A meccsek és a mellek

Máté Gábor volt osztályának tagjai imádják szanaszét szedni egymást a deszkákon. Olykor brutálisan őszinték, néha fájóan gunyorosak. Nyaranta két hétre elnyújtott osztálytalálkozót tartanak, és a végén bemutatják az idénre kisorsolt „áldozatról” szóló produkciót, aminek a címe is az adott kollégájuk neve, az idén Mészáros Béla, aki a Jurányi Házban került közszemlére.

Focimezben viharzik be a Jurányi Ház színpadára valamennyi szereplő, a lányok is. Már eleve felhevültek. Kapásból mozog bennük az adrenalin. Szerepük szerint könnyen beszólnak, megsértődnek, felkapják a vizet, a plafonon vannak. Kiderül, hogy Mészáros Béla megveszekedett fociőrült. Éjjel-nappal rúgná a bőrt, meg meccset bámulna. No meg nőket, belőlük is leginkább a melleket.

A bejáratnál több helyen kiírták, hogy a produkció tizenhat éven felülieknek ajánlott. Erre az érdekfeszítő feliratra rá is szolgál, a természetesen Máté Gábor által rendezett előadás. Vannak nőügyek, drasztikus szavak, erős és múlhatatlannak tűnő traumák, feldolgozatlan sérelmek, és, hogy a focihasonlatnál maradják, például öngólok. Abszurdba hajló jelenetek sorjáznak. Mindig valóság az alapjuk, meg az ebből született rögtönzés, ami aztán színpadi szituációk füzérévé áll össze.

Ahogy ez általában lenni szokott, a főhőst játszhatja ő maga, de játszhatják a többiek is, izgalmasan egyik szerepből a másikba bújva. Az előadás évről évre csoportkép is az osztályról. Nyilvánosan megmustrálható tabló, ami nem csupán róluk szól, hanem az ő szemszögükből a világról is. Most éppen arról, hogy nehéz benne boldogulni, egyről a kettőre jutni.

De erről azért Mészáros is tesz. Van egy jelenet, amiben kocsiban ül a feleségével, kezdetben semmiségen vitatkoznak, aztán ez eljut a válni vagy nem válni kérdéséig. De ekkor sincs erről se döntés. Szinte soha nincs. Az újra és újra elodázása van. A határozatképtelenség. A nyilvánvalóan meglévő szeretet, sőt szerelem. Az összekacsintó pajkosság. Az elszakadni nem tudás, de ugyanakkor az együttélésre való képtelenség is.

Az egyik legjobb jelenet a válóperes. Ahogy ez történni szokott, egyedül ül a bírónő, egy szál magát bíróságnak nevezi, ami önmagában röhejes. Beszél a párhoz, beszél a magnójához, utóbbihoz pokoli hivatalosan, és nehézséget okoz az emberi meg a bikkfanyelv közötti váltás. Mészárosnak meg nehézséget okoz a diplomatikus válasz, az előírt disztingváltság. Ő mondja, ami eszébe jut, ami a száján kicsúszik.

A bírónő nem győz csodálkozni. A felesége pedig először próbálja némiképp rendszabályozni, de aztán cinkosan összenéznek, összenevetnek, mint két testvér, két vásott kölyök, és bár nekirugaszkodtak a válásnak, érződik, hogy egy húron pendülnek. Miután szétválasztották őket, nem kétfelé mennek, hanem együtt indulnak el, mégiscsak közösnek minősített dolguk intézésére.

Hidegből melegbe ránt a jelenet. Némiképp szívszorító, de röhejes is. A mi teszetoszaságunkról is regél. Arról, hogy szeretnénk ezt is meg azt is, de csak választani kell, és nem tudunk. Meg arról, ha valakit igazán megszerettünk, bajos tőle örökre elválni. Megy a tipródás. A vele se jó, de nélküle se típusú gyötrődés. És ehhez még hozzájönnek a családi elvárások. Szívszorító, amikor az apáról kiderül, hogy menthetetlenül rákos. És ott is a téblábolás, hogy megmondani neki vagy sem. Meg a doktornőből kiszedni, hogy pontosan mi is a helyzet.

És aztán az első apa nélküli karácsony, anyával, meg a lánytestvérrel. Amikor frázisok hangzanak el. Vádaskodások. Az akarat megvan, de nemigen sikerül meghitten együtt lenni. Valami űr van, végeérhetetlen, kitölthetetlen űr, tán ezért is kap túl hangsúlyos szerepet a foci, meg a nőzés, a mesterségesen felsrófolt adrenalinszint, és, hogy közben gyorsan iramlik az élet, és tán nem biztos, hogy így kellene élni, de hát akkor hogyan is?

Politikáról most lényegében nem esik szó, még színészetről is viszonylag kevés. Ezúttal nem kerülnek előtérbe a főiskolai évek, a színházi szakma sem, magánéleti gyötrelmeinkre fókuszálnak.

Illetve azért adódik egy jelenet, amiben felismerhetően a Biharit próbálják, ez az elmúlt évad egyik legnagyobb sikere, Mészáros játssza benne nagyszerűen, a homoszexuális, tragikus sorsú írót, Tar Sándort. 2003 óta, mióta elvégezte a főiskolát, a Katona József Színház tagja. Már gyakorlaton is ott volt. Felvetődik a produkcióban, hogy esetleg nem foglalkoztatják eléggé, de adódott, hogy hét-nyolc szerepet is játszott egy szezonban. A szakma által elismert színész.

Valahogy mégsem stimmel valami. A nagy ovációval fogadott előadás végén az osztálytársai, Czukor Balázs, Dömötör András, Gál Kristóf, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Kovács Patrícia, Máthé Zsolt, Mészáros Máté, Péter Kata, Szandtner Anna, Vajda Milán, felénk fordulnak, és mindannyian azt éneklik, sokszor ismételve, fokozódó hangerővel, hogy „a meccsek és a mellek, de sírás lesz majd a vége.”

Hátha nem lesz az. Mészáros jókora vastapsot kap, ott áll előttünk meghatottan, esendően, de mégis erősen, modellálta az életét, tűrte, hogy mások is ezt tegyék, és ezzel tükröt mutattak nekünk is.