- Tar Sándor és ön is kötődött Debrecenhez. Ott ismerkedtek meg?
- Húsz évet éltem Debrecenben, oda jártam egyetemre. Tar Sándort a helyi irodalmi életből ismertem meg. Az Alföld című folyóiratot szerkesztettem, melynek a szerzője volt. Ekkor kerültünk jó személyes viszonyba.
- Hogyan látja ma Tar Sándor figuráját?
- Tar óriási tragédiája, hogy ő volt a rendszerváltás után az első neves lelepleződött ügynök. Ebbe bele is rokkant, nem tudott erkölcsileg jó válaszokat adni erre a helyzetre. A személyes tragédiáját csak fokozta, hogy a lelepleződése akkor történt, amikor az írói pályája csúcsára ért, hiszen 1999-ben akkor indult volna el éppen a nemzetközi karrierje a Frankfurti Könyvvásáron, amikor Magyarország volt a rendezvény díszvendége. Ez a tragédia szellemileg és morálisan is teljesen tönkre tette őt, de mindez az írásainak a minőségén semmit sem változtat, azt gondolom.
- Mikor figyelt fel Tar Sándor írásaira?
- Egyetemista koromban fedeztem fel az írásait és hasonlóan döbbenetes hatással voltak rám, mint Bodor Ádám, vagy Krasznahorkai László művei. Tar Sándor életműve ma is érvényes, sőt azt állítom, hogy a huszadik század második felének egyik legkiemelkedőbb epikai teljesítménye.
- Tar írásai egyedülállóságának egyik oka a szerző önazonossága lehet?
- Az is, hiszen belülről ábrázolta a munkások világát, nála ez nem külső írói szemszögnek számított, egy volt közülük. Nem részvéttel, sajnálattal, vagy együttérzéssel kezelte a hőseit, hanem természetesen viszonyult hozzájuk. A novellái túlélik a korukat és ez döbbenetes. A te országod szövegkönyvénél főként a Vízipók, a Csóka, A te országod és a Lassú teher című novelláira támaszkodtam, ezek mind a rendszerváltás időszakának a történetei. Amikor újraolvastam ezeket a szövegeket, megdöbbentett, hogy ma is mennyire aktuálisak. Nem kötődnek korhoz, vagy valamilyen történelmi pillanathoz. Ezek a térkép szélére sodródott, lenézett, megalázott, megnyomorított, kihasznált kisember történetei.
A Forte előadásában az üzemi környezethez kapcsolódó tárgyak is megjelennek FOTÓ: MÓNUS MÁRTON
- Sajnálatos, hogy ez a réteg ma is, nem hogy szűkülne, vagy eltűnne, hanem épp ellenkezőleg...
- Hát igen. Tar mindig a vesztesekről írt, a kisember vesztesekről, akikkel nem törődnek a nagy ellátórendszerek. Novelláinak figuravilágát a névtelen hősök adják, a névtelen kisemberek sorsában tárul fel valami örök, ami az emberi létezés általános kérdéseiről szól.
- Ugyanakkor nagyon keserű hangulatúak, nem látszik belőlük a kiút.
- A te országod című darabom is azt hangsúlyozza, hogy nem létezik olyan eszköz, amellyel megállítható ez a lecsúszási folyamat. Nem működnek azok az állami ellátó eszközök, amelyeknek erre a rétegre kellene figyelniük. A darabban majdnem mindenki meghal, aki pedig nem, az iszonyúan mélyen végzi. A darabot a Sipos nevű rokkant brigádvezető lineáris történetére fűztem fel. Ez egy fokozatosan lecsúszó ember sorstörténete. Először az állását, a barátait, majd a feleségét, később a gyerekét is elveszíti. Egyre lejjebb csúszik és ez a folyamat a darab és a Tar-novellák állítása szerint megállíthatatlan. Ha valakit a történelem felültett erre a csúszdára, akkor ebből nem nagyon lehet önerőből kimászni.
- Elég nehéz tudomásul venni azt, hogy a Tar-novellák születése óta szinte semmi sem változott, sőt ma mintha még könyörtelenebb lenne ez a folyamat.
- Erről is próbál a darab szólni. Éppen azért építettem be a szövegkönyvbe a korban közelebb játszódó tárcanovelláimból is ötöt-hatot, hogy oldjam a retró hangulatot, illetve felhívjam a figyelmet arra, hogy ez a jelenség nem csak a szocializmus, vagy a rendszerváltás jelensége volt.
- Ma is csak a győztesek számítanak?
- Mondhatni, hogy övék a világ.
- De kik a győztesek? A politika, vagy a gazdaság szereplői?
- A győztesekről elmondható, hogy egyáltalán nem szolidárisak a lecsúszottakkal. Ugyanúgy a térkép szélén élnek sokan egy szabolcsi faluban, vagy egy budapesti nyolcadik kerületi lakásban. A térkép széle persze elsősorban nem földrajzilag, hanem lelkileg vagy sorstörténetileg értendő.
- Ön évekig élt Németországban ott például ezt másként csinálják?
- Németország tele van olyan magánalapítványokkal, szociális intézményekkel, amelyek figyelnek ezekre a rétegekre. Ott az együttélés, a kultúra része a szolidaritás. A magyar politikai elit, illetve a vállalkozói réteg ma semmit sem tesz érdemben azért, hogy méltó életkörülményekhez segítse a kiszorított rétegeket.
- Mi lehet ennek a folyamatnak a vége?
- Nem vagyok jós, de az biztos, hogy nem jó felé mennek a dolgok.
- Említette Tar ügynöki lelepleződését, de mintha ugyanígy járnánk ezzel is, mint a kiszorítottakkal. Ma sem látszik az ügynök-történetek megoldása, sőt mintha egyre távolabb kerülnénk tőle.
- Valóban. Tarnak azért emblematikus a története, mert ő mélyen szembenézett a bűneivel. Igaz, ő sem magától ismerte be, hogy besúgó volt. Amikor viszont kiderült, gyakorlatilag belehalt. Nem adott kegyelmet magának. Levonta a konzekvenciát a saját sorsát illetően. Bármennyire keserűen, vagy tragikusan hangzik, gyakorlatilag ezzel hitelesítette utólag a műveit.
- Sokan azt mondják, hogy az ügynökkérdést a rendszerváltás környékén kellett volna tisztázni és ennek elmulasztása olyan történelmi vétség, amit utólag már nem lehet helyrehozni.
- Ezzel egyetértek. Valószínűleg ez már így is marad. Németországban rendezték a Stasi-ügynökök kérdését időben és össztársadalmi szinten. Ez lehetett volna számunkra is a minta, de úgy látszik, a a rendszerváltás idején magyar társadalom nem volt erre sem érett, sem eléggé felkészült.
- A másik fontos kérdés, hogy az áldozatok, a besúgottak, illetve a besúgók környezetéhez tartozók miként reagálnak. Lehet-e megbocsátani?
- Sándort nem is az irodalomból való kirekesztettsége roppantotta össze igazán, hanem az, hogy a kocsmában a hasonszőrű barátai közölték vele: besúgóval nem iszunk. Nem tudta feldolgozni, hogy az övéi is elítélték, megbélyegezték. Az élete vége előtt teljesen magára maradt. Folyamatos bűntudattal élte az utolsó éveit, többnyire a pszichiátrián, illetve a lakásában, ahol korábban az összekötőjével találkozott éveken át. A végén már nem is akarta, hogy segítsenek rajta. Igaz kevesen is voltak, akik ezt megtették volna.
- Ön eddig nem írt színpadi művet, ez volt az első alkalom, ráadásul rögtön egy speciális színházi nyelvet használó társulattal találkozott.
- Horváth Csabának, a Forte Társulat vezetőjének a felkérését nagyon megtisztelőnek éreztem. Már akkor tudtam, ami aztán úgy is történt, hogy ők ebből a realisztikus, szociografikus alapanyagból a fizikai színház eszközeivel egy költői víziót fognak megálmodni. Tudtam, hogy ez csak akkor működik, ha az általam megírt szövegkönyv, illetve maga a dráma ezzel a teljesen másmilyen, radikális színházi formanyelvvel élesen ütközik. A kritikusok szerint ennek az előadásnak épp az a fő erőssége, hogy ez az említett feszültség működik. Számomra nagy élményt jelentett, hogy együtt dolgozhattam a Forte Társulattal: régi tisztelőjük vagyok. Az egyik legprogresszívebb magyar társulatnak tartom őket.
- Részt vett a próbafolyamatban?
- Nem rendszeresen, de az előadás dramaturgjának kérésére ahol kellett, belenyúltam a szövegbe. Sőt írtam bele még női szerepeket is. Nagyon jól együtt tudtunk gondolkodni. A kritika azt is pozitívumnak tartotta, hogy a szövegnek vannak leíró, epikus részei is, kvázi „narrációs szigetek” a drámában, amiket Földeáki Nóra mond el szenvtelenül, tárgyilagosan.
- De fontos eszközként jelennek meg a mozgás mellett a kellékek, a zörejek is.
- Egészen lenyűgöző, hogy például a pévécé csövekből egy érzékeny rendező mi mindent képes kreálni, a távcsőtől, a dobverőn és a vonatsínen át a hímtagig. A fantasztikus fizikai akciókról, mozgássorokról nem is beszélve.
- Kedvet kapott egy újabb színházi munkára?
- Nem tagadom, velük szívesen együttműködnék egy újabb munkában is.
- Úgy tudom, felvetődött, hogy elvigyék az előadást Debrecenbe. Történt ebben előrelépés?
- Nincs erről tudomásom. Viszont próbálok erőfeszítéseket tenni azért, hogy Németországba eljusson az előadás. Amikor a Stuttgarti Magyar Intézetet vezettem, az általunk „kiközvetített” Pintér Béla társulatának a vendégjátéka frenetikus siker volt. Úgy érzem, A te országod is érdekelné a német publikumot.