Nemzeti Dohánybolt a színpadon

Publikálás dátuma
2015.03.18 06:45
A két húzónév: Dolhai Attila és Szinetár Dóra FORRÁS: BUDAPESTI OPERETTSZÍNHÁZ
Fotó: /
Eisemann Mihály operettjei változatlanul garanciák a sikerre. A Madách Színházban éppen a Fekete Péter hódít, most pedig a Budapesti Operettszínház mutatta be az Én és a kisöcsém című örökzöldet, Réthly Attila rendezésében, teli népszerű slágerekkel. Szinetár Dóra visszatért a teátrumba, és partnerével, Dolhai Attilával, húzónevekként hirdetik a jól bevált párost.

Az Én és a kisöcsém szárnyaló dalokkal van tele. A Budapesti Operettszínházban, a karmester, Bolba Tamás vezetésével, az eddiginél nagyobb zenekarra írták át, és korszerűsítették a muzsikát. Könnyedén jazzes a hatás. Lőrinczy Attila a szöveget vette kezelésbe, kicsit elvitte a groteszk irányába, de ügyelt arra, hogy bohókásan kellemes, enyhén ironikus maradjon. Néhány hangsúlyosan mai poént is beleírt, a fiúnak öltözött, ezért felvágósan szivarozó főhősnő például füstölnivalója beszerzése érdekében útitársát a Nemzeti Dohányboltba küldi, lesz persze nevetés, meg nyíltszíni taps.

Kerényi Miklós Gábor művészeti vezető, a szokásos premier utáni, abszolút rövidülő beszédében, a színpadon azt mondja, hogy mivel az operett friss, szemtelen műfaj, kell bele a Nemzeti Dohánybolt. Annyiban vitatkoznék, hogy ilyen poén szerintem csak akkor kell, ha módszeresen, az egész produkción keresztül épít hasonlókra az előadás, ahogy például Bodó Viktor „átvariálta” A revizort, vagy Mohácsi János és Mohácsi István a Csárdáskirálynőt. De mindössze egy-két ilyen poén óhatatlanul kakukktojás marad.

Koltai Róbert a Színház- és Filmművészeti Egyetemen rendezett vitalitástól kicsattanó kamaraváltozatot a darabból. Szabó Máté csipkelődően pikírt humorral vitte színpadra Miskolcon. És ezúttal is tényleg van frissessége, szemtelensége a Réthly Attila által kimondottan profin, ízléssel, jó stílusérzékkel rendezett produkciónak. Élvezetes a ritmusa, amiben Lőcsei Jenő koreográfusnak is hathatós szerepe van.

A darab színészei zömének a nyelve jócskán felvágott, sodróan pörög a cselekmény: egy gazdag gyároshoz a szintén gyáros apa hozzá akarja adni az álomszuszék, unatkozó, a világban a helyét nem találó Katókát. A pasas ráadásul még fennhéjázó nőgyűlölőnek is mutatkozik, és éppen hirdetés segítségével férfipartnert keres magának egy velencei társasutazáshoz. Katóka beöltözik fiatalembernek, hogy megleckéztesse az ipsét, és persze leckéztetés közben halálosan beleszeret.

Így meglehetősen hálás kettős szerep keletkezik. Szinetár Dóra napközben is heverésző lányként megmutatkozhat túlzottan is előnytelen neglizsében, és lehet zakós, nyakkendős, rámenős, elegáns fiatalember, és mint ilyen, teheti saját neme nevében is a harcos megjegyzéseket. Dolhai előadja a nemtörődöm, hányaveti, gazdag amorózót, aki csak könnyen megszerezhető játékszernek tekinti a nőket. Azt hiszi, hogy magabiztossága rendíthetetlen.

Aztán Katóka leleményes ügyködései nyomán lesz némi megrendülés. Persze csak annyi, hogy azért olyan nagyon ne fájjon, a produkció ne lépje túl a kellemesség szintjét. Mondhatni, hogy Szinetár és Dolhai „jól állnak egymásnak”, nem véletlenül voltak annyiszor partnerek. Homonnay Zsolt inkább bonvivánnak szokott mutatkozni, most nem nőhódító, hanem esetlen, némileg lökött, túlbuzgóan ügyetlen éhenkórász magánnyomozó Peller Károly társaként. Peller még egy fokkal tébolyultabb nála, szerepük szerint is egymással vetélkedve, ugyanabba a nőbe beleesve, biztos humorforrást jelentenek.

A legelementárisabb humorforrás azonban Jordán Tamás, aki először lép fel az Operettszínházban. Gazdag, idős, minden lében kanál öregurat alakít, aki részt akar venni a magánnyomozók tevékenységében, ami nem más, minthogy Katóka apja azzal bízta meg őket, kémleljék ki, hogy ki legyeskedik a lánya körül Velencében. Az öregúr elképesztő dilettantizmussal túlbuzog, amibe csak lehet, vérbeli balfácánként beleártja magát, ügyetlenséget halmoz ügyetlenségre, és mindehhez még kivirul a képe, hogy milyen remekül oldja meg a maga által keresett, értelmetlen feladatait.

Amikor pedig ezek végrehajtása érdekében még disztingvált, kotnyeles úrinőnek is öltözik, kő kövön nem marad. Egy műfogsort is betesz magának, ettől torzítottan, kényeskedve, pöszén beszél. Mondjuk ki, ripacskodik. Csak ezt nagyszerűen teszi, eltúlzottan, abszurdba fordulóan jellemez vele egy buzgómócsingot. Szendy Szilvi az a kezdetben tébláboló gépírókisasszony, akinek kinyílik a csipája, és beújítja magának Dr. Sast. Földes Tamás Katóka üzleti szemléletű atyjaként összejön a Janza Kata által domborított, némiképp nimfomániás idegenvezetővel.

Jön a biztosan várható révbe érés, az elengedhetetlen happy end. Itt aztán nincs sok frissítés, szembesítés, időszerű beköpés. Abban azért nincs pardon, hogy a nézőnek a pénzéért jár a hármas esküvő, a minden tekintetben boldog, felhőtlen végkifejlet.

2015.03.18 06:45

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24

Kívül a skatulyákon

Publikálás dátuma
2018.07.17 10:00

Fotó: Népszava/ Vajda József
Sam Havadtoy egyedülálló sakkjátszmára csábítja a látogatót alkotásaival. A művész Disney-figurái és színes ajtói segítenek eligazodni az életműben.
Magát festőnek nevezi, de végletekig sarkított csipkefetisizmusa a csak festő, vagy csak szobrász kategóriáit messze felülmúlja – kezdte dr. Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója Sam Havadtoy Huszárlépésben című kiállításán, amely az alkotó New York-ban eltöltött éveit állítja középpontba. A magyar származású, londoni születésű Havadtoy 1972-ben érkezett az amerikai nagyvárosba, s belsőépítészként kezdett ott dolgozni. Ebben az időszakban a város meghatározó művészeivel alakított ki kapcsolatot munkái révén, s ekkor ismerkedett meg többek közt Andy Warhollal, Keith Haringgel és Yoko Onóval. A tárlat ezen együttműködéseknek eredményeit, és Havadtoy egy-egy későbbi munkáját is bemutatja, remekül reflektálva a művész alkotói felfogásának, elképzeléseinek ívére. Havadtoy Yoko Onóval való kapcsolata meghatározó volt művészi pályája alakulásában is, jellegzetes hófehér sakktáblái, és ahhoz fűződő alkotásai ennek lenyomatai. „Az összes kondoleáló üzenet és ajándék közül, mely John Lennon halála után a Dakota házba érkezett, kevés volt furcsább és meghatóbb, mint az a kézzel készített, 5x5 cm-es bőr sakktábla, melyet a sakkvilágbajnok Bobby Fischer küldött. Így kezdtünk Yokóval sakkozni” – emlékezett vissza a művész. A sakkot tematizáló alkotások az életmű és a kiállítás jelentős hányadát teszik ki: Bobby Fischer 1972-es, Borisz Szpasszkij ellen vívott 41 lépéses csatáját Havadtoy 41 darabból álló festménysorozaton örökítette meg – ennek egy része van csupán kiállítva – amelyben a lépések a fehér egy-egy árnyalatában jelennek meg.
A becsomagolás, a beborítás és az elrejtés a művész jellegzetes technikái közé tartozik, s ennek legfontosabb eszköze a csipke. A tárlaton bemutatott alkotások jelentős részét is ez az anyag, az azzal való játék, és a hozzá fűződő egyedi nyelvezet, művészi kifejezésmód uralja. A csipke nem csupán a festményeken, a különféle objektumokon is nagy szerepet kap; s ezen alkotásokat látva könnyű elképzelni, hogy Havadtoy keze és némi csipke alatt még a szemét is műalkotássá változik. Ahogy ezt a XX. században már több kiemelkedő művész esetében is megtapasztalhattuk. Erre az alkotásmódra mutatnak rá az Ajtók című sorozat darabjai is, amelyek életszakaszok megnyílását vagy lezáródását jelentik a művész számára. Holott az anyag meglehetősen távolról érkezett: a becsomagolt, és különféle technikák során megdolgozott ajtók Budapest utcáiról, lomtalanításokból származnak, magukon hordozva a város, és az ott élő emberek múltját is. Épp úgy, ahogy a csipkekesztyűk, amelyek anyagukban őrzik készítőik, valamint viselőik keze nyomát. A rétegek mögött megbúvó történetfoszlányokat a néző saját percepcióinak tükrében tudja csak felfejteni, vagy azokkal kapcsolatot létesíteni. A kiállítás számos további különlegességet is nyújt a látogatóknak: a Disney mesékből jól ismert különféle méretű és kinézetű Mickey egerek, egy beburkolt hófehér Fiat 500-as, vagy a művész egyik legújabb munkája, egy hatalmas kacsás szőnyeg is látható a galériában. Havadtoy munkáiban minden ponton kísérletezés, játékosság, ugyanakkor pontos, aprólékos és tudatos kidolgozottság lelhető fel. Belsőépítészként, lakberendezőként is e törekvéseinek nyitott utat, Keith Haring – pop-art és graffitiművész, társadalmi aktivista – lakásának berendezésében is eszerint járt el. A tárlaton kiállított kandallóelőlap szintén ezt a technikát, hangnemet tükrözi vissza, amely ugyanakkor Haring művészetének egyfajta újraértelmezése, becsomagolása is a számára. Az újrateremtés, el- és felfedés, más színben, más formában való közelítés kiemelkedő szerepet kap Havadtoy művészi létében, s alkotásai e technika mentén gyakran kölcsönös viszonyban, párbeszédben is állnak egymással.
A kiállított darabok olyan szerteágazó, mégis nagyon összetett attitűdöt, gondolkodásmódot tárnak fel előttünk, amelynek megértéséhez nem elég látni az egyes alkotásokat, közel kell férkőzni hozzájuk, bebújni a rétegek, a becsomagolt formák mögé, s meglátni a színek különböző, de nagyon apró, észrevétlen eltéréseit. Csak így érhetjük meg annak a gondolatnak felszabadító igazságát, amelyet Fabényi Julia megnyitóbeszédében hangsúlyozott: Havadtoy az a művész, akit sok skatulyába, vagy egyetlen skatulyába sem lehet szorítani.

Havadtoy háromszor

Az érdeklődők Sam Havadtoy további két magyarországi kiállítására is ellátogathatnak a nyár során. A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban Memory of Love – A szeretet emléke címmel a művész legújabb festményei és szobrai láthatóak július 14. és szeptember 30. között. A budapesti Kálmán Makláry Fine Arts galériában július 16-tól augusztus 10-ig a művész grafikai munkásságába kaphatunk mélyebb betekintést; szitanyomatai mellett, új, kollázs technikával bővített egyedi nyomatai is láthatóak lesznek a tárlaton.

2018.07.17 10:00
Frissítve: 2018.07.17 10:00