"Szolganépnek nincs hazája!"

A keresztények számára a legfontosabb eligazítást az Első parancsolat tartalmazza: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Amikor először, gyerekfejjel szembesültem ezzel az intelemmel, nem éreztem különösebb késztetést, hogy elgondolkodjam az értelmén. Ma már sokszor mérlegelem, valóban csak neki szolgálunk alázatosan? Nem fontosabbak számunkra azok, akiktől függünk, akiktől félünk, vagy akiktől szolgálataink reményében várunk valamit?…

Amikor a parlamenti közvetítések alkalmával fel-feltűnik egy magát elnevezésében is kereszténynek hirdető párt valamelyik képviselője, amint szolgai mosollyal figyeli a miniszterelnök kijelentését, ezek a kérdések különösen élesen vetődnek fel. Szomorú látvány, még ha tudott is, hogy ezeknek a képviselőknek egzisztenciájuk függ a nagyobbik kormánypárt irányítóitól, hiszen önállóan aligha alkotnának ütőképes pártot, oda lenne a fizetés, finom megfogalmazással a „tiszteletdíj”, s az idősebbek a bőrükön éreznék, mennyire áldásos a tervezett nyugdíjemelés, amely majd megoldja a gondjaikat. Eltűnődöm azon is, vajon a szabadabb szellemű fiatalok, a tehetségek, nem azért keresik-e megélhetésüket – normális életüket! – Európa nyugati felén, vagy a tengerentúlon, mert nem akarnak szolgasorban tengődni, náluk sokkal tehetségtelenebbek, de jól helyezkedők irányításával élni?

Fogyatkozó magyarság

Egy-egy nagy tragédia mindig megtizedeli az úgynevezett kis népeket. Hiába a nagy jelszavak, az óriásplakátok, sokan – nagyon sokan – elindulnak szerencsét próbálni. Nem a kalandvágy hajtja őket, hanem a ferdítések és hazugságok elől menekülnek. Így volt ez például az ’56-os forradalom leverése után is, amikor az addig reménytelen sorban élők annak lehetőségét keresve özönöltek Nyugat felé, hogy kibontakoztathassák tehetségüket, ne kelljen továbbra is a hamis jelszavak országában, kivételezettek vezényletével élniük.

Mi, magyarok, nagyok vagyunk, ha pozitív jelenségekről kell beszámolnunk. Statisztikai adatok röpködnek sikereinkről, a balsikereket pedig elkenjük, ezekről nem esik szó, mert a társadalomból kiveszett az őszinteség. Ki hallott már őszintén beszélni a kormányoldalon arról, miért kerekednek fel a fiatalok? Miért hatástalan a „Magyarország jobban teljesít” lózung? Ki tapasztalta egyszer is, hogy a tehetségtelen, ostobaságokat halmozó tisztségviselő helyett tehetségesebbet választanak? Ki nem röhögött, amikor az államtitkár a gatyájával hozakodott elő? Tehette, senki sem mondta neki, érdektelen, milyen az alsóneműje, inkább csendben és eltökélten munkálkodjon a nemzet javára.

„Még magasról nézvést megvolna az ország / Werbőczi-utódok toldozzák, foldozzák” – írta a költő. Igen, „magasról nézvést megvolna”, hiszen a nagy tömjénezés elfedi a valóságot, amelynek legriasztóbb ténye, hogy évről évre fogyatkozunk. Furcsa, fordított arányosság jellemzi hazánk állapotát: minél kevesebb a hazájához hűséges, alkotó tehetség, annál több a társadalom peremére szorított szegény ember. És ezt a tényt semmiféle csúsztatással, elhallgatással nem lehet palástolni.

„Haza csak ott van, hol jog is van” – írta Petőfi és az ismert tények tükrében igazat adhatunk neki. Hosszú életem során nem sikerült tisztába jönnöm azzal, mit jelent a „jogállam” fogalma. Rengeteget hallottam, de a lényege homályban maradt. Jogállam volna az a képződmény, amelyben néhányan elterpeszkednek a jog asztalánál, s a többieknek nem jut helye? Nem sorolnék fel minden olyan jelenséget, amely a közember jogérzékét sérti, néhányat mégis megemlítenék az újabban tapasztaltak közül, mert ezeknek is szerepe van a fájdalmas elvándorlásban.

A Quaestor-ügy osztatlan felháborodást keltett, főként azzal a labdázással, ahogy az ügyészség és a bíróság meccseltek. Nagyon kíváncsi volnék, ha valóban lesz peres eljárás, szó esik-e az állami intézmények betéteinek csodálatra méltó kimentéséről, vagy Tarsoly Csaba vádalkut köthet a természetesen titkosított eljárás során? A Matolcsy költekezései körül felhabzó indulatokról fölösleges szólni, már csak azért is, mert a miniszterelnök személyesen védelmezte a tolvajlást és a tolvajt. A KDNP illetékesét pedig felháborította a lopás nyilvánosságra kerülése. Ez aztán keresztény vélemény! Ha tudná, miképp jellemzik úton-útfélen, arcáról sülne le a bőr. Bár lehet, hogy az ő evangéliumában az szerepel, mentesítsük a rablókat, ne hozzuk nyilvánosságra a bűnöket.

De miért? – kérdeztem döbbenten ismerősömet, aki szomorúan mondta el, hogy fia tanulmányai befejezte után külföldön vállal állást. Többet fizetnek? Jobbak a körülmények? Fejét ingatta. Nem, nem. Hát? Azt mondta, nem tudna erkölcs és következmények nélküli országban élni.

Erkölcs? Ami azt illeti, sokszor olyan érzésünk támad, ismeretlen fogalom lett, holott például Berzsenyi az állam talpkövének nevezte. Miféle erkölcs az, amelynek nevében ketté lehet osztani egy országot? Te az én nyájam tagja vagy, tehát erkölcsös. Amaz másképp gondolkodik, tehát erkölcstelen, ellenséges érdekek kiszolgálója. Ki az ellenség? Aki a parlament másik oldalán ül, nem a kormányzópárt tagja. (Ezt az országgyűlés elnöke teljesen egyértelművé tette, mint jó keresztény hazafihoz illik.)

Következmények? Minél nagyobb tételben károsítod meg a közvagyont, annál kevésbé lesznek következményei. Szánalmas és nevetséges, hogy állandóan Brüsszelben kell kuncsorogni igazságért. Mit szólnak? Nálunk nincsenek fórumok az igazságtalanságok, jogsértések kiderítésére? Volnának, csak éppen mással vannak elfoglalva, azzal, hogyan lehet elsikálni a disznóságokat, kimosni a szennyest. Egy máig lezáratlan, rétestésztaként nyúló ügy kívánkozik jellemzésül a „kopaszok” ténykedésére, ahogy megakadályozták Nyakó Istvánt a Választási Irodánál, nehogy elsőnek nyújthassa be a vasárnapi nyitvatartásra irányuló népszavazási kérelmét. Az akciót keményen elítélte a miniszterelnök. Megindult, pontosabban sántikálni kezdett az eljárás. Még mindig botorkál. Sehogy sem sikerül végére járni, ki küldte oda a kopaszokat, ki volt a felbujtó? Aki csak kicsit is érdeklődik a politika eseményei és szereplői iránt, válaszolni tud a kérdésekre. A rend éber őrei képtelenek erre, s valószínűleg továbbra is némasági fogadalmat tesznek.

Hát ilyen ügyek késztetik a fiatalokat, hogy vándorbotot fogjanak és elinduljanak. S meglepő módon nem kevesen. Olvashatjuk a diadalmas jelentéseket: idén kevesebben mennek, mint tavaly. És? Most legyünk erre büszkék? Nem gondol senki arra, hogy egyetlen tehetség távozása is vesztesége az országnak? Sokkal egyszerűbb a számok mögé rejtőzve szavalni hazaszeretetről, növekvő jólétről és arról, hogy motorjai vagyunk Európa gazdaságának. Ráadásul a motor tüstént köhög, amikor elzárják Brüsszelben a pénzcsapokat, s fehéren-feketén kiderül, mire képes saját erejéből a magyar gazdaság. Szegény Varga Mihályt már-már sajnáltam, amikor zavaros magyarázatokba kezdve indokolta, miért kullogunk a lista legalján. Ja, már a magánnyugdíjakat sem lehet lenyúlni, pedig tömni kell a hűséges szájakat.

Szégyenszavak

Ahogy tőlem telik, igyekszem a legszebb hagyományokból kiindulva elmagyarázni, mit jelentett a haza, a hazaszeretet, a hazához való hűség eleink számára. Gyakran eltérek íróktól és műveiktől, hogy Vörösmarty, Berzsenyi, Kölcsey, Petőfi és a többiek alkotásaira hivatkozzam megvilágítani, miért voltak szentek ezek az érzések. Nem mondhatnám, hogy átütő sikerrel. Egy döbbenetes kérdés a sok közül: na, és megérte nekik? Vörösmarty elméje megbomlott, Kölcsey kritikája a költő Berzsenyi torkára forrasztotta a szót, Petőfi csillaga – aligha véletlenül – lemenőben. Hogy szívünkbe, lelkünkbe írtak valami örökbecsűt, érdektelen. A szerzés, a meggazdagodás, az igen! A másik kijátszása – tisztességes. Szegénységben hagyni a fél országot – a haladás záloga.

Nesze neked haza, hazaszeretet, hűség, emberség! Széchenyi eszméi? Ugyan kérem! Megmosolyognak. Ez volna a korszellem? Vagy ez a következménye a kultúra kisajátításának, az irodalom fitymálásának, a magyar történelem kilúgozásának? Amikor megkezdődött Hóman Bálint feltámasztása, igyekeztem olyan műveit előkaparni, amelyekben megmutatkozik történetírói jelentősége. És a politikában? –

hangzott a kérdés. Ez az egyik baj. A politika mindenütt jelen van, olyan, mint a fertőző betegség. Ez az én ideálom, a másik legyen csak a tied. És senki sem gondol már arra, mennyit veszítünk érzésben és ismeretben, azaz szívben, lélekben a történelem és a kultúra fölszeleteléséből.

Reménykedtem, a pedagógus kerekasztalnál ülők közös nevezőre jutnak, és visszaszerzik az oktatás és nevelés becsületét, amely az említett szent fogalmak rehabilitálását is jelenthetné. Elképedve tapasztaltam, hogy az asztalnál üldögél az a hölgy is, aki tulajdonképpen a romlás kezdeményezője és elszánt végrehajtója volt (hiába figyelmeztette áldatlan ténykedése gyászos következményeire a Fidesz akkori oktatásügyi politikusa). Mit keres ott az MSZMP-ből a KDNP-be lépett hölgy? Mi adja meg a hitelét? Tőle várhatjuk a hagyományok megtisztítását, visszaállítását? Hol a biztosítéka, hogy az első változásnál ismét nem vált arcot? Nem módosít mostani elképzelésein? Nem csodálkoztam, amikor kiderült, hogy a nagy KLIK-ból sok kis KLIK-et csinálnak az oktatás eredményességének előmozdítására. Megszoktam már, hogy az ígéret szép szó, ha nem tartják meg, az a jó!

Egyáltalán tudják az asztal körül üldögélők, ki volt Klebelsberg Kunó, és hogy mit köszönhet neki a magyar oktatás- és nevelésügy? Az ő lelkében visszhangoztak a nemzetmentő és -erősítő eszmék, nem szólamokként élt velük, és nem azon fáradozott, hogy a tanintézményekből ideálok nélküli fiatalok lépjenek az életbe, meghatározva a magyarság jövőjét. Klebelsberget a nemzet harmonikus jövőjének eszménye vezérelte, nem a „csak azért is” ostoba, terméketlen gőgje. A szemlélőnek az a benyomása, az asztalnál süket fülekre találnak a józan érvek, akik tehetik, a hatalom elvárásainak szellemében s nem a pedagógusok és a gyerekek érdekében erőltetik döntéseiket. Nagy igyekezetükben nem veszik észre, hogy – hadd éljek nagy szavakkal – a magyarság jövőjét aknázzák alá! Tehetik. De nem fizetünk túl nagy árat az erőszakosságukért és a felsőbbség iránt tanúsított alázatukért?

Fertőző betegség

Abban talán mindenki egyetért, hogy könnyíteni kellene a diákok terhein. De mit és hogyan? Félelmetes tapasztalatom, hogy a gyerekek nem szeretnek olvasni. Ilyen hosszú? – és már nézik is az interneten a tartalmi kivonatát. Honnan, hogyan szereznek gondolatokat, miként tesznek szert megfelelő szókincsre, tudják-e majd kifejezni magukat, egyáltalán képesek lesznek-e beszélgetni egymással? Óra közben néha-néha verseket idézek. Még emlékszem néhányra, amelyet „könyv nélkül” tanultunk. Néha egymásra pillantanak: jé, milyen szépek ezek a mondatok, mennyire kifejezők a költői képek! Ezek a mondatok és képek lassan a feledés tengerébe süllyednek. Maradnak a tőmondatok, legfeljebb néhány bővített. Ahogy némelyik államtitkár szokta kifejezni magát. Mekkora veszteség! Mintha a jobbik felünkből hagynánk el valamit. Az a stílus, amely a parlamentben honosodott meg, mint a fertőző betegség terjed lefelé. Megállíthatatlan, mint a szennyes áradat. Hallották ezek az urak és hölgyek Barankovics Istvánt? Eckhardt Sándort? Ha netán hallották is, nagy hatást nem gyakoroltak rájuk. Elképzelem a nem galamblelkű Eckhardtot, vagy bármelyik akkori képviselőt, ha szembesítjük a parlamentben manapság divatos nyelvhasználattal, amely egyként jellemzi a kormánypárti és ellenzéki képviselőket. Elképzelhetetlen, hogy szót értenének egymással, hiszen nincsenek tisztában a szavak jelentésével. Elnéztem a dühtől eltorzult arcú, s szitkokat morzsoló Rubovszky képviselő urat, aki saját maggondolatlansága miatt esett csapdába. Pont úgy viselkedett, ahogy egy keresztény ember nem viselkedhet. Nem meglepő. Ha Teleki Pált kérdezte volna az újságíró, aligha szitkozódott volna, de Istenem, ennyire futja.

Arra volnék kíváncsi, tíz-húsz év múlva tudnak-e majd beszélgetni az emberek? Ismerik-e a szavak jelentését? Tudatosul-e bennük, hogy a szavakkal serkenteni, vigasztalni, jótékonykodni is lehet, és szavakkal kérjük Istenünk segítségét? Mi lesz Pázmány és Kosztolányi nyelvével? Addigra eltorzult arcú képviselők bottal kergetik egymást az ülésteremben?

Nem szeretnék rémképeket rajzolni a jövőről, de akik felelősek volnának a magyarságért, nem törölhetik sáros cipőjüket a magyar nyelvbe. Ha még ismerik ezt a nevet, gondoljanak Arany Jánosra… Igaz, ő csak a költőket figyelmeztette, úgy hazudjanak, hogy ne kapják rajta őket. Mit mondana napjaink politikusairól?