Somló Tamás: Próbálom elviccelni az életemet

Publikálás dátuma
2016.01.06 06:46
„A zene olyan örömforrás, mint a szerelem. Lehet benne lubickolni, megbékélni, vigasztalódni” FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Fotó: /
Pályáját cirkuszi akrobataként kezdte, de a világ körüli turnék szüneteiben már akkor is zenélt. Hatvanévesen jogi diplomát szerzett, mert annak idején megígérte az apjának. Somló Tamás szerint a nevetés karban tartja a lelket. Talán őt is ez konzerválja, meg az, hogy még mindig szeret zenélni. A lakályosan zsúfolt lakókonyhában a házigazda frissen főtt szafaládéval kínál, az egyik kutya a lábfejemre telepszik, a másik a felső szinten dekkol, a papagáj időlegesen némasági fogadalmat tett, a hörcsög valamely sarokban bujdokol.

– Amikor felhívtalak, azt mondtad, nem leszel jó riportalany, mert nem vagy elég okos. Szerinted mitől okos egy ember?

– Vannak, akiknek sebesen pörögnek az agytekervényei, begyűjtik a kívülről jövő információkat és ezeket helyesen tudják értelmezni. Szerepe van ebben a tanultságnak, érdeklődésnek, kíváncsiságnak, neveltetésnek. Annak, hogyan szocializálódik az ember, hogyan viszonyul az őt körülvevő közeghez.

– Az nem okosság, ha valaki jól tudja élni az életet? Mert ebben bárki példát vehetne rólad.

– Nem tudom, hogy ehhez ész kell-e. Nekem mázlim van, mert apám groteszk világlátását örököltem, sok mindenen tudok röhögni, és ez karban tartja a lelket. Három alomból négy gyerekem van, s kezdettől megpróbáltam úgy irányítani az életüket, hogy humánus, toleráns ember váljon belőlük. A fiaim már nagyok, a maguk útját járják. Lili, a lányom tizenöt éves, őt kifejezetten okosnak tartom. Röntgenszeme van, ez különleges adottság. Szinte átlát az embereken, néhány szóból, gesztusból felméri, kivel áll szemben.

– Te nem vagy jó emberismerő?

– Én naivabb vagyok. Sokan mondják, hogy gyerekes szimptóma, ha valaki nem nő fel, nyitott marad, mindenkit a bizalmába fogad, mindenkiben a jót látja, és ettől az esetleges csalódások sem térítik el. A mai napig így élek. Talán apámtól tanultam ezt, aki a családjában, a munkahelyén, mindenhol igyekezett bizalmi, emberi viszonyt kiépíteni és megtartani. Pedig nem volt könnyű élete. Megjárta a munkaszolgálatot, két testvére túlélte a vészkorszakot, a harmadik nem. Jóska a Radnóti-féle brigádban volt, és abból csapatból alig jött vissza valaki. A történtek mindannyiukban kitörölhetetlen nyomot hagytak. Apám soha nem beszélt erről, de tetten érhető volt minden megnyilvánulásában, a diszkrét rezignáltságban, amit már gyerekként is éreztem.

– A mi korosztályunk együtt él a család elhallgatott múltjával. Én is csak akkor ébredtem rá erre, amikor már nem volt kitől kérdezni.

– Igen, akik átélők és tanúk voltak nem akartak megnyilatkozni. Talán minket védtek azzal, hogy a terheiket magukkal vitték a sírba. De például a mamám még él. Százéves, Rawensbrückben volt koncentrációs táborban, ahol kísérleteztek a nőkön. Ma sem hajlandó beszélni erről. Ötéves voltam, amikor a mama a családba került. A vér szerinti anyám akkor vált el apámtól, és az új anyukával kaptam egy nagymamát is, aki rettentő sokat foglalkozott velem. A nagymamának három gyereke veszett oda a táborokban. Arra élénken emlékszem, hogy minden nap sírt, én pedig azt hittem azért, mert valami rosszat csináltam.

– Gondolkoztál már azon, hogy mennyire befolyásolja ez a múlt az életedet?

– A múltunkat kivédhetetlenül magunkkal cipeljük. Egy ilyen múlt nyomait a következő generációk is viselik, mert nem lehet megérteni. Nincs rá magyarázat, és azt veszem észre, hogy nem tudom elmesélni a gyerekeimnek, mit érzek, mert nem akarom, hogy ők is szenvedjenek. Próbálom elviccelni az életemet, de a kérdőjelek mindig ott vannak legbelül. Hogy történhetett ez meg? Egy felvilágosult korban hogyan lehetett tömegeket meggyőzni arról, hogy milliók kiirtása helyes, sőt üdvözítő?

– Az emberek manipulálhatóak. Ennek ma is tanúi vagyunk nap mint nap.

– Igen, sajnos. Gőzerővel működik a propaganda-gépezet, a túlkoncentrált hatalom mindenre rátelepszik, és egyre gyarapszik a csókosok köre, meg a rendvédelmi populáció. Azt mondják, ez még belefér a demokráciába. Szerintem már régen nem így van, de még sokan elhiszik.

– Nem érzed néha, hogy kihalófélben lévő faj vagy a liberalizmusoddal, a derűddel, a megbocsátó attitűddel?

– Mit csináljak? Nekem így jó, és már nem fogok megváltozni. De az igaz, hogy sokszor csak nézek, mint Rozi a moziban. Nem értem, mi szükség van a kettős beszédre, hogy mást mondanak kint és mást itthon. Miközben hál’ istennek részesei lehetünk a világ egyik legrégebbi kultúrkörének. És ahelyett, hogy örülnénk, mi „nem hagyjuk magunkat”. Ki akar minket bántani? Ki ellen kellene védekeznünk? Európa a mai életlehetőségek non plusz ultrája. Ide szeretne jönni a fél világ. Nem mellékesen ebből él az ország. Szerintem nem fogja hagyni a társadalom, hogy ebből a klubból kiléptessenek minket, mert ez nem a mi generációnkat érintené elsősorban, hanem a gyerekeinket, unokáinkat.

– Térjünk át a zenére! Tavaly megalakult egy új banda, a fiatalokból álló Abrakazabra zenekar, kiegészülve régi LGT tagokkal: Solti János dobossal, Karácsony János gitárossal és veled. Régi LGT-dalokat játszotok, kicsit újrahangszerelve. Végigálltam egy bulitokat a szigetszentmiklósi sportcsarnokban – fergeteges volt. Mostanában fű-fa-virág az Arénában vagy a Kongresszusi Központban koncertezik, szerintem ti is megtöltenétek bármelyiket.

– Az LGT-vel utoljára 2012-ben „arénáztunk”. A vártnál jobban sikerült, szépen megtelt a ház, jólesett. De arra, hogy valaki menedzselni tudja önmagát, esetleg másokat is – születni kell. Van, aki érzi, van, aki beletanul, és most már olyan is van, aki tudományosan műveli. Egy nagy bulihoz szponzor kell, és nekem nincs pofám segítségért kuncsorogni. Talán azért, mert nem érdekel a pénz. Nem is kerültem soha abba a helyzetbe, hogy azon kelljen törni a fejemet, vajon a Fidzsi-szigeteken vagy a Bahamákon építkezzek-e? A sárga csekkekre, kajára, utazásra mindig lesz, a többi nem fontos. Ezek a fiatalok – vagyis az Abrakazabra – tehetségesek, szeretünk együtt játszani. Igazi örömzenét csinálunk, ez a dolog fő erénye.

– Ezek szerint még mindig szeretsz zenélni?

– Nagyon! És hatalmas sikernek érzem, hogy a kislányom, Lili is megszerette a zenét. Addig mondtam, míg rászánta magát, és ízlett neki. Először gitározott, egészen jó volt, de abbahagyta. Abbahagyta a sportot és az artistaképzőt is.

– Szegény gyerek! Mindent ki kell próbálnia, amiben apuka jeleskedett?

– Én csak azt akartam, hogy örömét lelje valamiben. Anélkül nem lehet élni… Végül rábeszéltem a zongorára, és most már, ha leül zongorázni, látom rajta, hogy élvezi. Nem kényszer, de ha valaki muzikális – márpedig Lili az – a zenével jól jár. Mert a zene az önkifejezés eszköze és örömforrás akkor is, ha nem ezzel keresi a kenyerét. Olyan örömforrás, mint a szerelem. Lehet benne lubickolni, megbékélni, vigasztalódni.

2016.01.06 06:46

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24

Kívül a skatulyákon

Publikálás dátuma
2018.07.17 10:00

Fotó: Népszava/ Vajda József
Sam Havadtoy egyedülálló sakkjátszmára csábítja a látogatót alkotásaival. A művész Disney-figurái és színes ajtói segítenek eligazodni az életműben.
Magát festőnek nevezi, de végletekig sarkított csipkefetisizmusa a csak festő, vagy csak szobrász kategóriáit messze felülmúlja – kezdte dr. Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója Sam Havadtoy Huszárlépésben című kiállításán, amely az alkotó New York-ban eltöltött éveit állítja középpontba. A magyar származású, londoni születésű Havadtoy 1972-ben érkezett az amerikai nagyvárosba, s belsőépítészként kezdett ott dolgozni. Ebben az időszakban a város meghatározó művészeivel alakított ki kapcsolatot munkái révén, s ekkor ismerkedett meg többek közt Andy Warhollal, Keith Haringgel és Yoko Onóval. A tárlat ezen együttműködéseknek eredményeit, és Havadtoy egy-egy későbbi munkáját is bemutatja, remekül reflektálva a művész alkotói felfogásának, elképzeléseinek ívére. Havadtoy Yoko Onóval való kapcsolata meghatározó volt művészi pályája alakulásában is, jellegzetes hófehér sakktáblái, és ahhoz fűződő alkotásai ennek lenyomatai. „Az összes kondoleáló üzenet és ajándék közül, mely John Lennon halála után a Dakota házba érkezett, kevés volt furcsább és meghatóbb, mint az a kézzel készített, 5x5 cm-es bőr sakktábla, melyet a sakkvilágbajnok Bobby Fischer küldött. Így kezdtünk Yokóval sakkozni” – emlékezett vissza a művész. A sakkot tematizáló alkotások az életmű és a kiállítás jelentős hányadát teszik ki: Bobby Fischer 1972-es, Borisz Szpasszkij ellen vívott 41 lépéses csatáját Havadtoy 41 darabból álló festménysorozaton örökítette meg – ennek egy része van csupán kiállítva – amelyben a lépések a fehér egy-egy árnyalatában jelennek meg.
A becsomagolás, a beborítás és az elrejtés a művész jellegzetes technikái közé tartozik, s ennek legfontosabb eszköze a csipke. A tárlaton bemutatott alkotások jelentős részét is ez az anyag, az azzal való játék, és a hozzá fűződő egyedi nyelvezet, művészi kifejezésmód uralja. A csipke nem csupán a festményeken, a különféle objektumokon is nagy szerepet kap; s ezen alkotásokat látva könnyű elképzelni, hogy Havadtoy keze és némi csipke alatt még a szemét is műalkotássá változik. Ahogy ezt a XX. században már több kiemelkedő művész esetében is megtapasztalhattuk. Erre az alkotásmódra mutatnak rá az Ajtók című sorozat darabjai is, amelyek életszakaszok megnyílását vagy lezáródását jelentik a művész számára. Holott az anyag meglehetősen távolról érkezett: a becsomagolt, és különféle technikák során megdolgozott ajtók Budapest utcáiról, lomtalanításokból származnak, magukon hordozva a város, és az ott élő emberek múltját is. Épp úgy, ahogy a csipkekesztyűk, amelyek anyagukban őrzik készítőik, valamint viselőik keze nyomát. A rétegek mögött megbúvó történetfoszlányokat a néző saját percepcióinak tükrében tudja csak felfejteni, vagy azokkal kapcsolatot létesíteni. A kiállítás számos további különlegességet is nyújt a látogatóknak: a Disney mesékből jól ismert különféle méretű és kinézetű Mickey egerek, egy beburkolt hófehér Fiat 500-as, vagy a művész egyik legújabb munkája, egy hatalmas kacsás szőnyeg is látható a galériában. Havadtoy munkáiban minden ponton kísérletezés, játékosság, ugyanakkor pontos, aprólékos és tudatos kidolgozottság lelhető fel. Belsőépítészként, lakberendezőként is e törekvéseinek nyitott utat, Keith Haring – pop-art és graffitiművész, társadalmi aktivista – lakásának berendezésében is eszerint járt el. A tárlaton kiállított kandallóelőlap szintén ezt a technikát, hangnemet tükrözi vissza, amely ugyanakkor Haring művészetének egyfajta újraértelmezése, becsomagolása is a számára. Az újrateremtés, el- és felfedés, más színben, más formában való közelítés kiemelkedő szerepet kap Havadtoy művészi létében, s alkotásai e technika mentén gyakran kölcsönös viszonyban, párbeszédben is állnak egymással.
A kiállított darabok olyan szerteágazó, mégis nagyon összetett attitűdöt, gondolkodásmódot tárnak fel előttünk, amelynek megértéséhez nem elég látni az egyes alkotásokat, közel kell férkőzni hozzájuk, bebújni a rétegek, a becsomagolt formák mögé, s meglátni a színek különböző, de nagyon apró, észrevétlen eltéréseit. Csak így érhetjük meg annak a gondolatnak felszabadító igazságát, amelyet Fabényi Julia megnyitóbeszédében hangsúlyozott: Havadtoy az a művész, akit sok skatulyába, vagy egyetlen skatulyába sem lehet szorítani.

Havadtoy háromszor

Az érdeklődők Sam Havadtoy további két magyarországi kiállítására is ellátogathatnak a nyár során. A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban Memory of Love – A szeretet emléke címmel a művész legújabb festményei és szobrai láthatóak július 14. és szeptember 30. között. A budapesti Kálmán Makláry Fine Arts galériában július 16-tól augusztus 10-ig a művész grafikai munkásságába kaphatunk mélyebb betekintést; szitanyomatai mellett, új, kollázs technikával bővített egyedi nyomatai is láthatóak lesznek a tárlaton.

2018.07.17 10:00
Frissítve: 2018.07.17 10:00