In memoriam Sz. L. Zs.

Hétfő délután jött a hír: Szabó László Zsolt, az MTVA vezérigazgatója indoklás nélkül lemondott. Miután a Kunigunda úton jelképesen leadta jelvényét és a fegyverét, jöhettek a dicshimnuszok, még utoljára mindenki megveregette az immár ex-főnök vállát. Hiszen ebből a nevetséges költségvetésből kevesen tudnának valami igazán nagyot alkotni, ám neki sikerült: összerakta Orbán "független", nemzeti - pardon! Nemzethy - hírcsatornáját. Habár az igen erős tartalmakat sugárzó M1-et nemigen nézi senki, Szabó valószínűleg nem a csatorna rossz teljesítménye miatt távozott, a nézettség már hónapok óta stagnál - és különben is, a Fideszben ismeretlen fogalom a "rossz teljesítmény". Ha még a technikai és szakmai bakik sem tudták megingatni a vezérigazgató székét, akkor miért állt fel? "Azért, amiért" - elégedjünk meg ennyivel.

Szabót egyáltalán nem lehet ezért hibáztatni, csupán a trendeket követve, szép csöndben kisurrant a hátsó ablakon. Nem féltem őt attól, hogy hónap végén vissza kell majd vinnie az üvegeket, hisz eddig is, akár a jól fejlett házi macska, mindig a talpára esett. Emlékezzünk csak vissza, az első Orbán-kormány idején már volt egyszer a közmédia élén. Az MTVA akkor adta el ingatlanjai javát, Szabót pedig később hűtlen kezelés miatt feljelentette a Magyar Televízió felügyelőbizottsága - a nyomozást 2003-ban lezárták, az élet ment tovább. Orbánék most is biztosan találnak neki a tudásához és tehetségéhez méltó állást a térkép másik oldalán, ahogy tették azt a legutóbb létszám felettivé vált Pálffy Istvánnal is. Ha pedig egyetlen konzulátuson sincs szabad hely, ott van még korábbi kenyéradója, az Echo Tv. A lehetőségek kifogyhatatlanok!

Az MTVA vezér távozása nem fog padlóra küldeni senkit, bár egy kicsit a magam felelősségének is érzem, mert ritkán néztem M1-et. A "Szabó L. Zs." feliratú akta pedig felkerül a szekrény legfelső polcára, Vida I., Kaya I., Tarsoly Cs. - és még sorolhatnám - papírkötegei mellé. Azt nem tudom, pontosan milyen bútorzat van abban a bizonyos irodában, de a szekrényekről közismert, hogy tárolókapacitásuk véges: csodálkozom, hogy eddig nem szakadt le az a bizonyos polc.

2015.08.12 08:05

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59