A sajtószabadság legyilkolása

Vasárnap délután is zárva maradt a Bécsi úti kapu. A Népszabadság munkatársai, akiket papíron még ki sem rúgtak, nem jutottak be a saját munkahelyükre, ahol csak annyit tettek volna, mint eddig: újságot akartak csinálni.

A kiadó Mediaworks szombattól felfüggesztette a az ország legnagyobb politikai napilapjának nyomtatott és internetes formában történő kiadását, mint közölték, a lap új koncepciójának kialakításáig. A kiadó – miután visszaköltözött a Bécsi úti volt székházba - lerúgta a szerkesztőség villanyóráját, a nol.hu-ra kirakta magyar és angol nyelvű közleményét, kikapcsoltatta a munkatársak levelezését, az újságírók céges telefonjait, és motoros futárokkal értesítette őket, ne menjenek be dolgozni. Rablógyilkos tempó. Az a politikai napilap, amelynek kiadója (ez kiderül a közleményből) szélnek ereszti előfizetőit, üzleti partnereit – halott.

Amiről innentől beszélünk az nem csak egy politikai napilap, vagy újságíróinak a sorsa, hanem a nyilvánosság sorsa. Van-e joga a közönségnek, Magyarország, Európa közvéleményének tudni arról, ami a világ e szegletében valójában történik. A hét végén ezt a lehetőséget gyilkolták meg, a hatalomra jellemző precedensként felmutatva egy újság tetemét. A nagyobbik kormánypárt egy rablógyilkos mosolyával, Németh Szilárd rezsibiztos végtelenül mély sötétségével adta tudtunkra, hogy ideje volt a terrorban született, majd terrorban elhunyt lap felszámolásának. Szavai nem csak cinikusak, hanem igazolják, hogy semmit sem tud a történelemről, semmit nem tud azokról a küzdelmekről, amelyeket a lapon belül és a lap hasábjain vívtak a párt dogmatistáival a reformpártiak, nem tud semmit arról, milyen szerepet vitt a magyar sajtó a rendszerváltásban. Hogy egy ország sajtójának megkerülhetetlen képviselői akkor is a nemzeti értékek részei – a Magyar Nemzet, a Népszabadság és a Népszava biztos ilyen –, ha nem ért mindenki egyet a bennük leírtakkal.

A kormánypárt azt is közölte, akkor avatkozna be a sajtószabadságba, ha beleszólna a tulajdonos piaci intézkedéseibe. Azt mondja, amit a Mediaworks is: mennyi veszteséget termelt az utóbbi tíz évben (!) a lap, hány olvasót vesztett ugyanennyi idő alatt, miközben büszkén emlegeti a cégcsoport üzleti eredményeit, és a szerkesztőségtől vár 48 óra alatt új üzleti tervet, amit, mint tulajdonosnak magának kellett volna kidolgoznia. Mosdatja magát a gyilkos.

Mert persze ezek csak cinikus magyarázkodások egy olyan sajtópiacon, ahol nyoma sincs piacnak, és immár alig van nyoma a sajtószabadságnak. Az ellenzéki politikai napilap begyalulása mögött nem gazdasági, hanem politikai okok állnak. Az a rendszer áll, amelyet Orbán Viktor épített fel ebben az országban az utóbbi hat évben. A lap munkatársai puccsról beszélnek, ami csak annyiban indokolt, hogy őket is, a közvéleményt is sokkoló váratlansággal érte a hír, hogy még ezt is meg lehet tenni. A hatalom még ettől a gyalázattól sem riad vissza, mert sem a bulvármocsárba űzött hazai közvélemény közömbösségétől, sem az őt pénzelő Európai Unió vezetőinek tiltakozásától nem kellett tartania.

Ám aki puccsot emleget, nem tudja, mit beszél. Mert ez a puccsnak látszó felgerjedés egy hosszú folyamat egyik állomása csupán, annak a százmilliárdokat felemésztő szisztematikus gyakorlatnak a része, amelyben a hatalom megszállta a közmédiát, majd Fidesz-mamelukok kezére játszotta a nyomtatott sajtó és az internet döntő részét. Hetek, hónapok óta beszédtéma, hogy a 2018-as választások előtt a kormányfő hibernálni akarja az ellenzéki médiát. A Népszabadság hirtelen begyalulását talán az váltotta ki, hogy a lap – s nyomában a már csak akadozva lélegző ellenzéki média – nem szállt le Rogán Antal helikopteres kalandtúrájának részletezéséről, sem pedig Matolcsy György MNB-elnök trükkös közmagánéleti ügyeiről. A kormányfő legbelső, érinthetetlen köreinek gyalázatának bemutatásáról. Mindezt tetézhette a korábban csendes semleges távolságtartása ítélt Népszabadság éles állásfoglalása a kvótanépszavazás ellen, aminek érvénytelensége minden ellenkező híresztelés dacára övön aluli ütésként érte a nyilvánosságtól amúgy is rettegő miniszterelnököt. Nem csak itthon tört meg a nimbusza, hanem Brüsszelben is köznevetség tárgya lett. Mondják – és ami szörnyű: hihető is -, hogy a Népszabadság bezárása a vesztét érző, politikai ámokfutó Orbán Viktor hirtelen dührohamának a következménye. Azzal az ócska magyarázkodással, hogy a kiadó „új koncepción, új üzleti modellen” dolgozik – bár arról vannak tapasztalataink, miképpen lehet munkatársai, olvasói ellenében is immár csaknem az egész médiát kormánypárti szócsővé alakítani, vagy akár egyetlen nap alatt felszámolni. Mint a Kurírral történt az első Orbán-kormány idején. Miközben a közpénzek százmilliárdjaiból fenntartják a közmédiának nevezett mikrofonállványokat, kormánylapokat és internetes portálokat. Az ellenzéki politikai napilap felszámolásán most örvendezők csak azt felejtik el: az esztelen gyűlölet magvait ez a kormány ültette el, nem az az ellenzék, amely politikailag szinte tehetetlen.

Magyarországon egyszemélyi diktatúra van, amennyiben a Népszabadság bezárásáról is egyetlen ember dühkitörése döntött. A kormányfő dühödt akarata, aki a pénteki válogatott futballmeccs díszpáholyában még büszkélkedett is vele, de amiről – félnivalója itt nem az Indexnek, hanem a Népszabadságnak van igazán – korábban fideszes körökből már hallani lehetett.

Már korábban szóbeszéd tárgya volt ugyanis, hogy az ország legnagyobb példányszámú politikai napilapja Simicska Lajos médiabirodalmába kerül. Meglehet oda került volna, ha nem jön a G-nap, és az üzletember nem vágja el a médiáját és a hatalmat összekötő köldökzsinórt. A kormányfő azóta – a szabad nyilvánosságtól való félelmében - nem csak gazdasági háttere, hanem egy új kormányzati médiabirodalom felépítésére is fordítja erejének igen nagy részét.

Ami ebből a Népszabadságot érinti: a Mediaworks mögött álló Heinrich Pecina, a Vienna Capital Partners tulajdonosa a G-nap után vásárolta fel a Népszabadságot, akkor került a kezébe a Világgazdaság, a Nemzeti Sport, a kormányfő kedvenc lapja is, megannyi vidéki napilap, gyarapodott a közelmúltban felvásárolt Pannon Lapokkal, amelyekkel a vidéki Magyarország nyilvánosságának döntő részét is uralni és befolyásolni tudja. Pecina légyként esett a tejbe, minden hiányozhatott neki, csak az nem, hogy Simicska helyett az ő kezébe kerüljön ezeknek a lapoknak a pénzelése. Amit alighanem állt a kormányzat is, s ami csak akkor került veszélybe, amikor a Pecinával szoros üzleti kapcsolatban álló Spéder Zoltán üzletember a takarékszövetkezeti balhé után kiesett Orbán kegyeiből. Akkor mindenki gyors tulajdonosváltásról kezdett beszélni, hogy nem csak Spéder médiabirodalma - élén az Index-szel -, hanem a Pecina-birodalom is fideszes kezekbe kerül. Vagy már került is, nem tudni, de mindegy is: a redakció redőnyét lehúzták, a kormányfő politikai gerjedelme kielégült, és szinte semmi remény a lap életben tartására. Ami igazán megrendítő: alig akad már felület a nyilvánosságban, ahol az ellenzéki, hatalomkritikus hang erőteljesen megszólalhatna.

Az, hogy a Népszava szolidáris a Népszabadsággal – természetes. Mert nem csak a Népszabadságról van szó. A lap felszántása a legaljasabb attak a sajtószabadság ellen, újabb, hatalmas lépés annak teljes felszámolása felé.