A romlottság áradata Alföldi Lear királyában

Gyilkos nézésekben és tettekben, heves mozdulatokban, ádáz gyűlöletben, igazán nem szűkölködik az Alföldi Róbert által rendezett Lear király előadás a Radnóti Színházban. A produkció arról is beszél, hogy ádázul értelmetlen harcok miatt mind lejjebb és lejjebb csúszunk, pedig akár élhetnénk polgári jólétben, békességben is.

Nem reszketeg, roskatag, rőt szakállú öreg apóka Lear király, hanem életerős, sőt meglehetősen izmos, tettre késznek kinéző férfi, László Zsolt elementáris alakításában, a Radnóti Színházban. Öltönyös úr, lehetne akár top menedzser, vagy politikus a felső vezetésből, akinek elege van a robotból, meg abból, amit a világról tud, kicsit ki akar szállni a mókuskerékből, hátrébb szeretne vonulni, és ezért gondolja úgy, hogy szétosztja lányai közt az országát. Alföldi Róbert rendezésében a nyitóképben a szereplők jókora asztalt ülnek körbe, mint ünnepkor egy nagy család, és kedélyesen, könnyedén beszélgetnek, lakmároznak.

Polgári a miliő, a Menczel Róbert díszlettervező jóvoltából a színpadra került asztal is szépen faragott, míves darab, az urak öltönyben, a hölgyek is megadják öltözködésük módját. Még akkor sem marad igazán abba a csevej, amikor Lear szólásra emelkedik. Annak rendje és módja szerint elmondja, hogy három részre kívánja osztani az országát, de először hallani akarja lányai hogyan szeretik. Két lány egekbe dicséri, ahogy elvárja. Mint egy házibulin, olyan ricsajjal vegyes üdvrivalgással kísérik a jelenlévők, hogy ezért meg is kapják a jussukat.

Lear király a levegőben, a címszerepben László Zsolt FOTÓ: SZALMÁS PÉTER

Cordelia, Sodró Eliza megformálásában, mint egy akaratos tini, nem is egészen érti, hogy mi a fenének kellene neki most itt fennkölt dicshimnuszt zengenie, számára evidens, hogy szereti az apját, és kész, passz. De abban a világban, ami a látszatra, a hazugságra épül, kell a színlelés, az ájtatos szó, a benyalás a sikerhez. És ezt Cordelia még nem érti. Amikor apja hirtelen fergeteges haragra gerjed, zsigerből hárít, csodálkozva és még félelem nélkül, csaknem azt mondja, hogy ne már, ezt ne csináld. De László Zsolt úgy tudja játszani Leart, hogy egy pillanat alatt azt lehet érezni, hogy itt kő kövön nem marad, mert haragja és öblös hangja akkora, hogy szinte szétrepeszti a falakat.

Az iménti kedélyesség után rémisztő ez a vulkánszerű, elementáris dühkitörés, látszik, hogy még mennyi erő van benne. Lélekben azonban már megtört, és tán ezért nem lát át a szitán, hogy kegyben részesített lányai számítóan álnok hitszegők, és akit éppen kitagadott, az szereti igazán, semmi más bűne nincs, mint a belülről fakadó őszintesége. Alföldi ezzel a látszólag erős, de lélekben már megtört királlyal, a mostani ötvenes éveiben, vagy hatvanas esztendeiben járó korosztályt helyezi a középpontba, amelyik már temérdek dologban csalódott, ezért szeretné magát hátrébb vonni a frontvonalból, holott testi kondíciója alapján még képes lenne ott maradni, de sok tekintetben megfáradt, hitehagyott, átverték nem egyszer és nem kétszer, nem nagyon akar már mást, mint valahogy viszonylagos békességben túlélni.

De éppen az ő elhamarkodott döntése olyan égszakadást, földindulást, akkora felfordulást eredményez, hogy ez már lehetetlen. Ha jól belegondolunk egy semmiség, kis hiúsági kérdés miatt válik pokollá a birodalom, de persze az izzó láva már régóta lappangott a föld alatt, a kedélyesnek induló étkezésen is már ott forrtak az indulatok, csak a gyújtó szikrára vártak, hogy pusztítóan kitörjenek. Alföldi számos Shakespeare rendezésében soha nem spórolt a felhergelt, öldöklő indulatokkal, most ugyancsak szabadjára engedi ezeket, és szinte górcső alatt vizsgálja milyen az, amikor többen is kontrolljukat vesztik, de persze ugyanúgy érdeklik azok, akik megpróbálnak józanok maradni.

Ebben az elfajzott világban már ők sem sokra jutnak. Az őrület fő ellenpólusa a király bolondja szokott lenni, aki rendszerint mindent tisztán látva, epés bölcsességeket mond. De ebben a verzióban nem is bolond, hanem ábrándos képű bohóc, ahogy Kováts Adél játssza, nem is különösebben felvágott a nyelve, gyakran inkább melankolikusan gubbaszt, mint aki előre tudja, hogy olyan nagyon itt már nincs mit tenni. A száműzött és szintén józan gondolkodású Kentet Csomós Mari alakítja, igyekszik figyelmeztetni a vészre, de ő is mind inkább sejti, hogy a hatványozott tragédia nem kerülhető el. Arcán ott a rémület. Szávai Viktória Gonerilként és Andrusko Marcella Reganként olyanok, mint a sziszegő mérges kígyók, napnál is világosabb, hogy aljas támadásra készülnek.

Férjeik, Gazsó György és Adorjáni Bálint megformálásában, sem sokkal jobbak a Deákné vásznánál. Schneider Zoltán Gloster grófja akkor érzékeli igazán mi történik körülötte, amikor már megvakítják. A fia, Edgar, Szatory Dávid megformálásában, az életerő, a rátermettség megtestesülése, mégis kitaszítottá válik, és ő se tud megakadályozni semmit. Ez a világ ugyanis apja házasságon kívüli fiának, Edmundnak kedvez inkább, Pál András igencsak érzékletesen mutatja be a hátmögöttiség, az ármány, a minden erkölcsiséget nélkülöző gátlástalanság természetrajzát.

Gyilkos nézésekben és tettekben, heves mozdulatokban, ádáz gyűlöletben, igazán nem szűkölködik az előadás. Cordelia abszolút jót akar, de tisztaságát, gáncstalanságát elsöpri a romlottság áradata. Ami olyan mérvű, hogy még a szép, míves kristály csillár is leszakad, jelezve, hogy vége a kulturált, biztos polgári jólétnek. De ettől még a szereplők visszaszivárognak az asztalhoz, akár a halottak is, hiszen hiába kerültek a föld alá, a szellemiségük sokáig itt kísért. Ott, ahol egykor gazdagon lakomáztak, fonnyadt salátalevelet kezdenek rágcsálni. Sok, ádáz, értelmetlen harc után, mind lejjebb és lejjebb csúszunk, vési az emlékezetünkbe ezzel a záróképpel Alföldi. Építkezhetnénk is ahelyett, hogy rombolunk, esetleg még szerethetnénk is egymást. De hát éppen azért kell játszani a Lear királyt, mert sajnos még hosszú ideig nem így lesz.