Szavak tükrében: a múlt

Ungvári Tamás új kötete, a Felperzselt ország arról szól, hogyan birkóztak meg nagy és kevésbé jelentős íróink 1944 és 1945 sorsfordító éveivel. Kosztolányi Dezső nehezen titkolta azt, hogy kiket tart a magyarság igazi „elnyomóinak”, Illyés Gyula és Németh László pedig közös családi öngyilkosságot tervezett az ostrom idején.

A Felperzselt ország tényirodalmi munka. Azokról a szerzőkről szól, akik valamilyen módon kapcsolódnak a világháború sorsfordító 1944-es és 1945-ös évéhez. A kötet par excellence Kassák Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Lajos, Márai Sándor, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc, Déry Tibor, Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes, Vas István, valamint Zsolt Béla, Darvas József és Kovács Imre naplófeljegyzései, emlékiratai alapján igyekszik képet festeni a vészterhes korról. Ahogy a felsorolásból is kitűnik, a szerzők kortársak, de nem azonos életkorúak, vallásúak, sőt még csak nem is azonos politikai orientáltságúak. A válogatás ezen lényeges részeiből tudjuk meg, hogyan élték meg íróink a háború borzalmait. Míg Szabó Lőrincnek, aki katonaként szolgálta a hazát, nehéz volt tisztáznia magát, hiába védte többek között Illyés Gyula, addig Déry Tibort és a nyolcvanas éveiben járó édesanyját rendszeresen vegzálták. Illyés és Németh László az ostrom idején közös családi öngyilkosságon gondolkozott, Ottlik pedig a légoltalomhoz került. (Talán az elkorcsosult tekintélyrendszert, amelyet az Iskola a határon című nagy művében állít pellengére, itt gyűlölhette meg.)

A felkavaró könyvet jegyző Ungvári Tamás Széchényi-díjas irodalomtörténész, műfordító éveken keresztül dolgozott ezen a munkáján, amelynek színvonala korábbi irodalomtörténeti műveihez, híres négykötetes – személyes elemekre építő – enciklopédiájára hasonlít. Széles körű kutatása már a kötet első tartalmi egységében tetten érhető. A Felperzselt ország 1944. március 19-én, aznap kezdődik, amikor a szövetséges Németország csapatai megszállják Magyarországot. Az első fejezetek azt járják körül, hogyan alakult ki hanyatlástörténet a magyar irodalomban, milyen antinómiákat szült a trianoni érvágás. Különösen érdekes olvasni arról, hogy a szerző milyen megállapításra jut az antiszemitizmus múltszázad eleji-közepi kifejeződését illetően. Kosztolányi Dezsőről megjegyzi, hogy nehezen titkolta, szerinte a hazai művészeti életben a kozmopolita zsidókkal kell versenyeznie a magyar művészeknek. Igaz, itt elsősorban a szemlélet, és nem a zsidóság ellen szólt. Talán nem annyira ismert az sem, hogy József Attila is írt irredenta verseket, de a „nem, nem, soha!” fájdalmas lózungja mégsem az ifikori költeményéből származik.

Ungvári nem éri be a passzív megfigyelő szerepével, a maga pikírt módján megjegyzi az egykori írófejedelemből lesajnált szerzővé fosztott Herczeg Ferenc kapcsán, hogy úgy volt a magyarság és a revíziós tömörülés legfőbb íróképe, hogy maga verseci asszimiláns sváb családból jött. A szerző, a modern zsidó történelem és irodalom legnagyobb élő ismerője, nem megy el a kormányzó szemlélete mellett sem. Felvillant több történelmi dokumentumot is, amelyekből kiderül, Horthyt a szelektív antiszemitizmus jellemezhette.

A Felperzselt ország írókra történő ráközelítése olyan tragikus életutakban teljesedik ki, mint amilyen Szép Ernőnek jutott. A magyar irodalom két múlt századi nagyágyúja, Radnóti Miklós és Szerb Antal sorsa sem szorul különösebb magyarázatra. (Csakúgy, mint Halász Gábor vagy Sárközi György alakja, akikkel Ungvári sokat foglalkozik.)

A kötet rejtett képessége, hogy analógiát állít fel a jelen és a múlt között. Hatvan évvel előttünk sem voltak tiszta kártyák a politika paklijában, például Horthy, habár nem szívlelte a zsidókat, a zsidó mágnások ellen nem emelt szót. Akárcsak századunkban, úgy az 1920-as években is a részrehajlás, a centralizálás jeleit mutatta az elit. A hamarosan nyolcvanhatodik életévébe érő Ungvári Tamás rendkívül választékos nyelvezettel megírt művét mindenképp primus inter pares munkának tekinthetjük. Érdemes olvasni már csak azért is, hogy ne feledjük, nem is olyan régen volt egy olyan kor, amelyben a méltóság jelentett valamit. Az emberek még a munkatáborban is alkottak időtálló műveket, s megpróbáltató rabságuk idején sem merült fel bennük, hogy társaiknak ezentúl nem idézik latinul Cicerót, németül Schillert, másnap pedig egy portugál költőt.