A nők forradalma

Egy gazdag fiatal lány, egy lovag lánya, módos, tehetős lovagé, akinek palotája állt Assisi közepén, 1211. március 18-án megszökött a palotából, kopaszra nyírta a fejét és beállt Szent Ferenc követői közé, akik a hatalomvágytól és vagyonhajszolástól szerintük megvert középkori világból egyetlen irányba találtak kiutat: a teljes szegénység felé.

„A maga idejében ifjak tűntek fel Klára életében. Nem is csoda, hiszen Klára egész lénye megnyerően bájos volt, jóságot és kedvességet sugárzott. A rokonság biztosra vette, hogy a szokásos pályát fogja befutni: egy fényes házassággal tovább gyarapítja a család vagyonát, és öregbíteni fogja hírnevüket is. Klára azonban nem hajlott arra, hogy mások kedvéért fogadjon el megszokott formákat, s attól még inkább idegenkedett, hogy megfontolás nélkül alávesse magát a nemzetségfő, Monaldo nagybácsi terveinek” – írja a Katolikus lexikon. A lázadás természetesen nem volt könnyű, Assisi Szent Klárának még annál is nehezebb utat kellett végigfutnia, mint ami mesterének, Ferencnek jutott, hogy elérje a szabadságnak a korban elérhető maximumát. ,,Ó, boldog Szegénység! – írja a lázadó lány. – Örök gazdagságot rejt magában azok számára, akik szeretettel ölelik magukhoz! Ó, szent Szegénység! Isten a mennyek országát ígéri és a boldog élet koszorúját adja annak, aki birtokolja a szegénységet és törekszik utána.'' Klára tettének híre robbant Európában. Nemcsak Itáliában, hanem például Hollandiában is, ott a begina-mozgalom révén nők ezrei szabadultak ki a rájuk erőltetett élet kényszerpályából. Szent Klára azzal a tudattal halt meg 1253. augusztus 11-én, hogy sikerült áttörnie a női elnyomatás falát.

A magyar szentek közül talán a legszerethetőbb, de mostanra életforradalma lényegét tekintve teljesen meghamisított Szent Erzsébet futja ezt az utat. Miután férje, egy német tartomány grófja, akit egyébként mély szerelemmel szeretett, a kor erkölcsi kényszerének hatására elindult egy kereszteshadjáratra, majd rövidesen meghalt, Erzsébet megpróbált Thüringiában a saját feje szerint uralkodni. Éhínség pusztított, Erzsébet megnyittatta a magtárakat, ingyen kenyeret osztott, igazi embermentő, nagyszerű vezető vált belőle. Hiába. Rá akarták kényszeríteni, hogy uralkodjon úgy, ahogy egy nőnek uralkodnia kell, vagyis sehogy. Maga császár kerített gazdag vőlegényt az akkor húszéves Erzsébetnek. Jólét garantálva, nem kellett mást tennie, csak illedelmesen mosolyogni. Erre megszökött. Magával vitte a gyerekeit is, és ettől kezdve fonásból tartotta fönn magát. A feje tetejére állhatott az egész feudális világ, ő ebbe a cirkuszba vissza nem ment, még királynőnek sem. Szegény lett és fiatalon meg is halt, de évszázadok óta rajonganak érte, példaképüknek, védőszentjüknek tekintik a sorsuk börtönébe zárt nők.

Az egyenjogúsághoz vezető út a kezdeti önpusztító női forradalmaktól, Szent Klára és Szent Erzsébet lázadásaitól még a polgári Angliában is csak az Emmeline Pankhurst vezette feminista mozgalom keserves küzdelmein át jutott el a közéleti térig. A világhírű írónő, Virginia Woolfnak néhány évtizeddel később már nem kellett börtönnel szembenéznie, ha a női jogokról beszélt, de keserű iróniája pontosan érzékelteti, milyen helyzetben küzdött a minden embert születése pillanatától (elvben) megillető jogért és méltóságért.

Benazír Bhutto, a meggyilkolt pakisztáni miniszterelnöknő mondta a pekingi nőkonferencián, hogy a legtöbb férfi, amikor a női jogokról hall, valamilyen pikáns dologra asszociál, holott valójában csak a tiszta ivóvízhez való jogról van szó, a gyerek iskoláztatásához való jogról vagy az „egyenlő munkáért egyenlő bért” jogáról. Ma talán hozzátennénk mindehhez, hogy ennél többre van szükségünk, az élet minden területén, legyen az oktatásügy, egészségügy, bérezés vagy az otthoni élet: az egyenlő teherviselésre és az egyenlő esélyek kialakítására kell törekedni.

Igen, nekünk, mindannyiunknak van erre szükségünk: a szabad és egyenjogú világra. Mindenki, akit igazságtalan sérelem vagy hátrány ér, legyen muszlim menekült vagy hazai roma, negatív konnotációban emlegetett vallási kisebbség tagja, vagy egyszerűen csak lehetőségeiben korlátozott nő: a szövetségesünk, mert valamilyen szempontból mindannyian kisebbségiek vagyunk. Régi tapasztalat, hogy amikor az ember megpróbálja lebontani a függelmi társadalom őt szorító falát és megpróbál egy lépést tenni az egyenjogúság világa felé, akkor két dolgot kell tudomásul vennie. Az első: egyedül gyöngék vagyunk, szövetségest kell keresnünk. A második törvény pedig úgy hangzik: magunk vagyunk önmagunk leghatásosabb szövetségesei, a felfedezett és aktivizált jobbik énünk. Ebben a kérdéskörben ez például annyit jelent, hogy ne tekintsük természetesnek, miszerint a nők dolga a szülés, az öregek gondozása és a háztartás vezetése, ellentétben a férfiakkal, akiknek a karrier és a jövedelemtermelés a dolguk.

Lehet, ez a vélemény nagyon liberálisnak hangzik, és ma ez nem trendi, sőt kifejezetten régies; igen, az. Nagyon régóta tartja magát. Talán azóta, hogy egy Ferenc nevű vándortanító Assisiben azt a Klára nevű női forradalmárt, a szegénységet és önállóságot választó lányt úrnőjének szólította.

2016.08.16 08:09

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59