Publicisztika;Magyar Nemzeti Galéria;tárlat;Székely Csaba;Sors és jelkép;Erdélyi magyar képzőművészet;Thorma János;

2015-05-28 07:45:00

A nehéz sorsú Erdély

Sors és jelkép címmel, Erdélyi magyar képzőművészet alcímmel, augusztus 23-ig látható nagyszabású kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. A tárlaton 430 művet, festményeket, szobrokat, rajzokat, plakátokat, metszeteket egyaránt megnézhetünk, Szücs György kurátor által kilenc különböző szekcióba rendezve.

Van valami vagányul nagyra törő 430 mű kiállításában. A látogató, ahogy nézni próbál ennyi műalkotást, a Sors és jelkép című tárlaton, a Magyar Nemzeti Galériában, egy idő után szinte beleszédül. A többieken is zömében azt figyelem meg, hogy a tárlat elején mindenki lelkiismeretesen odamegy egy-egy képhez, netán még a hozzátartozó feliratot is becsülettel elolvassa, aztán bizonyos idő után már tempót vált. Végignéz az adott termen, kiválaszt magának néhány alkotást, a többit inkább csak átfutja a szemével, mert legalábbis egyszeri alkalommal, elmélyülten befogadhatatlan ez a mennyiség.

Az nyilvánvaló, hogy ez a kiállítás egyáltalán nem akarja megerősíteni az Erdéllyel kapcsolatban még mindig élő, hamis népies romantikát, azt a hazugan idillikus képet, ami még mindig sokak tudatában létezik, és amire utazási irodák, de bizonyos politikai törekvések is, próbálnak rájátszani.

Az erdélyi Székely Csaba Magyarországon is nagy sikert arató drámáiban röhejessé teszi ezt az eltorzított képet, és azt is megmutatja, hogy a valóság megmásításából tragédiák sora származhat. Ez a tárlat annyiban is a valóságot mutatja, hogy remekműveket és alig értéknek nevezhető alkotásokat is egymás mellé sorjáztat, hogy lássuk, ez volt körülbelül a „termés”. Ilyen gazdagon még soha nem nézhettük meg Erdély művészetét összegyűjtve. Hogy persze ki erdélyi alkotó, az vitatható, az, aki ott született, és ott is él, ott is halt már meg, vagy az is, aki régen elszármazott onnan?

Az biztos, hogy az erdélyi táj meglehetősen jellegzetes, nyilván nem véletlen, hogy az első terem ezzel foglalkozik. A híres nagybányai festőiskola művészei, melynek tagjai komoly hatással voltak a magyar festők jelentős részére, buzgón örökítették meg ezt a tájat, de városképeik ugyancsak közismertté váltak. A művésztelep megalapítójának, Thorma Jánosnak a képein például tobzódik a nyár, élnek a zöld színek, megelevenednek a domboldalak.

Szolnay Sándortól is láthatunk nagybányai tájrészletet, de önarcképet is, kissé megfáradt, megviselt arccal. A táj is lehet elnyűtt, kiégett a fű, nagyon is ábrázolhatja az emberi hangulatot. És persze az ember megjelenik a tájban, akár olyan harmonikusan van benne, mint Nagy Imre Forrás című alkotásán, ritka békés, már-már idillikus ez a pillanat. Az asszonyok a forráshoz járulva, az élénk, ezer színű környezetben hordják a létezéshez való vizet, a kompozíció bal szélén egy gyerkőc pedig engedve az ösztöneinek, velünk szembefordulva, vidám huncutsággal pisil.

Realista, sőt naturalista alkotások keverednek szürreális, impresszionista, vagy akár posztimpresszionista munkákkal. A rekkenő meleg ábrázolása mellett ott van az átvitt értelemben is didergető, lúdbőröztető tél, a kietlenség, a hatalmas tájban eltörpülő ember ábrázolása. És nagyon is ott vannak a szegények, a kiszolgáltatottan öregek. Nagy Pál öregasszonya például merev reménytelenséggel néz ki az ablakon, mint akit már csak ez a hosszan elnyújtott tevékenysége köt a külvilághoz. Örkény István is megírt egypercesben ilyen unos-untig ablakon kirévedő öreget.

Szervátiusz Jenő fába faragott öregasszonya előtt hosszasan állok, és miután elmegyek előle, még akkor is visszafordulok utána. Ő még elaggottan, vagy tán korán elhasználódottan is dolgozni kényszerül, megpakolt puttonya lefelé húzza a testét, ami a tehertől megdől előre. Lefelé néz az arca is, mint aki már nem kíváncsi a tájra, hiszen feltehetően sok ezredszer rója ugyanazt az utat. Elnyűtt, agyonbarázdált, némiképp megkeményedett, de mégis szelíd, jóságos ez az arc.

Olyan emberé, aki méltósággal viseli nehéz sorsát, megbékélt vele. Húzza és húzza az igát, egészen addig, míg szusz van benne, és ezért tulajdonképpen nem is haragszik senkire. Nemcsak egy erdélyi parasztasszony, hanem temérdek ember sorsát formázta fába Szervátiusz. Egész szenvedéstörténetet, és a megváltoztathatatlanságba való belenyugvást véste szoborba Fahordó című művében. Ferenczy Béninek van egy fejszobra, egy parasztot ábrázol, ami hasonló hatással van rám, szomorúságán látszik, hogy reménytelenül fáj neki az élet.

Ebben a kiállításban benne van Erdély kutya nehéz sorsa. És persze benne van az is, amit nekünk annyira nehéz elviselnünk. De közben megjelenik mindaz, ami miatt mégiscsak érdemes élni.