Radnóti Miklós varázsa

Magam sem tudom, miért halogattam tavasztól mostanáig a Radnótival való újratalálkozást. Hiszen, mióta versolvasó vagyok, a zsigereimbe ivódtak Radnóti Miklós versei, könyvtáramban nem a betűrend szerint őt megillető, hanem megkülönböztetett helyen, szinte műtárgyként őrzöm a Bori notesz elmosódott betűit őrző 1970-es, gyászfekete színű hasonmás kiadását. Bálint Andrást pedig, a Radnóti Színházban prezentált Radnóti szertartás szerkesztőjét, előadóját színigazgatóként, színészként - de főként versmondóként - Latinovits óta a legtöbbre becsülöm. De színházi életünk kínálata, akárki akármit mond, van olyan gazdag, hogy ami a bemutató hetében, hónapjában kimarad az újságíró naptárából, könnyed elsikkadhat.

Ősszel azután kezembe akadt a „Színházban” közölt Radnóti napló. Nem a poéta írása, hanem Bálint Andrásé, aki színháztörténeti krónikásként, filológiai pontossággal és leplezetlen belső azonosulással nyomon követi (egyes szám első személyben!) saját, immáron második Radnóti estjének születését, a költő életéből és életművéből létrehozott, de azt korrajzzá tágító személyes identitás dráma színpadra állítását. Abból értettem meg, hogy a Radnóti Színház műsorán szereplő Radnóti nem „még egy” ismeretterjesztő és interpretáló szándékkal szerkesztett szavalóest, nem a versmondó magamutogató, gyönyörűséges produkciója, hanem az azonosulás és kirekesztettség személyes élményéből fakadó önvallomás.

Azt mondják, a fiatalok nem olvasnak, főként nem verset, tegnapi klasszikusokat. Felvételizőktől tudom, hogy számos középiskolában Radnóti magyarból az utolsó érettségi tétel. Amire már tanárnak és diáknak is alig marad ideje. Ehhez képest szívet melengető öröm, hogy a Radnóti Színháznak az alkalomra átalakított zsúfolt nézőterén többségében olyan egyetemista korú fiúkat és lányokat látok, akiknek már mindaz, ami a színpadon elhangzik – történelem. De amikor az előadó a „Nem tudhatom” sorait recitálja, az alkotás spontaneitását és feszültségét egyszerre érzékeltető lélegzetvétel szünetében az ifjú nézők - akárcsak a gyerekszínházban -, beleszólnak, és szinte kisegítik az előadót, amikor előre mondják, hogy „hol lakott itt Vörösmarty Mihály”. Mert tudják a tényt, és tudják a verset is. De nem ismerik, honnan is ismerhetnék az első, második és harmadik zsidótörvény felolvasásra kerülő, szörnyű paragrafusait, nem ismerik a megkülönböztetés és kirekesztés kormányzati, sőt egyházi áldással fogalmazott igéit, a könyvmáglyára szánt művek zsidóként megbélyegzett magyar szerzőinek névsorát. Mindazt, amit Bálint András a gondos filológiai munkával összegyűjtött, a színpad közepén kupacba hordott papírokból, sárguló újságokból, megőrzött levelekből, naplókból és fóliánsokból felolvasott.

De a Radnóti-est mégsem rendhagyó történelem óra. Kortárs írók vallomása, visszaemlékezése, az előadó diákként, színészként megélt személyes és családi tapasztalata keservesen jelen idejűvé teszi a sorsok kérdőjeleit. Hogy mit jelent a gyűlölettel szembesülni, ateistaként hinni, zsidónak, magyarnak, művésznek lenni. A poklok poklában szerelmesnek lenni. Kirekesztve társakat, befogadó közösséget keresni.

Ha kritikát írnék erről a felkavaró színházi estéről, dicsérném a szerkesztett szöveg arányosságát, a dramaturgiai építkezés fegyelmét, Deák Krisztina rendező leleményességét, ahogy az egy személyre szabott koreográfiával kitágítja a tíz négyzetméternél alig nagyobb játékteret. Természetesen tudom, hogy az agyongyűrt barna csomagolópapírba burkolt iratok, a tömegsírból előásott dokumentumok földre hányt kupaca – színpadi kellék, Ámos Imre falra szögezett glóriás angyala – díszlet. De méltatni még ezt is nehéz, mert a látvány számomra maga a felkavaró valóság. Komor és reménytelen, annak ellenére, hogy sűrű szövetét minduntalan felhasítja, fénnyel festi a szavak reflektorfénye, a poézis. Radnóti Miklós elhalkuló bánattal, és elemi indulattal tolmácsolt költészete.

Olvasva megdöbbentő, hallgatva gyönyörködtető. Megrendítő versek sora. A Radnóti naplóból kiviláglik, hogy Bálint András számára eltitkolhatatlan fájdalom - sérelem? – a produkció viszonylagos visszhangtalansága. Kritikusként önkritikusan hozzátenném: méltatlan is, hogy nem írjuk le, csupa nagybetűvel: hozzá hasonló, az értelmezést is szolgáló zeneiséggel ma talán senki sem tud hexametert mondani. Hogy előadásában szinte újjászületett a Hetedik ecloga.

De a jegyzet - a naplóhoz hasonlóan - személyes műfaj. És nekem is meg kell vallanom, hogy a kikényszerített szenvedéstörténet egyes mozaikjai, a tények és szövegek felkavarta emlékek nyomán, cserbenhagyott a bírálótól megkövetelt tárgyilagosság és sokszor én is a könnyeimmel küszködtem, mint munka közben a szöveget próbáló Bálint András. Legfeljebb én nem merem ezt olyan nyersen megfogalmazni, mint a művész, aki bevallja: ”fojtogatott a bőgés.”

Sokan töltöttük együtt olvasóként az elmúlt heteket, hónapokat Radnóti Miklósné Gyarmati Fannival, akinek 11 éven át gyorsírásban vezetett naplója váratlan, de korántsem meglepő irodalmi, irodalomtörténeti könyvsiker lett. A Jaffa kiadónál megjelent két kötet forró szerelmi vallomás, kegyetlenül őszinte kitárulkozás, nemcsak egy tragédiával záruló házasság, hanem egy embert próbálóan embertelen korszak regénye is. Embersorsokba sűrített irodalomtörténet.

Hézagpótló és tanulságos, de számomra ennél is több. Mert a tények nyomába eredve rádöbbentem arra, amit valójában soha nem felejtettem el: hogyan és mikor készítettem interjút a nyilvánosság elől akkor már évtizedek óta elzárkózó múzsával. Radnóti halála után özvegye mindössze két interjút adott, két egymást követő évben. A napló második kötetében lábjegyzete is őrzi „A könny és küzdelem jogán”című, a Nők Lapja 1961. december 2-iki számában megjelent írásom emlékét. 55 év után, a Napló ismeretében talán többet és mást is kérdeztem volna Radnóti Miklós özvegyétől.

A Nobel-díj átadása után valahol azt olvastam, hogy egy vidéki városban minden érettségiző diák megkapta a Sorstalanságot ajándékba. Előadás után a Nagymező utcán bandukolva arra gondoltam, nemcsak szép, hanem napjainkban célszerű is lenne, ha egy soron következő ünnepség költségkeretét arra fordítanák, hogy a magyar érettségi és a bankett között minden negyedikes, hatodikos, tizenkettedikes gimnazista megnézhetné, meghallgathatná a Radnóti Miklós estet.

Ez az elkövetkező éveikre talán nem csak emlék lenne számukra - varázslat is.