Szabadságharc

Nevezhetjük akár forradalomnak is, de nem sokra megyünk vele. Ha csak metaforát csinálunk belőle, mindenki belemagyarázhat mindent. Mindenki kisajátíthatja. Ki is sajátítja a hatalom. Untalan szobrokat emel a „pesti srácoknak”, leleplez megannyi emlékművet. És ami igazán tragikomikus: pályázatot hirdet az „én forradalmamról”, amellyel szétszabdalja, egyéni életekbe vagdossa a közösségi élményt. A lényegről nem beszél.

Lázadás, felkelés, zavargás után forradalomról először (talán) a Bastille ostromának hírét XVI. Lajoshoz vivő Liancourt herceg beszélt. Ez lázadás! – mondta volna a király. Mire a herceg: Nem királyom, ez forradalom! Ha igaz, ha nem, Liancourt megérezhetett valami abból, amit Hannah Arendt amerikai politikai filozófus ír: forradalomról csak ott beszélhetünk, ahol a változás új kezdetként értelmezhető, ahol az erőszakot egy egészen új állam létrehozásáért alkalmaznak, s ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság elérését.

A szabadság hiányának érzete és elérésének célja az, amit először 1789-ben, Párizsban érzett meg a polgársággá érett nép. Ez az, ami miatt mi inkább szabadságharcnak - ami több mint forradalom - neveznénk 1956-ot, amikor világossá vált: hiába beszélt szabadságról a kommunista világ, a szovjet birodalom ege alatt minden volt, csak szabadság nem.

Ma sincs szabadság. Erős állítás, igazolni kell.

A legláthatóbb, hogy nincs sajtószabadság, aminek felszámolása az elnyomók első intézkedése, az elnyomottak első követelése. A végrehajtó hatalom uralma alá hajtotta a közmédiát, vele a köztájékoztatást. Kiheréli a tájékozódáshoz való jogot, amikor lapkiadó magáncégek ótvaros piaci egyenlegére mutogatva takargatja azt a háttérben zümmögő gazdasági-pénzügyi prést, amelybe szinte a teljes médiát beszorította. Nem szólásszabadság az, amikor polgárok helyett központilag agymosott emberek öklendezik fel azt a maszlagot, amit a szájukba tömtek. Nem szabad világ az, ahol nincs szabad piac, mert az állam körbefonja, politikai nézetekért árulja a piacszeleteket. Nem szabad világ az, ahol a szociális háló, a közösség önmagáért való felelőssége felszámoltatik. Nem szabad világ az, ahol nem a nemzet egésze irányítja a saját kormányát, hanem a kormány uralja a nemzetet. Nem szabad világ az, ahol 3,3 millió választó alkot „új egységet”, csaknem hétmillió pedig kitaszíttatik belőle.

Ma a hatalom úgy tart szótlanságban milliókat, hogy gazdasági gúzsba köti őket, miközben penészes szellemi moslékkal eteti őket, eszükbe se jusson, hogy létezik közös hang, közös tett. Atomizálja az embereket. Ma a hatalom egyetlen uralmi eszköze mindenfajta autonómia eltiprása. Ott, ahol az emberek nem ismernek önmagukra a másikban, szürkeség van. Megannyi lehajtott fej a járomban, néma káromkodás.

1956 szabadságharc volt. Ikonikus politikai alakja Nagy Imre kommunista volt. Egy a többi moszkovita között, akinek ünneplése karikatúra volna a mai komcsizó hatalomtól. Nem is őt ünneplik. Nekünk, a mai hatalom ellenfeleinek, az esendő, kötelességtudó emberhez van közünk, aki kommunistaként eljutott az őt akasztófáig vezető felismerésig: a szabadság hiánya a bolsevik rendszer lényege. Hogy a szabadság hiánya minden autoriter rendszer lényege.

A mai rendszer nem sokat bíbelődött a szabadság liberális, baloldali értékével, mindazzal, ami a XX. század végére élhetővé tette Európát. Ez a rendszer kitagadta, vagy zárójelbe tette mindazt, ami Európa: a felvilágosodást. Az emancipációt. A szabadságot. Éheztet, mert éhes ember a kenyéren töpreng, nem a demokrácián. A szabadság hiányzik ennek a rendszernek a gondolkodásából. Ebben nagyobb a történelmi felelőssége, mint a Nagy Imrét legyilkolónak, mert egy szabad világ önkéntes társulásának tagjaként lép ki a szabadság világából, nem foglya - mint volt a Kádár-rendszer - a kétpólusú világrendnek. A szovjet birodalomnak.

Ez a rendszer nem csak Nagy Imrét nem ünnepelheti, de 1956-ot sem. Semmi köze hozzá.