óvoda;családok;

2015-06-06 10:20:00

A családok sérthetetlensége

Amikor arról értesültem, hogy az óvodából mulasztó gyerekek szüleit megbüntetik, arra gondoltam, a gatyámat ráfizettem volna kilengéseimre, amikor abban az ostoba hitben éltem, hogy a gyerekek egy szerető közösség tagjai, amelyet hagyományosan családnak nevezünk, s ha módja nyílik, miért nem nevelheti gyermekeit az édesanya vagy édesapa. Miért kell szankcionálni a családot, ha meg akar felelni küldetésének?

Olvasom, hallom, látom, hogy az állam jogot formál a szülők megbüntetésére, ha gyermeküket nem járatják rendszeresen óvodába.

Utálatos tejleves

Visszaemlékszem gyermekeimnek az óvodában szerzett élményeire, legnagyobb lányomnak naponta kellett járnia, mindketten dolgoztunk, s munkánk végeztével hanyatt-homlok rohantunk, hogy idejében elhozhassuk, s ne kelljen szigorú oktatásban részesülnünk a pontosság erényéről és a szülői példamutatásról. Máig nyomaszt annak emléke, ahogy a kislány a kerítésre tapasztja arcát, s lesi, jönnek-e érte a szülei.

Második gyermekemmel úgy indultunk naponta, hogy zokogott, nem akart óvodába menni. Nem az óvó nénikkel volt baja – bár akadt közöttük egy pedagógián iskolázott hölgy, aki könyvekből ismerte a valóságot –, az „egyen-neveléssel” volt baja. Ja, és a tejlevessel. Ezt minden alkalommal kihányta, s jött a szigorú telefon: „Apuka, hozzon friss ruhát, a lánya lehányta a másikat!” Nem vagyok bátor ember: nem mertem megkérdezni, miért kell megennie, ha utálja. A rend, az rend – mindenképpen meg kell tartani. „Ez a gyerek deviáns!” – nyilatkozta ki a pedagógus-óvó néni, és én lapítottam. Pszichológushoz kellett volna vinnünk, ezt elszabotáltuk. (Ma egyetemet végzett tanár.) Szerencsére a tanító néni másképp szemlélte a gyerekeket, lányom tüstént jól érezte magát, soha, egyetlen tanára sem panaszkodott rá, kitűnően tanult.

Fiacskámnak szerencséje volt: akkor már olyan munkahelyem volt, ahová hetenként kétszer kellett bejárnunk, tudományos ténykedésünket otthon fejtettük ki. (Igazgatónk azon az állásponton volt, aki a munkahelyén van, fecseg és nem dolgozik. A munkánk természete valóban olyan volt, hogy az intézményen belül nem lehetett elvégezni feladatainkat.) Fiacskám a hátam mögött ült a széken, és e testrészemet autópályának tekintette. Nem zavart. Jó érzés volt tudni, hogy ott van. Már nem emlékszem pontosan, melyik gyerekemet kellett volna beszédtanfolyamon palléroznunk. Feleségem azzal tért haza, hogy a tanfolyamot vezető hölgy selypít! Így a pedagógus-óvó néni előírását nem teljesítettük. Azt viszont tudom, hogy fiamat iskola-éretlennek minősítette. Szerencsére az iskola befogadta. Éretlenül végezte el a gimnáziumot és az egyetemet. Viszont ő is zokogott, amikor óvodába vonszoltuk kétszer egy héten.

Felülírják a családok jogait

Értem én, hogyne érteném, milyen hátsó szándékkal hozták ezt a szigorú rendeletet, de akkor tessék kimondani: ne sumákoljanak, ne bújjanak kegyes, semmitmondó szólamok mögé! Hagyják meg ezt némelyik képviselőnek, aki Isten igéjére hivatkozik, de szegényekről sosem hallott! Igaz, ezen a terepen sem nevezik néven a dolgokat. Az iskolai igazgatóknak megtiltják, hogy nyilatkozzanak (ó, emberi jogok! ó, szabadság!), s ha az államtitkárt megkérdezik, szédítő sebességgel habosítja a semmit, nehogy a riporter megkérdezzen bármit is. Van egy refrénje is: „Megbeszéljük elnök asszonnyal!” Erre viszont érvényes az ének: „Várhatsz, babám, várhatsz!”

Az a meggyőződésem, hogy tíz óvoda sem ér fel egy családdal. Minden tiszteletem az óvodákban és bölcsődékben dolgozóké. Még egyet sem láttam, aki a szüleitől sok milliót kapott volna lakásépítésre, s abban is kételkedem, hogy emberhez méltó bérezést kapnának, holott idegpróbáló tevékenységet fejtenek ki napról napra. Mégis fontosabbnak gondolom a család nevelő és összetartó erejét, mint az óvodáét. És ez nem csak az én meggyőződésem. Hivatkozhatom a kitűnő íróra, Chestertonra. Néhány ide is illő írását Hagyományok és hazugságok címmel Hevesi Sándor fordításában és előszavával adta ki a Kairosz. (Némi rosszmájúsággal azt mondhatom: a cím témánkra is érvényes.)

Chesterton már csak azért is időszerű, mert a Dunán látható a Brown atya című sorozat, amelynek főhősét az ő híres alakjáról, páter Brownról mintázták. Másrészt kortársával, G. B. Shaw-val a paradoxon mestere volt, s a mi világunk is telve van paradoxonokkal, melyek olykor hazugságokba csapnak át. Bár az angol író szerette a feltűnést, s nem is egy művével elképesztette az olvasókat, azzal a törekvésével, hogy a családra mint szeretetközösségre irányította a figyelmet, mindenki egyetértett. Minthogy azzal is, hogy a nevelés egyediséget kibontakoztató folyamatára helyezte a hangsúlyt. Irtózott mindentől, ami uniformizálta a gyermekeket, nem győzte felemelni szavát az állam ilyetén elképzelései ellen, amelyek – mint írta – veszélyeztetik a családot.

A család és a családi nevelés mindennél előbbre való elismerése azóta is veszélyben van, ezt hangoztatta például a 2001-ben megtartott konzisztóriumon Alfonso López Trujillo bíboros, aki a jelenlévők egyetértésétől kísérve azt szorgalmazta, hogy a legkiválóbb szociológusok és teológusok közreműködésével össze kellene állítani egy családlexikont, amely választ adna a családdal kapcsolatban felmerülő fogalmakra és etikai kérdésekre. A lexikont 2012-ben a Szent István Társulat adta ki magyar nyelven Diós István és Kisdi Ágnes fordításában.) Hogy mennyire időszerű egy ilyen összefoglalás megjelentetése, bizonyítja a bíboros által írt előszó is. A többi között így fogalmazott 2007-ben: „Korunk legszembetűnőbb jelensége a nyelv kétértelmű használata: önkényesen és rendszeresen próbálják megváltoztatni a szavak normális jelentését annak érdekében, hogy bizonyos véleményeket és hipotéziseket úgy terjesszenek, mintha azok mindenki által igazságok lennének. A nyelv szándékos manipulációjáról van szó, amit elkendőznek, ahelyett, hogy megkönnyítenék a fogalmi tartalmak általános érthetőségét és zavart keltenek…”

Ha az oktatásügy bármelyik irányítójának eszmefuttatásait, kérdésekre adott válaszait mérlegeljük, igazat kell adnunk a vélemény megfogalmazójának, kivált, ha azzal szembesülünk, hogy akik szeretnének tiszta vizet önteni a pohárba, szájkosarat kapnak, nem szólhatnak. A fogalmi zavar egyik okozója, fejtegeti a bíboros, hogy „új jogokat” hirdetnek. Ezek egyike, hogy törvényekkel lehet büntetni azokat a szülőket, akik nem küldik óvodába gyermeküket. Az állam jogalkotásával írja felül a családok jogait, s így veszi ki kezükből a nevelés legfontosabb adottságait.

Az erkölcs nevében

Ez a hagyományos családmodell már a múlt század harmincas éveiben veszélybe került. Egyre hevesebben támadták a hagyományokat őrző családmodellt, holott aligha vitatható a családnak mindinkább az a szerepe és feladata, hogy minden tagjának személyiségét „szocializálja”, s ezt a feladatát semmiféle más intézmény nem veheti át, s nem oldhatja meg igazán eredményesen. Minél több szervet, intézményt kreálnak, hogy eredményesebbé tegyék a nevelést, annál inkább háttérbe szorul a személyiség fejlesztésének lehetősége, hiszen a nevelésre hivatottak elvesznek a paragrafusok előírásai között, ráadásul ezeket olyanok írják elő, akik életükben sohasem foglalkoztak hivatásszerűen neveléssel, irányító szerepüket a politikától kapják. Ebben a helyzetben még fontosabb küldetésük van a családoknak, s azoknak is, akik a nevelés ügyének és nem a fentről érkező elvárások teljesítésének szentelik tehetségüket. Hiszek abban, amit a költő írt: „Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs”, és abban is, hogy a rendszer, amelyik a saját képére és hasonlatosságára „fentről” támasztja az erkölcsi követelményeket, és a saját képére és hasonlatosságára alakítaná a gyerekeket, s ezzel a családok szerepét teszi kérdésessé, előbb-utóbb erkölcsi zűrzavar áldozata lesz.

Kétségtelen, hogy szemünk láttára változik a családmodell, amelyet hagyományosnak fogadtak el még a 20. század egy részében is. Az úgynevezett „nagy család” széthullását Thomas Mann ábrázolta a leghitelesebben, s ennek a folyamatnak lett egyik következménye, hogy megjelentek azok az ifjúsági szervezetek, amelyek a család szerepét átvéve az állami előírások iránt tanúsított feltétlen hűséget állították nevelő tevékenységük középpontjába. Nem kell sokat magyarázni a Hitlerjugendben kitenyésztett fiatalok áldatlan szerepét a második világháborúban. Teljesen más elveken szerveződött a cserkészet, amelynek erkölcsi kikezdhetetlenségét nálunk olyanok részvétele szavatolta, mint Teleki Pálé és Sík Sándoré. Nem véletlen, hogy a mozgalom erkölcsi elveit megkérdőjelező, a második világháborúba sodródó rendszer éppen Sík Sándor személyét és szerepét kezdte ki és tette lehetetlenné. A cserkészet erkölcsi alapelveit nem az állam, hanem a család szavatolta. Mihelyt az állam alakítja az erkölcsi rendet, akkor már az óvodásokat is állami egyenruha viselésére kötelezik, s a nevelésügy irányítását hűséges és a hatalom elvárásaihoz alkalmazkodó mamelukokra bízzák, akik a rendet rendetlenséggé, a biztonságot bizonytalansággá, az állandóságot zűrzavarrá rontják. Ha végigtekintünk mindazon, ami az utóbbi években a magyar oktatás- és nevelésügyben történt, elgondolkodhatunk a történéseken és a károkon. A családot nem szabad e múló, sokszor ostoba ötletek romboló hatásának kiszolgáltatnunk, s meg kell védenünk a politikusok „reformjaitól”.

Kinek a "bűne"?

Szemünk láttára folyik a családok „privatizálódása”, ami azzal jár, hogy a társadalomban egyre inkább az anyagi haszonszerzést állítja középpontjába, a kis közösség amolyan menedékhelynek bizonyul, s a bomló erkölcsi renddel szemben maradandó értékeket képvisel. A családban tapasztaltak vitathatatlanul közömbössé tehetnek a társadalomban észlelt tendenciák iránt – lásd a választásokon tapasztalható és a politika iránt tanúsított érdektelenséget és kiábrándulást –, de ez nem a kis közösségek bűne. A politika már ezért is a saját kezébe venné a nevelés irányítását. Ez ellen a törekvés ellen a lelkipásztoroknak és a keresztény elveket valló politikusoknak fel kell(ene) lépniük, hangsúlyozza Trujillo bíboros. Csak így lehet elérni, hogy „a család ne zárkózzon magába, ne mondjon le társadalmi szerepéről, hanem ellenkezőleg, határozottan védje jogait, támadja az igazságtalan törvényeket és parlamenti csoportokat, és a társadalom újra élvezhesse a család értékeit”. Mert ezek az értékek szilárdabbak és tartósabbak, mint a politika által diktált, folyton változó értékeknek mutatott önérdekek.

Az Európa-szerte ismert José Luis Gutiérrez tanulmányának figyelmeztetését minden a családdal és a nevelés ügyével foglalkozónak érdemes volna megszívlelnie, mielőtt kötelező érvényű törvényeket fogalmaz, s azoknak sem ártana elgondolkodniuk szavain, akik gondolkodás és mérlegelés nélkül szavazzák meg a javaslatokat: „Az állam kötelessége, hogy ismerje el és biztosítsa a család számára az őt megillető központi helyet. A család nem engedheti, hogy második helyre szorítsák vissza, úgy, hogy a trónról, amelyre született, letaszítják, és helyére a társadalom telepszik. Ha a családot kiűzik a politikai közösség középpontjából, a társadalom teste elveszíti eredeti egészségét.”