Odze György;

kiutasítás;

2016-06-11 09:08:00

Kiutasításom története

Pedig olyan szépen indul minden. Miközben a gyorsvasút, a Shinkansen peronján várakozunk, mutatom Marinak, hogy a vagonok száma és a bejáratok jele le van festve, nehogy véletlenül rossz helyre álljon az utas, és kapkodnia kelljen.

És a japánok, akárcsak az angolok, szeretnek sorban állni, ez a tisztelet jele. Közben figyelem a forgalmistát, aki borzasztóan elegáns, kifinomult mozdulataiban nem elhanyagolható százalékban van jelen a tökéletesen átélt méltóságteljes akrobatika, ahogy a szerelvényeknek int, ahogy az utasokat irányítja, igen, van benne méltóság, szívesen végzi a munkáját és hisz benne.

A munka szent.

A megtisztulás

Sebességünk közel kétszáz kilométer, a vonat valósággal siklik, mint egy repülőgép, Mari a tájat figyeli, párás, májusi reggel Nikko környékén, én meg korábbi utazásaim emlékeiről mesélek. Aztán mesélek a nagy vidéki fürdőzésekről.

A fürdő több helyiségből áll. Először is öltöző, ez még nem lenne szokatlan, nálunk is van ilyen a közfürdőkben. Utána következik a mosdóhelyiség. Itt fali csapokat, egyes épületekben az európaiakra való tekintettel zuhanyokat találni, ahol lehet – japán módra guggolva kis lavórok segítségével, avagy európaiasan zuhannyal – tisztálkodni, mosakodni, szappant, sampont használni. Amikor a test megtisztult, akkor következhet valóban a fürdő, amit japánul a rítusnak kijáró fontosság „tiszteletreméltó fürdő”-nek, azaz o-furo-nak neveznek. Ide belépni csak már teljesen tisztán szabad. Ez a fajta o-furo tehát egyáltalán nem a tisztálkodást, hanem a lelki felüdülést van hivatva szolgálni.

A víz forró. Lassan alámerülve, ahogy a test átveszi a magas hőfokot, érezni, amint az egész testben elömlik a forróság, elbágyaszt a kristálytiszta víz, és lassan bizseregni kezd a felfokozott vérkeringésnek köszönhetően az összes végtag. A forróság miatt úszkálni, lubickolni senki sem kíván, helyette átadhatja magát az elmélkedésnek, a teljes kikapcsolódásnak. A húsz-huszonöt perces párolódás elegendő időt nyújt a napi munka gondjainak elfeledésére.

A medencében egyidejűleg többen élvezik a fürdőzés gyönyöreit, kollégiumokban és városi közfürdőkben a férfiak és nők külön helyiséget használnak. Kilépve a fürdőmedencéből forró, párolgó testtel az ember yukatát, könnyű, háziköntöst ölt. A japánok valószínűleg el sem tudják képzelni, hogy mi, Európában a meleg vízben ülve szappanozzuk magunkat, és akkor abban a piszkos lében ücsörgünk még egy ideig.

Az igazi persze a rotenburo, a nyitott fürdő volt, ahol akár szakadó esőben is jólesik üldögélni.

Különösek a japán nők. Kínához képest feltűnően, szinte kihívóan jól-ápoltak, frizurájukra szemlátomást nagyon nagy gondot fordítanak, és ezzel ellensúlyozzák természetes tökéletlenségüket, olykori esetlenségüket. A lányok gátlástalanul hordanak miniszoknyát, ami valójában pontosan az ő testalkatukhoz nem illik, szinte felhívja a figyelmet görbe lábukra, de ez őket egy csöppet sem zavarja. Még Mari is megállapítja, hogy a ruháik szép anyagból vannak, az arcuk szépen kikészítve, a hajuk (ami a japán nőknek ősidőktől fogva a legnagyobb ékessége, és aminek a kezelésére minden nő nagy-nagy gondot fordít) gyönyörű, és így az összkép mégiscsak kellemes.

Aztán az utolsó nap. Már csak egy rövid repülőút Pekingbe.

Tessék leszállni!

Illedelmesen sorban állunk az All Nippon pultjánál, majd a jegykezelőnek átadom a jegyet és az útlevelet. Hosszasan lapozgatja, én meg nem szeretem, ha valaki hosszasan lapozgatja az útlevelemet és közben meg nem mond semmit.

- Valami gond van? – kérdezem udvariasan.

- A kínai vízumot keresem – feleli.

- Ne keresse – mondom. – Diplomata vagyok, Kínában dolgozom, nekem nem kell vízum.

- Akkor rendben van – mondja és lapozgat tovább. Erre áthajolok a pulton, amit a japánok persze nem szeretnek, és megmutatom az útlevelemben azt a betűjelet, amit a kínai határőrizet ütött be első megérkezésemkor, a pekingi repülőtéren.

- Ez azt jelenti, hogy „vízummentes” – magyarázom.

- Így már rendben. De ha megengedi, lefénymásolom az útlevelét.

Nem örülök neki, de hát repülni is szeretnék, rendben van, felelem.

Visszajön, átadja az útlevelet, felveszi a csomagot, kiadja a beszállókártyát. Azt is bevallom, nem szeretem az ilyen közjátékokat, kiszolgáltatottnak érzem magam. Ez azonban csak múló rosszkedv, Marival elmerülünk a gyönyörű illatszerboltok mélyén. Újabb útlevélvizsgálat, ezúttal csakugyan rendben van minden.

- Kár volt idegeskedni – mondja Mari már a váróteremben. Van még harminc percünk a beszállásig. Elköltjük utolsó jenünket is. Éppen visszafelé tartok az ajándékboltból, amikor látom, hogy egy All Nippon tisztviselő Marival társalog.

Szeretné még egyszer megnézni az útlevelünket.

Újra elmagyarázom a helyzetet, megmutatom neki, hogy az elmúlt három évben hány alkalommal léptem ki-be Kínába, ugyancsak megmutatom a kínai diplomata-igazolványomat, a tisztviselő mindent gondosan áttanulmányoz, ám nem tudom az arcáról leolvasni, hogy sikerült-e meggyőznöm.

- Minden rendben? – kérdezem.

- Esetleg készítenék egy fénymásolatot az útleveléről – mondja.

- A kollégája már készített egyet – nem tagadom, most már mérges voltam, nemcsak azért, mert nem szeretem a hatóságok vagy ál-hatóságok efféle lázas közjátékait, hanem azért is, mert az ázsiaiak nem mondják el, mit is gondolnak ilyenkor, pedig talán úgy könnyebb lenne az együttműködés. Ha például ez a tisztviselő akkor megmondja, miért kéri a fénymásolatot, tudtam volna segíteni neki. De nem mondta meg. Az ázsiaiak sokat beszélnek, olykor azonban keveset mondanak: – Egy másolat elég.

A tisztviselő még ott lábatlankodik körülöttem, de látja rajtam, hogy ideges vagyok. Beszállunk az autóbuszba, ami a repülőgéphez visz. Ám a tisztviselő megelőzött bennünket, már ott áll a betonon, a lépcső feljáratánál, a rövidhullámú recsegőjébe beszél. Le vagy te szarva, gondolom, ám nem becsültem fel a helyzet teljes komolyságát. Már elhelyezkedünk a gépben, már belelapozok az újságba, amikor megáll előttem egy légiutas-kísérő és egy eddig soha nem látott, komor tekintetű All Nippon tisztviselő.

- Le kell szállnia, uram – mondja. – Önnek nincs vízuma Kínába.

Azt hittem, rosszul hallok. Vagy filmet látok.

- Valóban nincs – felelem és türelmet erőltetek magamra, ám ez nem könnyű. – Diplomata vagyok, nekem a kínai hatóságok akkor sem adnak vízumot, ha kérnék. Ellenben van diplomata-igazolványom…

- A gépnek indulnia kell, uram, kérem, hogy szálljon ki.

Közben szeme sem rebben.

- Hívják fel a kínai nagykövetséget és ők megerősítik, hogy magyar diplomatának nem kell…

- A nagykövetség zárva van, uram. Aranyhét van. Önt a kínai hatóságok ki fogják toloncolni Pekingből, és nekünk kell visszahoznunk Tokióba.

- Aláírok egy nyilatkozatot, hogy ez nem fog bekövetkezni – mondtam.

Ezt a tisztviselőt azonban semmiféle érv nem hatott meg.

- A csomagját már kivettük a gépből. És amennyiben a felszállási időpontig nem hajlandó kiszállni, hívjuk a repülőtéri rendőrséget és a szabályok szerint letartóztathatják a repülés biztonságának megsértése miatt. És meg is jelent mögötte két férfi, egyelőre nem rendőrök, hanem légitársasági alakok.

De azt láttam, hogy esélyeink minimálisak. És az egyik férfi már meg is ragadta Mari vállát, hogy elmozdítsa a székből.

Nem volt mit tenni.

Nem úgy van az!

Miközben csodálkozó és megvető tekintetektől pásztázva végigmegyünk az utastéren, még mindig nem akarom elhinni, hogy mindez velünk történik. Egy japán utas átadja a névjegyét.

- Mindent láttam – mondja angolul.

Visszatérünk a váróterembe. Mi lesz velünk?

Nézem Marit, szegény, gondolom. Annyira akarta látni Japánt. És ez a vége. Vissza a váróterembe.

Két óra múlva mintha javulnának az esélyeink. Bátortalanul közelít hozzánk két tisztviselőnő és közlik: a légitársaság vállalja, hogy elhelyez bennünket ötcsillagos repülőtéri szállodájukban, gondoskodik a költségeinkről és másnap reggel indulhatunk.

- Most egyszerre nem fontos a vízum? – kérdezem mérgesen, de senki sem válaszol.

Nyilván belátták, hogy tévedtek, de még nem kérnek bocsánatot, mert ahhoz főnöki jóváhagyás is kell, a bocsánatkérés ugyanis komoly dolog. Mari már erejének végén, ő minden megpróbáltatást bír. Ha kell, napokig nem eszik és nem iszik, de az efféle bánásmódot nem szereti. Egy limuzin elvisz bennünket a szállodába, kapunk egy igazolást, hogy ingyen vacsorázhatunk. Szép, állapítom meg a melegített ülőkéjű, tizenhat programra állítható vécén ülve.

- Azért együnk valamit, mondom.

A csillogó-villogó liften felmegyünk a csillogó-villogó étterembe. Az asztalunknál megjelenik egy rendkívül készséges, elegáns pincér, átveszi az All Nippon vacsora-szelvényét.

- Két sört kérek és két vajas zsömlét – éhesek vagyunk, de a fáradtság meg a levertség most erősebb.

A pincér elmegy, majd visszatér egy sötét ruhás alakkal, teremfőnöknek nézem, de lehet, hogy a császári család tagja.

- Uram, az ön vacsoraszelvénye szerint ön vacsorázni óhajt nálunk.

- Nem óhajtok semmit, csak két sört és két vajas zsömlét.

- De az nem vacsora. Azt nem tudom elszámolni a vacsoraszelvényre.

- Akkor nagyon kérem, bassza meg a szelvényeket és hozzon, amit akar.

Mari azért csak elmosolyodik. Megérinti a kezem.

Ja, és a másnap. Reggelinél már felbukkan egy-egy óvatos All Nippon tisztviselő, szemlátomást vizsgálgatják a lelkiállapotomat. A repülőtérre érve féltő gondoskodással bánnak velünk, útlevelünkbe még véletlenül sem pillantanak bele, előléptetnek bennünket az Üzleti Osztályra, szóval, ahogy kell. Pekingbe érve pedig ott vár az All Nippon képviselője, Tanaka úr, na most figyeljen, mondom neki, mert hiába szeretnék, hogy kitoloncoljanak, nem fognak kitoloncolni. És igazam is lett, Pekingben a kínai határőr már tudta, mit kell tennie.

Akkor persze elhangzott a hivatalos bocsánatkérés is. Két japán főnök szertartásosan meghajolt előttünk.

Utójáték és a magyarázat

A japánok a beszállásnál nem hittek nekem, ezért az útlevelem fénymásolatát elküldték a kínai belügyminisztérium ügyeletére, ott az ügyeletes számára azonban nem derült ki világosan, hogy diplomata vagyok, nem is értette egészen, mi köze neki az egészhez, vagy nem akart dönteni. Válaszoltak Tokiónak, megírták, hogy nem szerepelek a körözött bűnözők listáján és kértek egy második másolatot (ezt tagadtam meg). Nem sokkal azután, hogy a repülőgép felszállt, egy magasabb rangú kínai is megnézte a távmásolatot és megüzente a japánoknak, hogy mehetek.

Csakhogy akkor már késő volt.

Még egy kis utójáték.

Fél évvel később, amikor átutaztunk Tokión, babonából, hogy elűzzük a gonosz szellemet, ismét az All Nippon szállodájában laktunk, jól is éreztük magunkat, most már én is önfeledten próbálgattam a vécé számtalan "alsómosó" berendezését. Másnap reggel, amikor sorban álltunk a jegykezelő pultnál, a tisztviselő belelapozott az útlevelembe és megkérdezte.

- Vízuma nincs?

Neki biztosan nem szóltak, hogy vigyázzon velem.