A selyem útján III.

Amikor az európai ember lehetőséget kap arra, hogy felfedezze Kína ősi tájait, így például Gansu tartomány híres sivatagi oázisát, Dunhuangot, talán örökké visszavágyik majd a selyem útjára. Ez nem csupán hangzatos felütés, hiszen a karavánok ezeréves találkahelye nemcsak természeti szépségében felülmúlhatatlan, de a közelében található buddhista emlékhellyel egy valaha volt mesebirodalomba repít, miközben a tartományi főváros, Lanzhou a jövő tényleges hírnökeként tűnik fel látogatói számára.

Néhány nap azért kellett, hogy feldolgozzam: csaknem többet utaztam Kínán belül egyik városból a másikba, mint amennyi idő alatt saját kontinensem legtávolabbi országába eljutnék. Pekingből például a mai Gansu (magyar átírás: Kanszu, de inkább az úti könyvemben és szakolvasmányaimban is szereplő, angol, illetve nemzetközi fordításban használatos földrajzi neveknél maradok - a szerző) tartományba vitt utunk első állomásként, annak is nyugati felére: a Góbi sivatag csücskébe.

Éjjel érkeztünk, az átszállás és a hosszas repülés, egy hirtelen jött és szerencsére gyors lefolyású megbetegedés lázálmaival telt el, így valójában fel sem fogtam, Dunhuang bizony tényleg a sivatagban van. Csak amikor a - kínai viszonylatban - kisváros repülőteréről tovább repültünk néhány nappal később, akkor eszméltem a látványra: mindent homok vesz körül. Ez azonban a legbékésebb balatoni üdülőfalu hangulatát árasztó, meglehetősen barátságos Dunhuang közterein egyáltalán nem volt szembeötlő. Az időjárás persze kevésbé párás, mint Pekingben, semmiféle szmog nem fojtogat, a levegő száraz és tiszta, de a hotel kertjében burjánzó pompázatos dzsungel teljesen megvezetett.

Hiába olvastam, vártam tehát a sivatagi tájakat, útikönyveim és halovány előzetes tudásom nem készített fel arra, hogy egy alig ötperces autóbuszozást követően, mintegy "a következő saroknál jobbra" egyszer csak a Góbi sivatagban találom magam. Pedig pontosan ez történt. Dunhuang ugyanis egy olyan ősi oázisváros, mely nemcsak a Selyemút kereskedelmi karavánjainak volt fontos megálló helye, de a Belső-Ázsiából és Indiából érkező követségek útvonala is erre vezetett a sivatag átszelésével. A várost, mint helyőrségi központot, a Han-dinasztia nagy császára, Wudi alapította még időszámításunk előtt 111-ben azzal a céllal, hogy Kína nyugati terjeszkedését, illetve a már akkoriban is kiemelkedő kereskedelmi útvonal ellenőrzését biztosítsa.

A keleti végponton

A Selyemút - Kínát a Földközi-tenger mellékével összekötő eurázsiai közlekedési vonal, azaz több (legalább öt, de inkább hat) ilyen, nem is csupán Európát célzó útvonal együttese, amely nem kizárólag kereskedelmi célokra szolgált, hanem a Nyugat és a Kelet nagy civilizációinak összekötő pontjaként is. A Krisztus előtti II. századtól kezdődően több mint egy évezreden át selymet, luxuscikkeket és egyéb árukat szállítottak, illetve cseréltek az út-, utak menti városokban, oázisokban, de eszmék, vallási tanok, művészeti stílusok, technológiák terjedésének és meghonosodásának színterévé, a kultúrák találkozását és keveredését lehetővé tévő hálózattá is vált a helyőrségek e rendszere.

Minderről egyébként már Gansu fővárosában, Lanzhouban olvastam a tartományi múzeumban, ahol kínai tartózkodásom során mindennapossá vált tapasztalásként újfent arra eszméltem: hiába látom, érzem, szagolom és tapintom ezt az országot, egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy érdemben valamit is tudjak róla. Amit viszont minden egyes diplomáciai találkozónkon megtanulhattam: Kína számára jelenleg komoly politikai és kulturális prioritás az ősi selyemutak bekapcsolása a ma turizmusába, hiszen ha a kereskedelmi szállítmányozást már nem is ezek szolgálják, az évezredek alatt kiépült, fejlődött, majd pedig szinte eredeti állapotában megőrzött állomások, vallási és kulturális emlékhelyek, illetve központok jelentősége most is hatalmas. Ezek kötötték és kötik ugyanis össze a kétségkívül önálló bolygóként is jellemezhető Kínát más nemzetekkel, így Európával, a világgal, benne például magyar barátaikkal.

Hogy a magyar kapcsolat mennyire meglepően erős, azt egész kínai tartózkodásom alatt tapasztaltam, Dunhuang volt ugyanakkor az első, ahol ennek konkrét okára is leltem. Az ősi város, névváltoztatásokon - a 19. századig Shazhou, azaz a "Homok Városa" volt -, sőt birtokharcokon is átesett, hiszen például 786-848 között tibeti fennhatóság alatt állt, 1038-1227 között pedig a tangutok birodalmához (kínai Xi Xia) tartozott. Jelentőségét az adta, hogy a leghírhedtebb, Európát is elérő selyemút Dunhuang közelében válik szét két ágra, hogy északról, illetve délről megkerülje a félelmetes Takla-makán sivatagot. Ez volt az utolsó - vagy épp az első - oázis az utazók és zarándokok számára, a nagy Selyemút keleti központja.

Ezernyi Buddha őrzője

Dunhuang csöppnyi kis oázis; közepén ma is élő tó, körülötte valószínűtlenül zöld növényzet, egy 1907-ben felfedezett és azóta is féltve óvott olajfa, egy csodás helyőrségi épület, valamint végeláthatatlan homok látványa fogadott. Mondanom sem kell: valódi turistaparadicsom; sárkányrepülőzni, homokszánkózni is lehet, vagy élénknarancs cipő-és lábvédő zsákokban, egyszerűen csak futkározni és botladozni a puha, aranyszínű homokban. Ázsiai turisták ezrei látogatják, de a mi európai csapatunk tagjai - nemtől, beosztástól és korosztálytól függetlenül - is hatalmas lelkesedéssel húzták fel a védelmi térdzsákokat, s vetették bele magukat a homokba.

Azt pedig már a külön erre szolgáló moziteremben vetített filmeposzból tudtam meg, hogy Dunhuangban már a negyedik században virágzó buddhista közösség élt. A hittérítő szerzetesek és zarándokok ugyanis itt pihentek meg hosszas zarándokútjukat követően, majd pedig telepedtek le hosszabb-rövidebb időre. A várostól délkeleti irányban, csupán mintegy 15 kilométerre található a Mingsha Shan, azaz a Dörgő Homok Hegye. Ennek peremén húzódik az a hosszú-hosszú sziklafal, ahol egy Yuezun nevű szerzetes - talán meditációra alkalmas helyet keresve - a Krisztus utáni 366-ban kétkezi munkával kivájta az első barlangot buddhista elvonulása színhelyéül. Ezt ezer éven keresztül szinte megszakítás nélkül újabb barlangásások követték, és a kezdetekben csak szerzetesi lakhelyként szolgáló üregek később imahelyekké, szentélyekké, igazi templomokká finomodtak. Ezeket a barlangokat már díszítették is, így alakult ki az Ezer Buddha barlangtemplomok (Qianfodong) néven ismert, szemmel talán belátható, de ép ésszel felfoghatatlan együttese. Ez utóbbi nem túlzás: a máig fennmaradt 492 barlangban található 45 ezer négyzetméternyi falfestmény és több mint 2000 stukkó szobor a világ leghatalmasabb, és változatosabb buddhista "múzeum", hiszen a vallás minden ágának ábrázolásmódja megjelent is, sokszor egymással versengve - például átfestve a másikat.