Zsebbenturka

Volt egy olyan időszaka az életünknek, amikor nem számított „magánügynek” ki, mennyit keres. Bérfizetési napokon a pénztárnál mindenkinek az orra alá tolták a fizetési ívet, ott kellett aláírnia, hogy átvette a pénzét. Ha kíváncsi volt, megnézhette a szomszédja, vagy az igazgató „slejfnijét” is.

Aztán új rendszer jött. 1990-óta nem illik arról beszélni, kinek, mennyi a jövedelme, sőt, vannak munkahelyek, ahol elbocsátás terhe mellett még beszélni sem szabad a pénzekről. Ettől kezdve aztán szabad a gazda, mehet a szóbeszéd, mindenki annyit keres, amennyit ki tud magának harcolni.

Ezért is nem vagyok felháborodva azon, ha egy olyan harcos szakszervezeti vezető, mint amilyen Gaskó István is, több évtizedes érdekvédelmi gyakorlattal, jól tudta képviselni a saját érdekeit is. A Magyar Idők című kormánylap készített vele a szerecsenmosdató interjút, miután mindenféle gazdasági visszaélésről, négyszintes, liftes családi házról indult el távozása után szóbeszéd. (Istvánom – ahogyan Viktorunk szokta becézni egy tasli kíséretében - , nem lesz fiatalabb, mégsem mászhat lépcsőket naphosszat.) Nincs abban sem kivetnivaló, hogy évtizedek óta milliókat keres havonta, hiszen ő a munkások és vasutasok önfeláldozó érdekvédője. Mindig jó pozícióban volt, a MÁV-nál a kezdetektől vezető beosztásban tevékenykedett, a szakszervezeti mozgalomban is sokirányú feladatot vállalt, és a családjában is mindenki dolgozott, senki sem volt közmunkás.

A mai szakszervezeti vezetők is korunk gyermekei, ahogyan az új kabinetfőnök, az ifjú külügyér, a tehetséges gázszerelő, vagy a „kötélbarát” is az.