Vadregényes zenei utazás Zemplénben

Publikálás dátuma
2016.08.22 07:45
A dél-tajvani Puzangalan Gyerekkórus Sárazsadányban lépett fel FOTÓ: NAGY KÁROLY ZSOLT
Fotó: /
Véget ért tegnap a 25. Zempléni Fesztivál. A jubileumi sorozat a legjobb formáját mutatta, a szokásosnál is több helyszínen, gazdag programmal ajándékozta meg a látogatókat. A fesztivál fő erénye, hogy többnyire minőségi művészeti eseményt kínál egészen egyedülálló környezetben, így az összhatás teljesen eltér a megszokott fesztiváldömpingben tapasztaltaktól.

Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját nagyon ritkán látni valódi várban. A Zempléni Fesztivál nyitó hangversenyének szervezői találékonyan felismerték, hogy nem csak a díszlet költséget spórolhatják meg, hanem erős színházi hatást is elérnek azzal, ha a Sárospataki Rákóczi-vár udvarában tartják az igencsak sokszor, sokféle interpretációban játszott Bartók-mű előadását.

Ezzel a gesztussal úgy érezhette a néző, mintha nem koncertszerű produkciót látna, hanem erős színházi adaptációt. Judit (Meláth Andrea) és a Kékszakállú (Kálmán Péter) a vár lépcsőjéről érkeztek a színpadra. Amikor pedig kinyíltak azok a bizonyos ajtók, a vár különböző részét világították meg. Egyszerű jelzés, mégis rendkívül hatásos. Az énekesek pedig a színészi képességeiket is bizonyították.

A fesztivál rezidens együttesét, a Budafoki Dohnányi Zenekart Hollerung Gábor dirigálta, az alkalomtól és a körülményektől kellően ihletetten. Bár a hideggel is meg kellett küzdeni, hiszen eléggé lehűlt a levegő. Az operát megelőzően a nyitóhangverseny első részében Mozart Sinfonia concertante című műve hangzott el, a Dohnányi Zenekar művészei mellett két kiváló szólista – Kokas Katalin és Kelemen Barnabás – tolmácsolásában.

Hollerung Gábornak, aki egyébként a fesztivál művészeti vezetője is egyben, másnap is dolga akadt, hiszen a Megérthető zene című népszerű sorozatának újabb darabja következett, a kiválasztott mű ezúttal Liszt Ferenc: Les préludese volt. A sárospataki művelődési házban a délutáni óra ellenére minden széksor megtelt a nézőtéren, az elmúlt évek alatt vonzóvá vált ez az ingyenes sorozat. A fesztiválnak egyébként is jellemzője, hogy sok rendezvényre nem kérnek belépőt, ezzel a gesztussal is igyekeznek megőrizni a sorozat nyitottságát.

Hollerung rögtön azzal kezdte a műmagyarázatot, hogy a zenét nem lehet szavakkal elmondani, aztán azonnal rá is cáfolt erre az állítására, hiszen a karmester nagyon is el tudja mondani szavakkal a zenét. Az egyébként ismert Liszt-műről olyan filozófiai mélységgel és szenvedéllyel értekezett, hogy azt hiszem, mindenkinek tudott újat adni. „Egy alkotás nem lehet bűntelen, mindig benne van a kételkedés” – mondta rögtön az elején. Aztán az egyik zenerészen keresztül a szerelem simogató és sóvárgó gesztusára mutatott rá. Majd eléreztünk a műben a természet nyugalmat adó lágy öleléséhez. Aztán arról hallhattunk, hogy a természet és a szerelem csodálatos harmóniája hogyan válik erős zenei anyaggá. Hollerung szerint a romantikus mű leginkább az alkotó ember szerepét, esélyét kutatja a világban. Aztán el is jut az alkotás diadaláig, és az alkotó megdicsőüléséig, ami szintén erős üzenet.

Másnap aztán ugyancsak megdicsőültek az alkotók a tolcsvai Oremus-szalonban, ahol Schubert Die Schöne Müllerin (A szép molnárlány) című dalciklusát adta elő Megyesi Zoltán (tenor) és Fülei Balázs zongorán. Az igencsak patinás helyhez méltó produkciót élvezhetett a közönség. Tolcsván egyébként több új helyszín is bemutatkozott, például a frissen felújított Szirmay-Waldbott Kastély egyik terme ahol egy barokk kamaraesten - női szerzők művein keresztül - a női szívhez juthattunk közelebb.

Már amennyire ez lehetséges. Szintén új helyszín a 150 millióból megépített új szabadtéri színpad, ahol nyár esti, a környezethez illő mediterrán hangulatú gospel és soul koncertet tartottak Malek Andrea, Schwartz Dávid, valamint Octovice Énekegyüttes közreműködésével. A programban szerepelt még egy új helyszín mégpedig a füzéri vár.

Aki jó bort iszik, az nemesebb lélekkel bír, nyitott a zenére és a barátságra - ezt Bacsó András, a Tokaj Oremus vezetője mondta, akit idén a borászok borásza címmel jutalmaztak. Bacsó mondata nem csak reklámszlogenként hangzana jól, hanem ennél lényegesen mélyebb mondanivalót rejt, annál is inkább, mert Bacsóék 13. éve vesznek részt aktívan a fesztivál életében, minőségi programot és koncert helyszínt biztosítva.

Egyáltalán nem összeférhetetlen pár finom korty a fesztivál remek kirándulókoncertjeivel sem. Sárazsadányban az elképesztően heves jégeső sem tudta igazán megzavarni a tajvani Puzangalan Gyerekkórus koncertjét. Egyszer ugyan félbe kellett szakítani a műsort, melyet a két évvel ezelőtt átadott néprajzi kiállítóház udvarában rendeztek. A gyerekek, akik az őslakos Paiwan törzshöz tartoznak és tanáraik azonban gyorsan megoldották a helyzetet és az óriási esővel járó vihart követően az eresz alá húzódva, a szerencsére tisztuló égbolt alatt könnyen magukkal ragadták a nézőiket. Sőt ráadásokkal is kedveskedtek. A „tajvani kapcsolat” pedig Hollerung Gábornak köszönhető, hiszen rendszeresen tart kurzusokat Tajvanon.

A komlóskai Ruszin Park viszont üresen maradt a fesztivál meghirdetett időpontjában, a szervezők ugyanis nem bízva a további kedvező időjárásban egy remek fedett faépítménybe vitték az Újharmónia Fúvósegyüttes koncertjét. A kirándulókoncertek sajátossága, hogy vendéglátás is tartozik a programhoz, a komlóskaiak például fantasztikus kecskesajttal és grízes, diós és mákos kaláccsal lepték meg a fesztiválozókat.

A szervezők figyeltek arra is, hogy a társművészetek is hangsúlyosan jelen legyenek. A széphalmi Magyar Nyelv Múzeuma például az író Grecsó Krisztián és testvére, a táncos Grecsó Zoltán összművészeti estjének adott helyet.

Egészen vadregényes út vezetett a kőkapui Károlyi Vadászkastélyhoz, ahol szintén egy kiránduló koncert keretében a Corpus Harsona kvartett tagjai léptek fel. Pálházától hét kilométernyi erdei kisvasúttal utazott a közönség, ami tényleg különleges élmény. Ehhez a tájhoz nagyon is indokolt a kisvasút, tele is volt minden vagon, sőt néhány érdeklődőnek csupán állóhely jutott. De egyáltalán nem volt kellemetlen végigállni a csaknem harmincperces utat.

A többszörösen díjazott kvartett tagjai a koncert után elárulták, külön öröm számukra önállóan zenélni, bár tisztelik azokat a karmestereket, akikkel saját együttesükben dolgoznak, de élvezik kipróbálni, hogy milyen, amikor azt csinálnak amit akarnak, persze azért ők is vigyáznak a minőségre, ezt a törekvésüket a szakmai elismeréseik is visszaigazolják. A vasúttal visszaérkezve Pálházára a kirándulók a művelődési házban gyűltek össze, ahol egy másik négyes, a Hangár Kvartett tagjai Dvorak F-dúr vonósnégyesét adták elő.

A rendezvény hitele, vonzása most huszonötödik alkalommal is bebizonyosodott, azt hiszem, érdemes jövőre majd jó előre beírni a 26. Zempléni Fesztivál időpontját a naptárba.

2016.08.22 07:45

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24

Kíméletlen részletesség

Publikálás dátuma
2018.07.17 16:15

Fotó: HBO/
Gillian Flynn a Holtodiglan című regényével lett nemzetközileg ismert krimiíró, a David Fincher rendezte filmadaptáció pedig egy csapásra sztárszerzők közé repítette. A HBO most első regényéből, az Éles tárgyakból készített minisorozatot. Méghozzá bravúrosan.
A 2006-ban megjelent Éles tárgyak sokban különbözik a Holtodiglan világától. Nem egy párkapcsolat viszonyrendszerét taglalja, mint a Holtodiglan, hanem egyetlen nőre fókuszál, akinek a harca a saját démonjaival legalább annyira életveszélyes folyamat, mint a bűnügy, amely körülveszi. Sőt, utóbbi talán másodlagos is. Ez remek drámai alapanyag volt a HBO-nak egy minisorozathoz, ahol ezt a műfajt nagyon magas színvonalon űzik.  A nagybetűs nő ebben a drámában a fiatal chicagói újságíró, Camille Preaker, aki épp végzett a néhány hónapos pszichiátriai kezelésével, amikor főszerkesztője visszaküldi szülővárosába, Missouri-beli Wind Gap nevű, mondjuk úgy, hogy zárt városkába, hogy az ott történt gyerekgyilkosságokról tudósítson. Csak, hát Camille fő problémája maga a gyermekkori környezet, amelynek traumatikus hatását csak az alkohol segítségével tudja túlélni. Ezt az expozíciót pedig igencsak mélyrehatóan ábrázolja Jan-Marc Vallée rendező: soha nem láttam ennyire kíméletlenül alapos ábrázolását az alkoholszenvedélynek. Camille-nek az élete nem mindig tudatos, vannak üresjáratok és kómában töltött időszakok, melynek következtében nem tudja mindig eldönteni mi a valóság és mi a képzelet szüleménye. Zavart lélekről van szó, akinek az esetében majd megtudjuk azt is miért vonzódik azokhoz a bizonyos éles tárgyakhoz. 
Amikor Camille visszaérkezik a családi környezetbe, megtudjuk, hogy évek óta alig beszélt neurotikus, hipochonder anyjával; tizenhárom éves, gyönyörű féltestvérét, a poros kisváros lakóit valamiképp a markában tartó Ammát pedig utoljára óvodásként látta, miközben a rejtélyes módon meghalt másik lánytervér folyamatosan kísérti. A kísérteties viktoriánus házban Camille-t megrohanják boldogtalan gyerekkor emlékei, és akaratlanul is azonosulni kezd a meggyilkolt kislányokkal. Miközben egyre mélyebbre rántják sötét múltjának démonai, és felszakadnak soha be nem gyógyult sebei, versenyfutásba kezd az idővel, hogy kiderítse, ki lehet a tettes. Ezt a sorozat nagyon komótosan teszi meg, nem rohan sehova, bőven időzik a kamera a részleteken, ezzel az atmoszferikusságot erősítve. Ami abszurd, hogy a tévés feldolgozás gálánsabb és gazdagabb, mint az irodalmi alapanyag, mintha csak minden oldalt adaptálni akartak volna, méghozzá úgy, hozzá is tesznek itt-ott. Ahol dramaturgiailag fontos és érdemes. Ennek következtében lett igazán nyomasztó és zaklató alkotás az Éles tárgyak, mert folyamatosan azt érezzük, hogy valami borzalmas fog történni, és szoríthatunk, hogy ekkor Camille legalább valamilyen szinten józan legyen. A forgatókönyv és a rendezés tehát példás és átgondolt, de ide sorolnám még a kitűnő színészvezetést. A Camille-t alakító Amy Adams esetében ugyan nem kell nagyon meglepődni, hogy patent alakítást nyújt, de egészen hatásos a jelenléte Patricia Clarksonnak, aki Camille anyját alakítja. Nincs rossz alakítás a produkcióban. Egyetlen egy veszélyforrást látok – ez viszont magából a koncepcióból fakad. Azok, akik a gyors nyomozós thrillert vártak, lehet, hogy csalódni fognak, mert itt bizony mélyre kell mennünk a katarzishoz.

Infó

Az Éles tárgyak feliratos verziója július 9-én indult az HBO GO-n és az HBO-n. A szinkronos változat sugárzására két héttel később, július 22-én kerül sor.  

Témák
sorozatHBO
2018.07.17 16:15