Vallás és szabadság

A belga alkotmánybíróság a napokban eltörölte a kötelező iskolai hitoktatást, illetve a helyette választható laikus erkölcstant. A döntést azzal indokolták, hogy a szülők lelkiismereti szabadságát maga a választás kényszere is sérti, s a laikus erkölcstan is valamiféle állami világnézetet közvetít. Az iskolák feladata lesz, hogy a hittanról és erkölcstanról egyaránt kimaradó tanulók számára értelmes elfoglaltsággal töltsék ki a „lyukas” órákat.

A vallon liberálisok máris azt javasolták, hogy vezessenek be egy „vallások kultúrtörténete” jellegű tárgyat, amely világnézetileg semleges alapon oktatná a vallások kialakulását és fejlődését. Az iskola és a vallás kapcsolata jellegzetesen olyan téma, amelyről a demokráciákban hosszú és mélyreható vitákat szokás folytatni. Így várható, hogy az alkotmánybírósági döntés következményei még sokáig foglalkoztatják a belga közvéleményt.

Nagyon fiatal olvasóink azt is gondolhatják, hogy a „szabad Nyugat-Európa” ismét példát mutatott nekünk a lelkiismereti szabadságból. Az igazság azonban az, hogy Magyarországon egészen az elmúlt évekig nem volt kötelező az iskolai hitoktatás, államilag előírt erkölcstan pedig egyáltalán nem létezett. Vagyis a Belgiumban most nagy vívmányként ünnepelt döntés a magyar demokrácia első húsz évének természetes gyakorlata volt. És csak a Fidesz másodszori hatalomra kerülése vezette be nálunk azt a gyakorlatot, amelyet most a lelkiismereti szabadsággal ellentétesnek ítélt a belga alkotmánybíróság.

De a vallást, mint az emberi kultúra egyik alapvető részét, mégse lenne helyes száműzni az iskolai oktatásból. Ha a kommunisták valamiben tévedtek, akkor a vallások elhalását hirdető elméletükkel bizonyosan nagyot tévedtek. A vallások nem haltak el, ellenkezőleg, a világ számos részén érdemben befolyásolják a politikai döntéseket, sőt, gyakran sajnos háborúkat is kirobbantanak. Más dolog, hogy a fogyasztói mentalitás, a konzumkultúra a mindennapi vallásgyakorlásra is rányomja a bélyegét. A belga katolikus templomokban már nem látunk gyóntatószéket, de a szentmiséken, soronként felállva, mindenki az áldozáshoz járul, még azok a turisták is, akikről látszik, hogy nagyon régen jártak istentiszteleten. És bár igaz, hogy Kínában ismét virágzanak a buddhista és egyéb szentélyek, de ha a néhány percre betérő hívők zsebében megcsörren a mobiltelefon, semmi sem tartja vissza őket az olykor igen hangos csevegéstől. Derék idősebb plébánosok Magyarországon is elmondják, hogy a templomok első soraiban mostanában olyanok ülnek, akiket a rendszerváltozás előtt sohasem láttak a miséken. Igaz, ezt inkább a politikai érvényesülés vágya motiválja.

A szocializmus évtizedeiben azzal szoktak a vallási ismeretek oktatása mellett érvelni, hogy aki nem ismeri a bibliai történeteket, az elemi szinten sem képes megérteni az európai képzőművészetet, az irodalmi és zenei alkotások jelentős részét. Ez természetesen igaz, sőt, ahogy kinyílt a világ, a hinduizmus, a buddhizmus és más világvallások ismerete is része lett az általános műveltségnek, amely nélkül még egy indiai, vagy thaiföldi nyaralás is szegényesebb lehet. De a vallások ismerete nélkül ma a politikai történések jelentős részét sem lehet megérteni. Különösen igaz ez az iszlámra, amely nevében háborúkat vívnak, terrorcselekményeket követnek el, s amely másfelől azt az iszlám-ellenességet is kiváltja, amelyet sokan korunk fasizmusának neveznek. Az iszlám alapvetően békés vallás, de mint más vallásoknak, ennek is vannak fanatikus szektái és irányzatai. Ezért is súlyos hiba általában „iszlám veszélyről” beszélni, hiszen a világ számos részén a muszlimok és más vallásúak sok évtizeden át békében éltek egymással.

A vallások ismerete azért is fontos, hogy az iszlám, a keresztény és a zsidó tanítás követői megértsék, hogy valójában mennyire közös eredetű a vallásuk. Feltehetően kevés antiszemita tudja Magyarországon, hogy a Tóra nemcsak valami „zsidó dolog”, hanem Mózes öt könyve, vagyis a keresztény Bibliának is meghatározó része. S az Allah névvel gúnyolódó zsidóknak vagy keresztényeknek sem árt tudniuk, hogy ez a szó egyszerűen Istent jelent, rokon a héber Eloah-hal, s az arab, vagy máltai katolikusok saját nyelvükön Allahnak, Alla-nak tisztelik az Urat. Napjainkban természetesen elsősorban a fanatizált muszlimokat kellene meggyőzni arról, hogy Mohamed próféta a Tórát, az Evangéliumot és más bibliai szövegeket is megemlít a Koránban. És az Iszlám Állam fanatikusai a próféta tanítását is megsértik a keresztény kolostorok lerombolásával, hiszen Mohamed 623-ban egyfajta védlevelet adott a Sínai félszigeten levő Szent Katalin kolostornak. Belgiumban és más nyugat-európai országokban a három nagy egyistenhívő vallás progresszív képviselői ezért is tartják fontosnak a dialógust, tanításaik közös gyökereinek megismertetését a híveikkel. S persze azokkal, akik saját vallásukban már nem hisznek, de a másét annál inkább gyűlölik.

A vallások összehasonlító történetét persze nagyon nehéz mindenki érzékenységére tekintettel tanítani, de ha ez az ára az előítélet és a gyűlölet megfékezésének, akkor mégis érdemes belevágni.

2015.03.23 07:02

A kiszámítható

Donald Trumppal kapcsolatban az volt a legnagyobb gondja a világnak, hogy teljesen kiszámíthatatlan személyiség, aki még saját közvetlen tanácsadóira sem hallgat. Az elnöksége alatt eltelt másfél év azonban megmutatta: végeredményben ki lehet számítani. A lehető legrosszabbat kell várni tőle, s azt teljesíti is. 
A múlt heti NATO-csúcs előtt német szakértők arra figyelmeztettek, veszélybe sodorja az észak-atlanti szövetség létezését, és lám, meg is tette. A Theresa May-jel folytatott tárgyalásai, vagy a II. Erzsébet királynővel való találkozója előtt azt várhattuk, hogy nem éppen úriember módjára viselkedik – ezt is kipipálhatjuk. A brit kormányfőt elképesztő stílusban bírálta a Sunnak adott interjújában, amit aztán azonnal le is tagadott, csak éppen a lap nyilvánosságra hozta a beszélgetés hangfelvételét. Aztán pénteken a tűző napon tíz percet váratta a királynőt, ami szintén elképesztő udvariatlanság.
Vlagyimir Putyinban ma emberére találhat. Az orosz elnök szintén előszeretettel váratja meg tárgyalópartnereit, ezt Ferenc pápával is megtette, ami szintén nem nevezhető túl barátságos és illedelmes dolognak. Hogy mire jut egymással Trump és Putyin? Ezt is előre megmondhatjuk: hiába az orosz beavatkozás az amerikai kampányba (tegyük hozzá: Trump javára), az amerikai elnök agyba-főbe dicséri majd az orosz elnököt. Ugyanakkor a megbeszélésnek nagyjából annyi gyakorlati eredménye lesz, mint a Kim Dzsong Un észak-koreai vezetővel folytatott tárgyalásainak: nagyjából semmi. Putyin és Trump – népszerű kifejezéssel élve – személyes brandje számára biztosan hasznos lesz, hogy Helsinkiben másodpercekig fogják egymás kezét, de a világ ebből nem sokat profitál.
Az nem baj, ha tárgyalnak egymással. Az annál inkább, ha Trump végképp lemond az Egyesült Államok demokratizáló szerepéről.
2018.07.16 08:01
Frissítve: 2018.07.16 08:04

Letámadás

Nem csupán a futballrajongók számára bír hírértékkel Kubatov Gábor a Nemzeti Sportnak adott interjúja. Az FTC elnöke, egyben a Fidesz pártigazgatója a csapata által elbukott bajnokságért a szerinte elfogult játékvezetést hibáztatta. A Magyar Labdarúgó Szövetség nyílt bírálatát követően Kubatov eljut a konklúzióig, miszerint a játékvezetők függetlensége tehet mindenről: „Ma egy mérkőzésen mindenkit lehet bírálni, csak őket nem, mindenki köteles a saját teljesítményéről számot adni, csak ők nem, sőt, ha ezt akarnák, sem tehetnék meg.” A futballklub élére került pártkatona végül többek között azt javasolja, hogy legyenek nyilvánosak a játékvezető-értékelések, ezekben a klubok is részt vehessenek, és ennek legyen hatása a bírói fizetésekre.
Nem véletlen, ha déja vu-érzésünk támad annak hallatán, hogy a Fidesz egy funkcionáriusa az általa vezetett klub töretlen sikerének érdekében immáron mintegy a futball szabályait is átírná. Nem tehetünk róla, ha Kubatov ominózus elképzeléseiről rögtön a kormánypárt által a harmadik hatalmi ág ellen indított támadásra asszociálunk, melynek lényege a bírói függetlenség felszámolása. Hol van már a bölcs önmérsékletről tanúskodó miniszterelnöki intelem („ne mi kapjuk a legtöbbet”), amelyet Orbán Viktor pártjának első kormányzati ciklusa idején tett egy részben neje által birtokolt cég taggyűlésén! Miután negyedszer is mandátumot nyert a választóktól, hazánk régi-új kormányfője az alkotmányozó többség birtokában úgy érzi, elvárhatja, hogy csakis számára kedvező ítéletek szülessenek a bíróságokon. Miután a Kúria olykor rezisztenciát tanúsít a politikai nyomásgyakorlással szemben, szükség van egy a hatalom iránti lojalitásban jeleskedő bírói testületre is, amely például a legkellemetlenebb korrupciógyanús ügyekben lehetőség szerint a kabinet javára dönt majd. A jogállamisághoz ragaszkodó, régi vágású bírák kényszernyugdíjazásának ötlete pedig olyan sikert vívott ki illiberális körökben, hogy Orbán Viktor lengyel elvbarátai a 7. cikkely szerinti eljárás megindulásának rizikóját is vállalták érte Varsó ellen.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” azonban nem csupán a futball és az igazságszolgáltatás vonatkozásában érhető tetten. A hatalompolitikának a tudomány, illetve a szépirodalom területén sem lenne semmi keresnivalója. Az akadémikusok listázása, valamint a Közép-európai Egyetem ellehetetlenítésére tett kísérletek arról tanúskodnak, hogy az Orbán-kormány a diszciplínák szuverenitásának is hadat üzent. L. Simon László pedig leplezetlen nyíltsággal jelentette ki nemrégiben, hogy „ilyen mértékű politikai felhatalmazás után igenis kurzust kell építeni.” Az inkompetens politika új keletű agressziója talán e két utóbbi szférában a legriasztóbb. Törvényi eszközökkel biztosítják a Fradi örökös bajnoki címét? Isten neki! De a szellemi élet margóján már ott várakoznak az eddig joggal mellőzött dilettánsok, hogy önnön lojalitásukat a kabinetnek felajánlva elvégezhessék a kiszorítósdit.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” szinte mindenhol tetten érhető
2018.07.14 12:53
Frissítve: 2018.07.14 12:54