Nők a másodrangúság ellen

Publikálás dátuma
2016.02.27 06:44
Dittera-Balogh Andrea. FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Fotó: /
A feminizmus kialakulását, korai szakaszát vizsgálta egy szabad előadás, ahol elhangzott: a férfiak évezredeken keresztül kizárták a nőket az általános iskolai oktatásból, a felvilágosodásig a közéletben is alapvetően negatív színben tüntették fel őket. A francia akadémia csak jóval az általános választójog kiterjesztését követően, háromszáz éves működés után vette fel első női tagját. Akárcsak sok európai országban, úgy hazánkban is egyenlőtlen a bérezés nők és férfiak közt.

A 20. század előtt ismeretlen volt a mai feminizmus fogalom, így meglehetősen bonyolult vizsgálni a női egyenjogúságért való harc fejlődéstörténetét, kezdte Dittera-Balogh Andrea fordító és amatőr viselet- és kultúrtörténeti kutató a Hölgyek Városa címmel tartott nyílt előadását Budapesten, a Kalicka Bistróban. Emberi jogi aktivistaként végzett munkája mellett évek óta tart nőtörténeti előadásokat számottevő érdeklődés mellett. Az LMBT Történeti Hónap és a Labrisz Leszbikus Egyesület szervezésében megvalósult mostani programon a korai feministák kerültek terítékre.

Ahol tisztelték őket

Dittera-Balogh Andrea. FOTÓ: TÓTH GERGŐ

Dittera-Balogh Andrea. FOTÓ: TÓTH GERGŐ

A figyelemre érdemes témát feldolgozó előadás elsősorban a középkorra korlátozódott. Mivel a nők helyzete igencsak sanyarú volt a feminizmus első hullámának 19. század közepi kiteljesedéséért, ezért az ezt megelőző századokról csak érintőlegesen hallhattak az érdeklődők. Mintegy ötezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a lányok is ugyanazokat a jogokat birtokolják az elemi iskolai oktatásban, amelyekkel fiútársaik már a mezopotámiai tábla háza vagy az egyiptomi írnokiskola óta élhettek. Az ókorban (Kleopátra és más uralkodónők ellenére) a nők alávetettsége az oktatás területén is magától értetődőnek számított. Egyiptomban viszont egészen szimpatikus szokás alakult ki. Ott akadtak írástudó nők, az anya köztiszteletben állt, a lány meg ugyanannyit örökölt, mint a férfi. Persze, a hűtlen asszonyra máglyahalál várt, a félrelépő férfivel nem foglalkoztak. Az ókori hellén és római birodalomban a nő a férjnek volt alárendelve, a családi élet és a háztartás szervezése mellett szerepe másra nem korlátozódott.

A kereszténység lehet a feminizmus elindítója

A nőtörténeti kutatók vélekedése szerint, a nőkkel való bánásmódban Krisztus tanítása hozott ha nem is gyökeres, de mégis sorsfordító változást. Az Újtestamentumban Jézus nem úgy vélekedik a nőkről, mint ahogyan kortársai; nem tekinti őket eleve bűnös hajlamúaknak, akik csak arra képesek, hogy rosszra csábítsák a férfit. A középkorban Szent Jeromos nézetein felbuzdulva tucatnyi szerző foglalkozott a nőnevelés kérdésével. A francia Christine de Pisan volt az első nő az írók között, de kortársait nem csupán nemével, hanem filozófiai és politikai tárgyú, nevelő szándékú prózai műveket, s lírai alkotásokat tartalmazó életművével is megdöbbenésre késztette. A „querelle des femmes” elnevezésű, nőkkel foglalkozó konzultáció alapvetően meghatározta a nőkről kialakult felfogást: Pisan olyan kérdéseket vetett fel, mint kell-e oktatásban részesíteni a nőket, részt vehetnek-e a társadalom alakításában, kell-e korlátozni a szabadságjogukat. Az első feminista írásnak is az ő 1405-ös munkáját, A három erény könyve című útmutatót tekintik, ebben a nők elvárt viselkedésmintáról ír.

"Christine de Pisan forradalmi szerepet töltött be egy olyan korban, amikor a nőket elnyomták, de belenyugodott lány- és asszonytársai helyzetébe, nem is tehette volna meg, hogy harcos attitűddel kiáll a nők jogainak szélesítéséért" - foglalta össze az előadó. Dittera-Balogh Andrea a Népszava érdeklődésére elmondta, Pisan előtt más nők is foglalkoztak a témakörrel. "Az első protofeministának tekinthető vélemény Bingeni Szent Hildegárd német apátnő kiáltványából származik, de a 12. század végén elhunyt misztikus-természettudós még csak elmélkedik a nő és férfi képességein" - mondta az aktivista.

Közéletben is elnyomva

A feminizmus fejlődéséről szóló előadásban kitért arra, hogy habár a reformáció során előkerült a nőnevelés kérdése, s létrejöttek katolikus nőrendek, a középkort és a kora újkort továbbra is a nők háttérbe szorítása határozta meg. Franciaországban és ezen keresztül az öreg kontinensen a felvilágosodás atyjainak eszméi, a 17. században gyökerező liberalizmus gondolatrendszere játszott nagy hatást a korai feminizmus terjedésére. A felvilágosodásig bevett nézet volt Európa-szerte, hogy a nő fizikailag gyenge, értelmileg csekély képességekkel rendelkezik, érzelmileg labilis, szexuális ösztönein képtelen uralkodni, létének célja a szaporodás, ezért kontroll alatt kell tartani, vázolta a nőmozgalmi előadó. A 17. századtól gyakrabban bukkantak fel olyan nők, akik nagy műveltségükkel széleskörű ismertségre tettek szert, ilyen tudós nő volt Anna Maria van Schurman holland festőművész-költő is. Ennek ellenére még évszázadokig az európai festészetben – különösen a francia kultúrában – a nő a bűnt szimbolizálta. Salomé a gonoszság jelképeként jelent meg, Éva a feslettséget, a bűnt képviselte, a parancsoló Vénusz istennő megjelenítése pedig a zsarnok, démoni fúria volt.

Elkeserítő tény, hogy a művészetben és a tudományban a nők hátrányos helyzetét rendkívül sokáig eltűrték: a 17. században alapított Francia Akadémia a két Nobel-díja ellenére sem vette fel tagjai közé Marie Curie-t, csak 1962-ben került sor arra először, hogy női tagot fogadjanak tagjai közé.

Napjainkban is kiszorítva

Magyarországon az 1800-as évek végén indult el a nőmozgalom, jóval később, mint a fejlettebb európai országokban - mondta lapunknak az előadást követően Dittera-Balogh Andrea. "A magyar államszocializmus éveiben a feminizmus kiforgatott formája jelent meg, a kommunista-szocialista rendszer úgy próbálta meg ráerőszakolni az emberekre az elvárásokat, hogy a védelmi részt nem teremtette meg. Napjaink a jelentős változások kora, de számtalan szakmából a férfiak továbbra is kiszorítják a nőket" - közölte. Hozzátette, az egyenlő munkáért járó egyenlő díjazás az EU egyik alapelve, de ez bizonyos szférákban még mindig nem valósult meg.

2016.02.27 06:44

Szerződhetünk

A kisvárosban, ahol felnőttem, a hetvenes években két nagy bölcsőde is működött. Három gyár szívta fel a dolgozókat, jöttek a pesti mérnökök a kicsi gyerekeikkel, el kellett őket is helyezni valahol. Mindenki tudta a dolgát: a város vezetői addig mentek, míg meggyőzték az iparpolitikusokat, hogy hozzánk irányítsák a hajó- és darugyárat, az alumíniumgyárat és a gyógyszercsomagolót, kilobbizták az új gyermekintézményeket, iskolákat. Az anyukák és a nagymamák unszolás nélkül dolgoztak, a bölcsődéknél megálltak a munkásbuszok, a kerítésnél sok tucat bringa várta a nőket, míg átadták a kicsiket a gondozónőknek. A húszezerhez közeledett a lélekszám. Ma alig 13 ezren élnek ott, ipar semmi. Az egyik bölcsődében hosszú ideje idősotthon működik.
Amióta a mi miniszterelnökünk a sorban harmadik győzelme után azt mondta a szebb emlékű Kossuth adó reggeli műsorában, hogy leszerződne a magyar nőkkel egy kicsit több gyerek szülésére, folyton az jár a fejemben: vajon mire kötne magállapodást a városkám asszonyaival? Kaptok magas családi pótlékot, csak jöjjön a gyerek? Kiröhögnék, hisz tíz éve nem emelt egy vasat se rajta. Kaptok még több családi adókedvezményt? Na hiszen! A keleti végeken hányan visznek haza annyit, hogy jogosultak lennének rá? Építsetek vidáman, adom a csokot? Viccnek is rossz, eladhatatlan ingatlanok tömege stresszeli az ottaniakat, minek építenének újakat és miből? A bölcsifejlesztő projektre meg minek szerződnének az asszonyok, tízezer fő felett eddig is kötelező volt megtartani a településnek.
De ha véletlenül tényleg megmondhatnák, mi kellene nekik, hogy gyereket vállaljanak, nem kizárt, hogy azt felelnék a kormányfő unszolására: munka, biztos megélhetés, normális oktatási rendszer és felnőttképzés, elérhető idősgondozó hálózat és olyan szociális rendszer, ami mellett gyereket szülni nem egyenlő az elszegényedéssel. Ja, és olyan ország, ahol nem rúgják ki őket, ha tagjai egy ellenzéki pártnak vagy civil szervezetnek. 
Leszerződik erre a leendő anyákkal, miniszterelnök úr?
Folyton az jár a fejemben: vajon mire kötne magállapodást Orbán Viktor az én városkám asszonyaival?
2018.07.18 08:34
Frissítve: 2018.07.18 08:34

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24