Március 21.

Sokáig kísértő dátum. Nemcsak a magyar szociáldemokrata munkásmozgalom, hanem az egész ország történetében. Magyarország népe várakozásteljesen tekintett a jövő felé, várta a forradalmi átalakulás konszolidációját, a megerősödést és megváltást a háború pusztításainak súlya alól. A szociáldemokrata párt reménységgel nézett a jövőbe, érezte felelősségteljes helyzetét, iparkodott latba vetni minden teremtőképességét, hogy semmi se múljon rajta, ami az ország és népe előnyére szükségesnek mutatkozott. Az események azonban más irányba tolódtak el. A kormányzás napról-napra nehezebb lett. A háború befejezése által megszűnt az ipari tevékenység, tíz és tízezernyi munkás veszítette el kenyérkeresetét, ezeknek számát százezrekkel szaporították a frontról visszatért katonák. Az ellenségektől körülzárt ország nem tudott lélegzethez jutni, népének eltartásáról azonban mégis gondoskodnia kellett. Milliókat, milliárdokat kellett odavetni a háborús uzsora torkába, a munkanélküliek segélyezésével, a leszerelt katonák végkielégítésiével, a csempészett áruk behozatalával. (...) Ebben a légkörben kezdték el működésüket a kommunisták, lecsepülve a szociáldemokrata pártot a munkástömegek szemében, oda állítva ezt, mint a munkásérdekek árulóját, komédiának mondván a parlamentet és a parlamenti választásokat, és odaállították a munkásság elé a proletárdiktatúrát, mint olyan orvosszert, amely minden bajoktól egy csapásra szabadítja meg őket. (...)