Kádár és Orbán

Különös, hogy éppen annak a pártnak a képviselője nevezi most „egyszerű gyilkosnak” Kádár Jánost és sajnálkozik az egykori pártvezető máig tartó népszerűsége miatt, melynek hat évvel ezelőtti hatalomra kerülése, illetve jelenlegi regnálása nem értelmezhető a magyar társadalom „gulyáskommunizmus” iránti nosztalgiája nélkül. A paternalista társadalompolitika, a teljes foglalkoztatottság (valójában az úgynevezett „kapun belüli munkanélküliség”), a szociálisan gondoskodó állam emléke élénken él a honi átlagpolgár tudatában. A Kádár-rendszer restaurációjának hiú reménye eredményezte 1994-ben a baloldali pártok földcsuszamlásszerű győzelmét; más kérdés, hogy utóbbiak a Fidesszel ellentétben sohasem éltek vissza alkotmányozó többségükkel. Tíz évvel később Gyurcsány Ferenc konzekvensen, ám mindenfajta kommunikációs előkészítés nélkül nekilátott a társadalmi ellátórendszerek reformjának. A hatalomvágytól hajtott Orbán Viktor érzékelte az „átkosban” szocializálódott lakosság rezisztenciáját az akkori intézkedésekkel szemben, s tulajdonképpen erre építette politikáját. Sikerült kikényszerítenie az emlékezetes „szociális népszavazást”, és kvázi néptribuni szerepben tetszelegve elhitette a választópolgárokkal, hogy egy „erős állam” kormányfőjeként ő majd búcsút mond a sokat szidott neoliberális gazdaságpolitikának.

Csalódniuk kellett persze azoknak, akik a kádári világ visszatérésének reményében alkotmányozó többséggel ajándékozták meg Orbán pártját 2010-ben. Merthogy a kormányfő valóban visszapörgette az idő kerekét; teljes szociális érzéketlenségről tanúskodó társadalom-, illetve gazdaságpolitikája, melyek eredménye kevesek meggazdagodása és sokak elnyomorodása, sokkal inkább emlékeztet azonban a Horthy-korszakra, mint az 1989 előtti puha diktatúra időszakára. A piaci folyamatokba természetesen ő is beavatkozik, de kizárólag önnön, rövid távú politikai érdekeinek megfelelően. Protekcionizmust valósít meg, amikor hozzá közel álló oligarchák kezére játssza át a magyar gazdaság csaknem minden területét, kisemmizve rengeteg korábbi tulajdonost. Így zajlott ez a szerencsejátékok és a dohánykereskedelem piacának újraelosztásakor éppúgy, mint az állami földek bérbeadásakor.

A piaci mechanizmusok eltorzításának eklatáns példája továbbá mindaz, ami jelenleg a hazai médiában történik. Igen, elsősorban a Népszabadság esetére gondolok. Orbán Viktor cinizmusára vall, hogy „piaci okokat” emleget a nagy múltú lap puccsszerű gyorsasággal végrehajtott bezárása kapcsán. Ő és az osztrák tulajdonos (egyesek szerint stróman) tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy egy újabb jobboldali sajtótermék a piac telítettsége következtében aligha termelne profitot. Nem is a pénz számít a korlátlan állami erőforrásokkal rendelkező miniszterelnöknek; a lényeg a hatásos ellenzéki szócső elnémítása.

A rezsim leváltására törekvő politikai formációknak csupán akkor van esélye a sikerre, ha felismerik: a Lázár János által „gyilkosnak” nevezett Kádár szelleme ma is elevenen él a magyar társadalomban. Programjukban hangsúlyosan meg kell jelennie a szociális gondoskodásnak, amely korlátozza a piac mindenhatóságát.