Döbbenet a Vígszínházban

Zsúfolt ház előtt vetítették hétfő este az Oscar-díjas magyar filmet, a Saul fiát a Vígszínházban. Eszenyi Enikő igazgató már két hónappal ezelőtt szabaddá tette február utolsó napját, megelőlegezve Nemes Jeles László rendezőnek az Amerikai Filmakadémia kedvező döntését.

Mellbe vág a film első jeleneteiben felharsanó ordítás, schnell! , schnell!, los!, los! (gyorsan!, gyorsan!, gyerünk!, gyerünk!), a dübörgő lábak zaja, a gázkamara vasajtajának dördülése, a sikoltozás. Hiába a rengeteg cikk, nyilatkozat, azok elbeszélése, akik már látták. Erre nem lehet felkészülni.

Nem vagyok egyedül ezzel a döbbenettel. A Vígszínház nézőterén még a színházi előadások alatt megszokott köhécselés sem zavarja az „előadást”. Pedig a vetítés előtt a teátrum előtt gyülekező tömeg semmiben sem különbözik egy átlagos színielőadás közönségétől. Ki elegánsan, ki lazábban öltözve ácsorog, cseveg a legendás intézmény előtt. Ismerősök köszöntik egymást. Sokan, ahogy én is, a legnagyobb közösségi oldalon értesültek arról, hogy ezen a hétfői napon különleges alkalom lesz a Vígben: az Oscar-díjas Saul fiát vetítik.

Este háromnegyed nyolc körül megindulunk befelé, mindenki siet, hogy mielőbb a ruhatárba tegye a kabátját. Az első meglepetés, hogy a nézőtéren még a fal mellett is pótszékek. A függöny széthúzva, a díszletek helyén hatalmas vetítővászon. A második meglepetés Eszenyi Enikő, a színház igazgatója. Persze nyílt színi tapsot kap, majd néhány szóban köszönti a közönséget. Megtudjuk tőle, hogy már két hónappal ezelőtt szabaddá tette ezt a februári szökőnapot. Megelőlegezte Nemes Jeles Lászlónak az Oscar-díjat. Bejött. Éppen a Víg közösségének gratulációjánál tart, amikor a nézőteret körülvevő folyosóról hangos beszéd zavarja meg a mondandóját. Eszenyi igazi profihoz méltóan nem jön zavarba, csendre inti a hangoskodót, és befejezi laudációját.

Újabb taps, majd a felirat arról tájékoztat, a filmet csak 12 éven felülieknek ajánlják. A figyelmeztetés nem fölösleges, mert látni néhány gyereket is a széksorok között. A szokásos kérés, kapcsoljuk ki mobiltelefonunkat. Halvány fények villannak a nézőtéren, fészkelődés, a feledékenyebbek eleget tesznek a kérésnek.

Megtelt a nézőtér, a Vígszínház nézőtere a Saul fia vetítésére. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Még néhány perc és és máris a pokolban vagyunk, de nem egy elképzelt és eddig nem bizonyított gyehennában, hanem a valóságosban. Látnia kell annak ezt a filmet, aki túl akar lépni a sztereotípiákon és meg akarja érteni milyen lehetett a felfoghatatlan borzalomban élni. Élni? Nincs happyend, nincs katarzis. Ha valami van, az az önvizsgálat, a gondolkodás.

A film végén a stáblistát is néma csöndben üli végig a zsúfolt nézőtér. Senki nem áll föl, hogy megelőzve a tömeget, idejekorán a ruhatárhoz érjen. Kivilágosodik a terem. Néma csönd. Majd fölcsattan a taps. Nem tudom mennyi ebben a protokoll, az Oscar-díjnak szóló lelkesedés és mennyi szól a lényeg megértésének. Arra vagyok kíváncsi, ki mire jutott a Saul fiával. Hosszú sorok a ruhatár előtt, van néhány perc beszélgetni.

Egy Nyíregyházáról érkezett középkorú hölgy mondja, hogy "a család nem volt érintve a holokausztban, de édesapám a katolikus gimnáziumba járt és volt zsidó osztálytársa. Az érettségi után a fiút a családjával együtt elvitték, valószínűleg Auschwitzba. Nem tért vissza. Édesapám halálig emlegette azt a fiút, de olyan elvont volt a halála. Most szembesültem azzal, mi várt rá és a társaira, meséli.

Idős férfi veszi a kabátját, de azért egy percre megáll. " Édesapámat ’44. végén deportálták, az egyik utolsó transzporttal", mondja.

"Több tábort is megjárt", folytatja, "végül ’45. májusában az amerikaiak szabadították fel. Garmisch-Partenkirchenben táplálták föl az a 38 kilósra fogyott apámat és onnan indult haza. Auschwitzban tudtommal nem volt, de hasonló borzalmakban bőven lehetett része, de ezekről soha nem beszélt", búcsúzik.

Fiatal lánytól kérdezem, neki mit üzent Saul fia. - Persze tanultunk erről a suliban, de igazán nem érintett meg, hangzik a válasz. - Nagyjából a mohácsi vésszel meg a többi ilyen eseménnyel volt egy szinten nálam. Szóval nem kötődött archoz, személyhez. Ez a film nekem nagyon erős volt. Most még nem tudom megfogalmazni, de rádöbbentett, hogy hús-vér emberekkel történt ez a borzalom és egyszerűen még nem tudom felfogni, hogy emberek ezt hogy tehették meg emberekkel – mondja keresgélve a szavakat.

Lassan kiürül a színház. A körúton villamosok, buszok, a megszokott késő esti forgalom.