kedvelni fogom az oldaladat” – írja nekem László. (Nem László, de őrizzük meg inkognitóját.) Így, tegezve írja, ami eleve kérdéseket vet fel bennem, hiszen akárhogy is nézem, kettőnk közül én vagyok a nő, de hát oda se neki, kit érdekel az etikett 2018-ban.
Gondolkodom egy darabig, mit lehet egy ilyen üzenettel kezdeni – egyáltalán: hogyan születhet meg egy efféle üzenet, és legfőképpen miért. Aztán úgy döntök, terítem a lapjaimat. Kedves László, írom tömören és udvariasan, a Népszabadság egykori és a Népszava jelenlegi újságírójaként ezt nemigen állíthatom magamról.
A chatablakban három pötty ugrál, a túloldalon László gépel. Aztán mégsem jön válasz, újabb ugráló pöttyök, újabb csend. László hezitál. Végül mégis megnyomja az entert: „Sajnálom! Nagyon szép a neve, kedvelhettem volna önt!”
Itt látom meg a kihívást az ügyben. Mert ilyen szürreális válasz egyszerűen nincs. Szóval elhatározom, hogy leások az averzió gyökeréig. Esetleg olvassa el néhány írásomat, azok mégiscsak többet mondanak rólam, mint bármiféle előítélet, indítványozom Lászlónak, ám ő elég nyakasnak bizonyul. „Tudja én egy egyszerű vidéki családban nőttem fel. A szüleim izzig vérig (sic!) magyar emberek voltak! Keményen dolgoztak, soha nem panaszkodtak, jószándékú istenfélő család, ilyenek voltunk és ilyenek vagyunk!” Hát ez remek, írom rögvest Lászlónak, én egy apró falucskában nőttem fel, nézze csak, küldök egy képet, ez itt én vagyok szatmári népviseletben, az Európa-bajnokságon. A nyomaték kedvéért csatolom egy írásomat málékásás töltött káposztáról, honvágyról, erdőháti nyelvjárásról.
László ugyan nem marad teljesen érzéketlen a szakmai értékeimmel kapcsolatban – „Ön igazán kellemes szép hölgy” –, azért igyekszik felhívni a figyelmet a közöttünk tátongó szakadékra: „a világnézetünk ellentétes!”
Fogalmam sincs, mit tudhat az én világnézetemről az, akinek három perccel ezelőttig még arról sem volt fogalma, ki vagyok, úgyhogy a saját fegyverét igyekszem László ellen fordítani, és a Bibliáról írok neki, a nem ítélés és nem ítéltetés vonatkozásában azonban újfent beleállok a földbe. Miért nem él igei módon, ha egyszer vallásos, kérdezem, mire erős érveket sorakoztat: „Istenfélő ember vagyok, kálvinista! A baloldali eszmét valló emberekből nagyon sok hiányzik, ami nekem fontos, na és a liberálisok pedig kész katasztrófa!”
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott, és teszek még egy tétova kísérletet a világnézeti szakadék betemetésére. Megkérem: ne általánosítson. Őt azonban az sem zavarja meg, hogy önmagát cáfolja – „Ön egy szimpatikus hölgy” –, és folytatja: a világot máskép (sic!) látjuk, ezért külömbözően (sic!) látunk és ítélünk! Én már elmultam 60 éves és magyarként szeretnék meghalni itt ebbe az országba amiért oly sok magyar vér folyt 1 (sic!)”
Nincsenek válaszaim.
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott
2018.07.17 14:15
Frissítve: 2018.07.17 14:18