Peking a veszélyzónában jár

Hszi Csin-ping kínai elnök számára igazán kapóra jött az ENSZ New York-i közgyűlése, hiszen amerikai körútja során, illetve az amerikai városban összegyűlt állam- és kormányfőknek azt bizonygathatta, hazájában nem akkora a baj, mint az kívülről tűnik. Kína ugyan a befektetők és a nagy külföldi cégek Mekkája volt, most azonban mintha valami megtört volna az országban. Peking egyre sérülékenyebb, amit nemcsak a tőzsdekrach, hanem a tiencsini robbantások is igazolnak. Mi történt Kínával? Van-e összefüggés az esetek között vagy csak véletlen egybeesésről van szó?

Egyre aggasztóbb híre érkeznek Kínából. Londoni pénzügyi elemzők múlt héten arra mutattak rá, hogy bár alacsony a rendszerszintű pénzügyi válság kockázata a feltörekvő gazdaságokban, Peking már a veszélyzónában jár. Szintén múlt heti hír, amely szerint hat és féléves mélypontra esett a kínai feldolgozóipar teljesítménye, ami ugyancsak annak a jele, hogy tovább lassul a növekedés üteme az országban. Mivel a kínai gazdaság az egész világra hatást gyakorol, ezek az adatok azt is jelentik, hogy globálisan is a növekedés lanyhulására kell számítani. Hszi Csin-ping kínai elnök ugyanakkor az Egyesült Államokban ígéretet tett arra, nem térnek le a reformok útjáról. Kérdés azonban, hogy ezek a megnyugtatásnak szánt közlések bármiféle hatással is lesznek-e a GDP-re, vagy a tőzsde alakulására.

Mi vezetett idáig? Kínában alapelv az, hogy aki a katasztrófát nem előzi meg, vagy a bajban nem lép fel hamar, az repül. Ezúttal azonban ez a doktrína a tőzsdeválság során többször is csődöt mondott. Peking hozott ugyan intézkedéseket, hogy megakadályozza a még nagyobb bajt, a részvények további csökkenését, szakértők szerint azonban a fellépés ezúttal sem volt elég gyors, átfogó, s nem kezelték ezzel a probléma gyökerét.

A részvények árát mesterségesen emelték azzal, hogy az embereket szinte utasították a részvények vásárlására, azzal hitegetve őket, hogy ez csak nyereséget hozhat. Úgy tűnt, az állami propaganda hatékony, a részvénypiac valóban elképesztő fejlődésen ment keresztül, aki tudott, tőzsdei papírokat vásárolt. Júliusban azonban mind több nagybefektető kezdett el megválni részvényeitől, ami a tőzsde értékének eleinte lassú, majd rohamos csökkenéséhez vezetett. Augusztus közepén például néhány nap alatt 12 százalékkal esett a tőzsdeindex, az augusztus 24-i „fekete hétfőn” azonban egyetlen nap alatt 8,5 százalékos esés történt. A sanghaji irányadó tőzsdeindex csaknem 38 százalékkal áll a június 12-i csúcsérték alatt.

A kínai értékpapírok azért váltak kevésbé vonzóvá, mert Peking makrogazdasági adatai, az export, az import, az ipari teljesítmény visszaesése, mind arra utalt, nem igaz az, hogy – amint azt a kormány kommunikálja – a GDP emelkedése idén eléri a hét százalékot. A tőzsdekrach következtében sok kisbefektető vesztette el megtakarításának jelentős részét, túl nagy pánik mégsem volt megfigyelhető körükben, mert – amint ezt külföldi lapoknak elmondták – bíznak a kormány lépéseiben. Peking próbálkozott is különféle intézkedésekkel, lehetővé tette például, hogy a nyugdíjalapok a jövőben az értéktőzsdén is befektethessenek, miközben korábban csak bankbetétekben és állampapírokban tarthatták pénzüket.

A kabinet emellett elrendelte a bankok kötelező tartalékrátájának csökkentését, a kamatok, az adók és a járulékok mérséklését, leállították a tőzsdei kibocsátásokat, megtiltották a kínai vállalatok tulajdonosainak a részvények eladását. Sőt, a kormány bevetette a „csodaválogatottat” is. Nem valamilyen sportcsapatról van szó, hanem egy sor állami és államhoz közel álló pénzügyi vállalkozásról, pénzintézetről, befektetési alapról (ilyen a China Securities Finance Corp vagy a Central Huijin Investment, illetve az állami nyugdíjalapok) amelyek tömegesen vásároltak fel részvényeket a válság után – nyilvánvalóan állami megrendelésre. Így próbálták meg mesterségesen feltornászni, vagy legalábbis szinten tartani a tőzsdemutatókat.

Időlegesen a mesterséges beavatkozással sikerült megállítani az esést, a kormányzat azt hitte, erőből ezt a kérdést is sikerült megoldania, ám nem így történt. A piacokat nem lehet központi intézkedésekkel szabályozni, ráadásul az állami beavatkozás igen költséges is volt, több mint 200 milliárd dollárnyi összeget fordítottak erre.

Sikeres bűnbakkeresés

Peking kénytelen volt feladni az esést célzó törekvéseit, ezért más stratégiához nyúlt: a bűnbakkeresésre irányította figyelmét. A kormányzat a megfélemlítés „csodafegyverét” vetette be. Eleinte Li Ko-csiang kormányfő is arra utalt, hogy nemzetközi folyamatok miatt történt a jelentős esés, később azonban megtalálták a „tettest”, egy újságírót, aki az állami televízióban vallotta be, milyen károkat okozott hazája gazdaságának.

A CCTV-t a kormánnyal szemben kritikus bloggerek nem véletlenül nevezik a „nyilvános beismerések csatornájának”. Az eltelt két évben ellenzékiek, vagy más a kormány által valamilyen oknál fogva üldözöttek vallották be a nyilvánosság előtt szörnyű tettüket. A tőzsdekrachot a hivatalos propaganda állítása szerint egy gazdasági újságíró, Vang Hsziao-lu „idézte elő”, aki a patinás helyi gazdasági lap, a kéthetente Pekingben megjelenő Caijing munkatársa. A televízióban, a CCTV 13-as csatornáján „bevallotta”, hogy nem az újságírók által megkövetelt kritériumok alapján végeztemunkáját, hanem a saját maga által szerzett információkat „szubjektív módon ítélte meg”.

„A tőzsde kényes helyzetében nem írhattam volna olyan jelentést, amely erőteljesen negatív hatást gyakorol a részvényindexek alakulására” – mondta el önkritikusan. Vang egyébként a cikkben azt állította, hogy a kínai tőzsdefelügyelet, amely megpróbált beavatkozni a börzén, felhagy a beavatkozással. Ez „pánikot idézett elő”. (Megjegyzendő most épp ez történik: Peking valóban kezd felhagyni a beavatkozással.) Kína sérülékennyé vált, amit az augusztus 12-én történt tiencsini robbanás, majd és az azt követő tűzvész is igazolt. A halottak végső száma ma, az eset után másfél hónappal sem ismert, hiszen több tucatnyi embert eltűntként tartanak nyilván a hatóságok. A detonációk csaknem 17 ezer háztartásban okoztak károkat az ipari telep két kilométeres körzetében. Az előzetes becslések szerint a biztosított kár összege 1-1,5 milliárd jüan (43,5-65 milliárd forint) között lehet. Az érintett területen több mint 8 ezer új autó vált ronccsá.

A robbanás után 20 órának kellett eltelnie ahhoz, hogy a mindössze 120 kilométerre lévő Pekingből a városba érkezzen egy szakértői csoport, amelynek feladata annak kiderítése volt, mi okozta a detonációt. Kiderült, hogy még nagyobb katasztrófa is történhetett volna. Ez az eset is arra mutatott rá, mennyire megbénult a kínai adminisztráció – mutat rá a Die Zeit. Napok teltek el, amíg összegyűjtötték a szükséges információkat, s tájékoztatták a nyilvánosságot. Hamar megtalálták a bűnbakokat, 12 embert vettek őrizetbe, 11 hatósági személyt, köztük a tiencsini önkormányzat szállítási bizottságának fejét, valamint a kikötőt üzemeltető vállalat elnökét.

Tiencsinben a teljes politikai vezetés csődöt mondott. Ám távolról sem biztos, hogy ha a tragédia más régióban történt volna, a helyi illetékesek másként reagáltak volna. Felettébb különös volt az is, hogy – más katasztrófákkal ellentétben – Hszi Csin-ping pártfőtitkár és Li Ko-csiang kormányfő több napig még csak a helyszínre sem utaztak, hogy lelket öntsenek az emberekbe. Nem is álltak a nyilvánosság elé, hogy kifejtsék: közösen, „eltökélten” kell leküzdeni a válságot. A krízisről szóló helyi sajtóértekezletről Tiencsin polgármestere és helyettesei is távolmaradtak. Csak az ötödik napon bukkant fel az egyik helyettes, aki azt sem tudta, ki irányította a tűzoltók mentési munkálatait.

Mi a közös a tiencsini robbanásban és a tőzsdekrachban? Egyrészt az, hogy a hatóságok mindkét esetben lassan reagáltak, másrészt pedig az, hogy bűnbakkereséssel, állítólagos ellenségek keresésével próbálják elterelni a figyelmet a valós problémákról.