Tavaszi füst

Már szavak sincsenek. A Fidesz uniós otthona, az Európai Néppárt frakcióelnöksége budapesti ülésén mélán nyugtázta, hogy a magyar kormányfő letett arról, amit soha nem akart: nem vezeti be a halálbüntetést, amelyről néhány hétig úgy gondolta, hogy napirenden tartásával spanolhatja "az emberek" idegeit. A halálbüntetés ügyét a csütörtöki munkareggelin lezárták. Nincs konfliktus. A szóbeszéd, mint a tavaszi füst tovaszállt. Legfeljebb a háttérben morognak némelyek, de szó sincs már éles bírálatról, számon kérésről. Főleg nem tetemrehívásról. Legkevésbé kizárásról. Mindenki ellazulhat. Különben is a magyar gazdaság sikere jelképértékű. Michael Gahler képviselőre amúgy mély benyomást tesz, hogy „Viktor nem kerüli ki a vitákat", és a bevándorlásról „legitim vita” folyik Magyarországon, ahol amúgy is sok a menekült.

Csak az számít, mondja, hogy a végén milyen politikai döntés születik. „Nincs Európa, nincs európai politika, nincs Európai Unió a Néppárt nélkül, Magyarországnak pedig legerőteljesebb nemzeti érdeke a lehető legjobb együttműködés a pártcsaláddal” – ez a lózung elég ahhoz, hogy a Néppártban ne legyen Orbán-kérdés.

Merthogy a Néppártnak is szüksége van a Fideszre. Annyira kell neki az a 12 szavazat a frakcióban, hogy mindent felad érte. Az oly sokat emlegetett európai értékeket is. Orbán nagyon is érti ezt a parlamenti taktikát. A Néppárt meg nem érti, hogy a magyar kormányfő már régen túl van mindenfajta parlamenti politizáláson. Hogy játszik. Nemcsak az Európai Parlamenttel, hanem az egész unióval is. Könnyen lehet, hogy Jávor Benedeknek igaza van, és Orbán már fél lábbal el is hagyta a mostani övéit, ahogyan egykor a Liberális Internacionálét is, hogy a maga pragmatizmusát követve átüljön a Kaczynski-féle lengyel PiS és a brit toryk mellé, az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) soraiba. Hogy elhagyja Angela Merkelt David Cameron kedvéért.

Ami első pillantásra nagy merészség, de hát éppen Cameron az a hirtelen tejtestvér, aki az önmagára kényszerített népszavazással keresztül verheti az Unió átformálását, aki olyan határozottan fenyeget a kilépés lázálmával, hogy maga Merkel is azt mondja: az Unió fontolóra veheti bizonyos szerződések módosítását, ha ezzel sikerül elérni, hogy Nagy-Britannia az unió tagja maradjon. Az alapszerződés megváltoztatása pedig több mint kényes ügy. Nyolc évbe telt, amíg a lisszaboni szerződést sikerült tető alá hozni, de a tető alól sokaknak nem akaródzik kibújni.

Hacsak… Hacsak nem lesz realitás az, amiről két miniszter, a német Sigmar Gabriel és a francia Emanuel Macron közös cikket írt a brit Guardian csütörtöki számában. A dolgozat életet lehel egy, az ukrajnai válság következtében (is) elaludt elképzelésbe, az euróövezet maguniójának és a periféria uniójának kettéválásáról, ahol az első csoport Európai Egyesült Államokat alkotna saját parlamenttel, közös költségvetéssel, adószedéssel, közös minimálbérrel és szociális segélyrendszerrel, újraépítve az európai jóléti államot. A többiek meg élvezhetnék a politikai nemzetállamok XIX. századi szuverenitását. Buzizó főpolgármesterrel, uszító plakátháborúval, hazug kormányfővel. Mert azt tudjuk, hogy Magyarországnak hol lesz a helye ebben az európai rendben. Azt is tudjuk, hogy a most regnáló hatalmat csak a magyar választó tudja megdönteni. Csakhogy ez a magyar választó elég nehezen képes a nehezen megfogható európai értékek szellemében gondolkodni és dönteni, ha egyszer azt látja, hogy ezek az értékek eltűnnek az uniós parlamenti bürokrácia folyosóin és dohányzóiban, s vészesen hasonlítani kezdenek ahhoz a magyar parlamentarizmushoz, amelyet Orbán a lényegtől fosztott meg, s amelyről a többséggel elhitette, hogy felesleges. A demokráciától.

Nem ez lesz az első eset a történelemben, hogy Európa elhagy bennünket. De talán, most először rajtunk is múlt.

2015.06.06 08:09

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59