Braun Rózsa utcája

Publikálás dátuma
2016.06.18 09:28
A mama elegáns ruhában, mellette kantáros rövidnadrágot viselő kisfiú CSALÁDI ARHÍVUM
Fotó: /
A mindenüktől megfosztott, egy szál ruhában elhurcolt 280 tótkomlósi zsidót - öregeket, nőket, gyerekeket - útban a bergen-belseni koncentrációs tábor felé, 1944-ben a Bécs melletti Gerasdorfban beterelték város széli gázgyárban kialakított ideiglenes táborba, hogy a betakarítás idején néhány hétig a falú lakóinak földjén dolgozzanak. Jó hetven évvel később a gerasdorfiak úgy érezték, elégtétellel tartoznak a történtekért: 2016. június 17-én utcát neveztek el Braun Rózsáról, az egyik deportált zsidó asszonyról.

Csendesen morajlanak körülöttünk a vendégek, a lipótvárosi kávéházban már gyülekeznek a környéken lakók a megszokott ebédjükhöz. Az egyik asztalnál az ismert orvos professzor kínálja hellyel idős nagynénjét, két asztallal odébb a neves író anekdotázik asztaltársának. Az ablak mellett egy parlamenti képviselő vaskos aktacsomagot böngészve, szórakozottan kavargatja a kihűlő kávéját.

„Igazi polgári hangulat” – jegyzi meg kollégám, Benedek István Gábor, majd hozzáteszi: hetven éve is ez a városrész számított Budapest „legpolgáribb” körzetének. Tekintetében ott a kérdés: értem-e, mire gondol? Hát persze. Innen kísértek ’44 fagyos telén a Duna partjára a „védett házakból” a nyilas suhancok több száz családot. Jóval később magam is laktam a Pozsonyi úton néhány évig. Az egyik szomszédom mondta: sokan élnek a környező házakban, akiknek az akkori sortüzek rémisztő hangja még ma is a fülébe cseng. És vannak, akik lesütik a szemüket, mert tehettek volna a szomszédaikért, de inkább félrenéztek.

A túlélők lelkiismerete

Benedek István Gábor - azaz BIG, ahogyan a szakma ismeri -, egyike azoknak a holokauszt túlélőknek, akik szinte gyerek fejjel járták meg a koncentrációs táborok poklát. Tótkomlósról, hat évesen hurcolták el a családjával előbb Ausztriába, aztán tovább, Németországba, Bergen Belsenbe, végül Csehországban, Terezinben élte meg a felszabadulást. Dióhéjban ennyi volna a történet, de itt mégsem lehet pontot tenni az „elbeszélés” végére.

Honnan van az embernek lelkiereje , ahhoz, hogy évekkel később leüljön az írógépe mellé és felidézze mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket gyerekként átélt? BIG nem az az ember, aki kitér a kényes kérdések elől. Igaz, hagyja rám, nem volt könnyű megírni az első novellákat, amelyekben megpróbált emléket állítani vagy tucatnyi sorstársának. Olyanoknak, akik egykor a szomszédaik voltak, akikkel kölyökként együtt játszottak, ették a foglyok savanyú kenyerét, akiket szeme előtt vitt el a lágerben a tífusz, az éhhalál.

Persze éppen a szenvedés az, ami megkeményíti az ember szívét, mondja, és a túlélők lelkiismerete követeli meg, hogy emléket állítsanak azoknak, akik soha nem tértek vissza a földi pokolból. Nincs szüksége jegyzetekre, hogy felidézze a neveket: dr. Gáti Dezsőt, a Keszthelyről Tótkomlósra űzött körzeti orvost, akinek családja szívszorító módon próbálta elfogadtatni magát és a szolgálatait a hajdani falu lakóival, de a deportálást nem tudták elkerülni. Vagy Weisz Miksa, a pék, aki a békési környék legcsodálatosabb kenyerét sütötte. Hét közben úgy fogta a péklapátot, a parázskapát, mint a gyerekek a vonalzót, de aztán szombaton, elmélyedt ima közben, óriási ujjai finoman morzsolták az imamellény rojtjait… Hihetetlen, teszi hozzá ott, a kávéházi asztalnál BIG, szinte ma is látom.

Hát igen, ezek még a béke képei, keresem a magyarázatot, de jelzi, nem így van. A legszörnyűbb idők emlékei is éppen ugyanolyan elevenek benne, mint a korábbiak vagy a későbbiek. Példát is említ, egy bergen belsenit, amikor már szinte minden rab – és nem csak a felnőttek – azzal ébredt a priccsén, hogy talán ez a nap lesz élete utolsó napja. De az ember ember maradt, minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Volt románc és volt álnokság, irigység és gonoszság. Doktor Vajda Frigyesnéről mesél, és Ilonkáról, a szép és örökké vidám 17 éves serdülő lányáról. Máig sem értem, vallja be, honnan volt Iluska derűje, amikor már mindenki roncs és félhalott volt a depressziótól, a hullámokban jelentkező halálfélelemtől, a honvágytól, pedig tudtuk, nekünk már nincs otthonunk… És akkor ez a sugárzóan szép fiatal lány iskolát szervezhetett a gyerekeknek, mert beleszeretett Wilhelm, a B-barakk tisztességes, művelt, fiatal, kifogástalan egyenruhában feszítő német parancsnoka, akit befolyásos családja a front elől menekített ide.

Nem hitték, hogy megtörténhet

„Mindenki úgy próbálta túlélni a háborút, ahogyan lehetett” – ezt a sokat próbált ember bölcsességével mondja, jó példaként hozva fel erre Wilhelm és Iluska plátói románcát. A másik oldalról a zsidó emberek máig is érthetetlen strucctermészetét említi: „Sorra születtek a zsidótörvények, a Horthy-kormányzat egyre vadabban antiszemita törvényhozói mindent elvettek tőlünk, amit el lehetett venni. Vagyont, munkát, megélhetést, önbecsülést. És még mindig nem értettük, mindez hová vezet.” És ez nemcsak Weisz pék hibája, doktor Gátié, vagy a szüleimé – teszi hozzá. Ettől a kávéháztól néhány sarokra éltek Radnótiék, a művelt költő sem tudta elképzelni, mi minden történhet vele. Vagy Petschauer Attila, az olimpiai bajnok kardvívó, Rejtő Jenő… Hosszan sorolhatnánk, ki mindenki nem akarta észrevenni a világ változásait, és nem próbált meg elszaladni, amíg még lehetett.

De a legérthetetlenebb mégis az, amit a táborban tapasztalt: a családok már régen elválasztva egymástól, az apák valahol a fronton, kényszermunkán, vagy egyenesen „aknaszedésen”, és akkor a tábori barakkban színjátszó kör működött. Volt, aki operaáriát énekelt esténként a középen kialakított alkalmi „színpadon”. Más valaki verset szavalt, vagy éppen egykor megírt tudományos disszertációjának lényegét próbálta elmagyarázni nekünk, csak azért, hogy ő maga ne feledje azt a másik életét. „Amíg figyelemmel hallgattuk a produkciót, addig is elfelejtettük a córeszt”.

Igaza van, mindenki úgy próbálta túlélni a háborút, ahogyan tudta. Az orosz frontra vezényelt parasztbakák is, meg a munkaszolgálatosokra felügyelő keretlegények is, akik sokszor kegyetlenebbek voltak a németeknél is… „Ezzel kellene egyszer végre szembenéznünk!” – bólint rá, és nem Szabadság téri Gábrieles-sasos hamis szobrok árnyékába húzódva mentegetődzni, hogy azok nem is mi voltunk.

Megtették a szembenézést a németek is – folytatom az általa megkezdett mondatot. - Berlinben dolgoztam, amikor 35 évvel a háború befejezése után, az NSZK tévécsatornái esténként vitaműsorokat készítettek egykori nácikkal, a Wermacht és az SS katonáival szembesítették a fiatalokat. Volt, hogy valaki a saját nagyapját faggatta, hogyan tehette azokat a szörnyűségeket… És mára megkönnyebbültek.

Nekünk ez kimaradt az életünkből – bólint, és a kezemre teszi a kezét. – Sajnálhatjuk.

Pedig lett volna erre néhány alkalmas esztendő. Még lettek volna, akik elmesélhették volna a fiatalabbaknak, milyenek voltak azok a munkaszolgálatos századok, és közöttünk voltak, ha időnként bujkálva is, a keretlegények, akikkel tisztázni lehetett volna a történteket. Biztosan akadtak volna a keresztények között is, akik képesek lettek volna szembesülni azzal az emberrel, aki a 40-es években ő maga volt. Aki beköltözött az elhurcolt zsidó szomszédja lakásába, beült a bútorai közé, majd szemlesütve visszaadta a kulcsot a csontsoványan hazatérő tulajdonosnak. Sokakban felébredt akkoriban a lelkiismeret, de nem beszéltük ki magunkból a sérelmeket.

Már kicsit késő – jegyzem meg, de ő csak a fejét csóválja. Mindenre van ellenpélda, véli, és kicsit visszakanyarodunk a mába. Az osztrák elnökválasztás eredményéről is azt mondja: az ő igazát támasztja alá. Néhány hete még úgy látszott, a szélsőjobboldal elsöpri a demokratikus pártok jelöltjeit, aztán megszólalt az osztrákokban a vészcsengő, ahogyan néhány éve a franciákban is, amikor sokáig úgy tűnt, Le Pen radikális jobboldali hívei tarolni fognak a választáson. „Ez is egyfajta szembenézés a múlttal – teszi hozzá, meg az is, hogy a napokban Braun Rózsiról utcát neveznek el az osztrák fővárosban.”

Élünk, köszönjük!

Braun Rózsa - BIG édesanyja. Hogy utcát neveznek el róla az osztrákok, az annak köszönhető, hogy BIG egyik novella-riportjában, amelyet számos nyelvre lefordítottak, megírta a négy perzsaszőnyeg történetét. Az eset híre Spielberg filmrendező révén visszakerült Bécsbe, pontosabban Gerasdorfba, ahol a tótkomlósi kifosztott, gettót megjárt és az egy szál göncben elhurcolt zsidók csoportját munkára fogták.

Elkalandozik a tekintete, és mesélni kezd. Hat éves voltam, nem volt más ruhám, csak a nyári ingem, a kantáros rövid nadrágom. Gerasdorf külterületén álltak a barakkok, ahová betereltek minket, öregeket, nőket, gyerekeket. A hajdani gázgyár és egy vasúti talpfaüzem mellett laktunk. Akik munkára foghatók voltak, azokat kivezényelték a közeli földekre, cukorrépát kapálni, cséplőgép mellé. Nappal hőség volt, éjszaka fáztunk, csak vasárnap volt mód valamennyit pihenni. Szeptember vége lehetett, amikor a lágerparancsnok németül beszélő takarítónőt keresett egy osztrák családhoz. Seidlék pékek voltak, a Stammersdorfstrasse 382-ben laktak. A ház, ahová anyámat őszi nagytakarításra vitték, nekünk a béke szigete volt.

Egy deportált, végtelenül lerongyolódott, ápolatlan magyar zsidó asszony jelent meg a jómódú péknél, a cselédek cselédjének. Anyám azt a feladatot kapta, hogy a négy perzsaszőnyegüket tisztítsa ki ecetes vízzel, s alaposan kefélje végig valamennyit. Lehajolt, megsimította a szőnyegeket, megnézte a csomózást, és langyos, szappanos vizet kért, mert az ecet kimarja a színüket. "Kár volna az anilinfestésű tebriziekért, az anatóliai és beludzsisztáni futókért" - mondta a házigazdának. A péknének elkerekedett a szeme. Honnan a fenéből ért ilyesmihez? – kérdezte, és akkor a mama elmondta: nekünk is voltak értékes szőnyegeink, mielőtt elhurcoltak. Apám a tótkomlósi és az orosházi Pipis-malmok cégvezetője volt, s a náluk őrölt kiváló sikértartalmú lisztből a bécsi Anker cégnek is szállítottak. Apa kapcsolatban állt az Anker irodával. Seidlné bólintott, ők is Anker lisztből sütnek.

Egy hét múlva a lágerführer odaszólt anyámnak: „Vasárnap várják magát a két gyerekkel együtt”. Kaptunk két kísérőt, úgy mentünk a „vizitre”. Kakaóval, vajjal, felvágottal fogadtak. Seidl úr is benézett egy pillanatra a konyhába. „Althaus úr üdvözli magukat” – mondta, és hozzátette: „Frau Braun”. Csak azok érthetik, akik tudják, hogyan bántak a zsidókkal a holokauszt idején, mit jelentett ott, akkor ez a két szó „Frau Braun”. „Nem sokáig volt részünk a jóból, rövidesen elvittek a Hannover melletti Bergen Belsenbe. De előbb a pék családja átadott két ruhacsomagot, tömve meleg holmival. „Északon hideg van” – mondta az asszony.

Ennyi volna a történet? – vártam a folytatást. Érdekelt a történet vége. Nem egészen - válaszol némi hallgatás után. Hazatértünk, anyám írt egy szeretettel teli levelet Gerasdorfba: Kedves Seidl család, élünk, köszönjük! 1946 augusztusában kaptunk választ rá. Fekete tintával írták: Matthias, a legidősebb fiúnk, meghalt Sztálingrádnál, a középső Bécsben dolgozik egy péküzemben, a kicsi fiú még iskolás. És egy bátortalanul fogalmazott kérés: ha lehet, írjuk meg nekik, hogyan bántak velünk. Igazolniuk kell magukat valamilyen szovjet katonai hivatalban. Szüleim elküldték az igazoló levelet, szovjet katonai pecséttel ellátva. Megvan tőlük egy második levél is, 1961-ből, amelyben beszámoltak mindennapjaikról.

1980-ban próbáltam ellátogatni Seidlékhez; egy egész délután kerestük az utcát, a házat, de hiába kérdezősködtünk. Az egész városnegyedet elnyelte az idő, a helyén új lakótelep épült.

Hogy milyen a világ – néz rám BIG, és néhány képet nyújt felém a kis kávéházi asztalnál. Nem sok fotó maradt meg a háború előtti időből, de az egyiken ott áll a mama elegáns ruhában, mellette kantáros rövidnadrágot viselő kisfiú.

"Ő Braun Rózsi, az édesanyám" – mondja BIG. – Vagy ha úgy tetszik, Rozi Braun, az egykori deportált zsidó asszony. Akiről a napokban Gerasdorfban, Bécs egyik régi kerületében, immáron önálló városban, utcát neveznek el.

2016.06.18 09:28

Marica a hegedűben – Játék a női hódítással

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:50

Fotó: Seefestspiele Mörbisch/ Jerzy Bin
Mörbischben a Fertő tóra épített hatalmas színpadon augusztus végéig a Marica grófnőt adják. A látványos produkció koreográfusa magyar, Bodor Johanna.
Földön elszórt piros szívek, fölötte a Marica grófnő plakátja festménykeretben, a mörbischi fesztivál főbejáratánál. Ez a plakát jól leképezi a nagy hagyományokkal rendelkező osztrák operettfesztivál mottóját. Vagyis a szemre és a szívre szeretnének elsősorban hatni. A látvány és a szerethető történet számít leginkább. Bár a Mörbisch See Festspiele tavaly kinevezett új művészeti vezetője, Peter Edelmann bizonyos mértékig szeretne újítani és a fiatalokat is megcélozná, nyilván a kettő között kell egyensúlyoznia, tehát a törzsközönséget és az új nézőket is meg kell szólítania. Karl Absenger rendezésén látszik, hogy mind a két irányt figyelembe veszi. De azért a hagyományoktól való eltérés legalábbis színházi értelemben még inkább óvatoskodó, mint merész. Rögtön az elején a Fertő tóra épített hatalmas, háromezer ötszáz négyzetméternyi színpadon egyt óriási hegedű tetejéről (díszlet: Manfred Waba) a cigány asszony énekli jóslatát. A látvány egészen megkapó és nagyszabású, meg is szabja a jelmez ( Karin Fritz), a koreográfia (Bodor Johanna) és az énekesek jelenlétének léptékét. Első a hatás. Persze ehhez járul a profizmus, amire Mörbischben kényesek, felvállaltan kedvezni szeretnének a közönségnek, de egy bizonyos minőséghez ragaszkodnak. A főszereplők elsősorban operaénekesek és operai hangterjedelemmel is bírnak, ez igaz a premier szereposztására is. A Maricát alakító Vida Mikneviciute tagja volt korábban a zürichi és a hamburgi operaháznak, 2011 óta pedig a mainzi opera együttesét erősíti. Elsősorban az énekléssel tűnik ki, de játékában jól megmutatja, hogy egy nő miként képes használni a nőiességét, illetve a hódítás és az ezzel való játék érzékeny eleme lesz az előadásnak. A Zsupánt játszó Christoph Filler pedig szintén kötődött a zürichi operához, most pedig Münchenben van állandó szerződése. Mörbischben a nőért rivalizáló és küzdő férfit ábrázolja, de ő is elsősorban a dalokban otthonos. Persze mint színésztársai, nincs könnyű helyzetben a hatalmas játéktér miatt. 
A Tassilo grófot megformáló Roman Payer tag volt Bécsben, Augsburgban és Coburgban is. Ő már szenvedélyesebb, megjegyezhetőbb. Több színt mutat a szerelméért szintén ragaszkodó férfi szerepében. Az énekesi teljesítményére sem lehet panasz.  A főszereplők közül leginkább a Lisát játszó Rinnat Moriah, aki Milánóban, Berlinben és Chicagóban is fellépett korábban, tűnik ki. Mintha ő lenne közülük a legoldottabb. Nyilván hálás is a szerep, de az énekesnő él is a szerethető karakter megjelenítésének a lehetőségeivel. Összességében tehát az énekesi teljesítmények dominálnak, a színészi játék inkább másodlagos, persze azért bizonyos szint elvárás.  A már említett hegedű kinyitódni is tud, kár, hogy becsukódni nem. Energikusak, sokszínűek és látványosak Bodor Johanna koreográfiái. És ami a végén mindent visz, a Mörbischben elmaradhatatlan tűzijáték, sőt vízi játék, hiszen a szökőkutakból is zenére tört fel a víz. A vendégek pedig csakúgy mint az előadás előtt a csaknem éjfélig tartó produkció után is ráérősen fogyasztanak a fesztivál vendéglátóhelyein. A hatalmas hegedű pedig méltóságteljesen várja a következő napi közönséget az egyre hűvösebb tavon.

Szép város Kolozsvár

Bodor Johannát Kálmán Imre lánya, Kálmán Yvonne ajánlotta a mörbischi fesztiválvezetők figyelmébe, miután látta A chicagói hercegnő című előadást a Budapesti Operettszínházban és amelyet Johanna koreografált. A Budapesti Operettszínház balettigazgatója a beküldött videófelvételek alapján több jelölt közül végül meg is kapta a megbízást a Marica grófnő koreografálására. Most dolgozott először Mörbischben. „Huszonöt éves koreográfusi pályámon sokszor találkoztam ezzel a műfajjal, például a vígszínházi Mágnás Miskában, melyet Mohácsi János rendezett és Imre Zoltán volt a koreográfusa, neki voltam az asszisztense. Későbbiekben is sokszor előfordult, hogy operettet koreografáltam, sőt a Marica grófnőt is Szolnokon, ahol Ács János rendezte. És ha Gombrowicz Operetkáját is ehhez a műfajhoz soroljuk, akkor elmondhatom, hogy Kaposváron is koreografáltam operettet” – mesélte Bodor Johanna. "Nem értek egyet az operett műfajának a cikizésével, mert nagy kihívás ebben a műfajban is jól dolgozni" – jegyezte meg.  Mörbischben is arra figyelt különösen, hogy professzionista körülményeket teremtsen a hagyományosan Szlovákiából érkezett tánckar tagjainak. Két munkatárását – Hajdu Anitát és Kováts Gergely Csanádot - is magával vitte, hogy segítsen betanítani a negyven táncos, ötven statiszta és az énekesek mozgását. Igyekezett a folklór elemeket vegyíteni rock, kortárs és más tánclépésekkel.  Johanna kolozsvári, így különösen kedves volt számára az operett egyik nagy slágere, a Szép város Kolozsvár, amit már gyerekkorában megtanult, de csak később tudta meg, hogy ezek a dallamok Kálmán Imre operettjéből valók. „Ennél a számnál azt képzeltem el, hogy Zsupán ezt a dalt ajándékba adja Maricának, mivel el akarja őt kápráztatni, meg szeretné őt hódítani, úgy hogy közben megtáncoltatja a falu apraja-nagyját, úgy mintha az egészet ő koreografálta volna” – fűzte hozzá Bodor Johanna. 
2018.07.20 12:50

Három apa és a rommá botoxolt nagyi garantált siker

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:20

Fotó: AFP/ Aris Messinis
A Mamma Mia! folytatása, a Sose hagyjuk abba atmoszférája sötétebb, mint az első rész, de megdolgozik a happy endért.
A Mamma Mia! első része igazi kultfilm lett Magyarországon. Elképesztő eufória kísérte, több mint 750 ezer jegyet adtak el rá, a mozik annak idején versenyeztek és nagyon nehéz volt olyan embert találni, aki nem szakértette az ABBA musicalt. Hasonló sikert a film csak Svédországban és az Egyesült Királyságban ért el. A magyar robbanás nyilván annak köszönhető, hogy a sláger és retro ideával szabályozott rádiók hazája vagyunk, ahol a hetvenes évek nagybetűs svéd popzenekara még mai is piszok menőnek számít. Phyllida Lloyd rendező művét ennek következtében nálunk a felhőtlen szórakozás szinonimája lett, ez pedig több mint remek teljesítmény egy életigenlő giccstől. Megbocsátottuk minden egyes hibáját, a logikai megbicsaklásokat és valamilyen mágikus oknál fogva nem a fejünket fogtuk, hanem együttérzően hahotáztunk, amikor például Pierce Brosnan torokból dalra fakadt.  Pontosan tíz év telt el a dicsőséges első rész premiere óta, amit meg is tudok érteni, hiszen nem volt túl egyszerű folytatni a történetet. Teljes volt a happy end, Donna (Meryl Streep) megtalálta a boldogságot Sammel (Pierce Brosnan), „lányuk”, Sophie (Amanda Seyfried) pedig elkezdhette a szerencsésnek ígérkező életét, immár három apával. Egyszóval, nem volt ezen túl sokat mit cifrázni, így az írók és a Sose hagyjuk abba alcímmel ellátott folytatás rendezője, Ol Parker, ügy döntött, hogy ugyanazt a sztorit adja elő, csak épp pepitában. Azaz, a produkció fele a múltban, egészen pontosan 1979-ben játszódik, amikor a fiatal Donna (Lily James) kikerül az egyetemről és elindul világgá: először Párizsba és onnan célirányosan a kis görögországi szigetre, ahol végül is megtalálja a helyet, ahol le szeretné élni az életét. Eközben, így vagy úgy, három különböző fiatalember ágyában köt ki. A részelteket ismerjük az első részből, de most látjuk megtörténni is azokat real time. 
A jelenben zajló cselekményszál lényege, hogy Donna már egy éve halott (nem spoiler, tele volt a média azzal, hogy Streep csak pár napot forgatott a stábbal) és lánya, Sophie újra akarja nyitni a hotelt. Hogy a problémák komolyabbaknak tűnjenek, a párja, Sky (Dominic Cooper) sincs vele, mert New Yorkban nyomul. Még a viharfelhők is gyülekeznek... Az első résznek az összes karaktere visszatér a folytatásban (akik nem tudnak énekelni, azokat most nem erőltetik), olykor nehezére is esik az alkotóknak, hogy ennyi karaktert és idősíkot mozgassanak, de egy idő után még a legzordabb kritikus is megadja magát és elkönyveli, hogy itt minden lehetséges, a mese felülírja a valóságot. Például, hogy egy emblematikus zenekar szerepel mindkét idősíkban, vagy hogy Donna egy jedi lovag képességeivel rendelkezik. A Sose hagyjuk abba atmoszférája érdekesen melodramatikus, kvázi sötétebb, mint az első rész, de legalább lehet dolgozni a happy endért. Bár igaz, az abszurditás a köbön akkor következik be, amikor megjön a nagyi bulizni, akit a rommá botoxolt Cher alakít. Annyira rosszul, hogy az már zseniális. A siker tehát újfent garantált!
2018.07.20 12:20
Frissítve: 2018.07.20 12:20