Hoppon maradt zsarnok

Publikálás dátuma
2016.10.25 07:45
Máté Gábor, Rujder Vivien és Tasnádi Bence FOTÓ: DIÓ
Fotó: /
Uralni lehet a nőt, a férfi kiszolgálójának tekinteni, mesterségesen műveletlenségben és tudatlanságban is lehet tartani akár sokakat, igazságnak is be lehet állítani a folyamatos hazugságot, de azért ez előbb-utóbb visszaüthet. Erről is regél Molière A nők iskolája című darabja a Katona József Színházban, Ascher Tamás rendezésében.

Vadbarom-e Arnolphe, aki kiöregedett macsóként rémeseket mond a nőkről, jókora fennhéjázással a férfi uralmát hirdetve, vagy esetleg kínosan sokak érzéseit, gondolatait testesíti meg? Mindehhez négyévesen magához vesz egy kislányt, Ágnest, és igencsak alul iskoláztatva, tökéletes műveletlenségben neveli fel, hogy miután semmit nem tanult, abszolút neki legyen kiszolgáltatva, tényleg olyan legyen, mint a kezesbárány. Molière akkor írta A nők iskoláját, amikor éppen egy nála húsz évvel fiatalabb hölgyet vett el, többek szerint erősen önironikus a darab.

Benne van az is, hogyan lehet másokat uralni, tudatlanságban, a valóságtól elzárva tartani, ami ma sok tekintetben igencsak aktuális kérdés lehet, amikor nyilván nem véletlen, hogy nem az oktatás és a kultúra kerül nálunk kiemelten középpontba, pedig a józan ész ezt diktálná. Ha jól emlékszem, Babarczy László a nyolcvanas évek elején a kaposvári színházzal Boglárlellén rendezett előadásának éppen az volt az egyik fő dilemmája, hogyan is zárnak el minket szinte mindentől, és hogy lázad ez ellen a lány, de még a szolgák is.

Máté Gábor pocakot eresztett, roppant számító Arnolphe, aki bár némiképp megtrottyosodott, azért az esze még kellőképpen forog, és úgy gondolja, hogy miután ő már jócskán kicsapongott, elveszi ezt a magának kinevelt ártatlan szendeséget. Máté láthatóan élvezi ezt az önimádó, öntelt pasast játszani, megmutatja fölfújt hólyag jellegű otromba magabiztosságát, flegmán, mintha a világ legtermészetesebb dolgait mondaná, ejti ki a női nemet lekicsinylő, lefitymáló megjegyzéseit, érezteti, tökéletesen meg van győződve arról, hogy maximálisan nyeregben van, most jött el számára a révbe érés, feleségül veszi a magának „gyártott terméket”, aki kinyalja majd a fenékét is, háládatosan, hogy felnevelte, és akkor szinte itt is van már a Kánaán.

No jó, jó, de persze nem lenne vígjáték a vígjáték, ha nem jelenne meg egy fiatalember, és nem regélné el éppen Arnolphe-nak, hogy belezúgott egy lányba, de a mostohaapja bezárva tartja a házban, ő viszont belóg, kijátssza, és mind gyakrabban találkozik Ágnessel. És mivel Arnolphe nem fedi fel magát, rendre neki számol be arról, hogyan fognak ki rajta. Máté eljátssza, hogy ekkor meginog alatta a talaj. Megmutatja, hogy bár ez nem szerepelt előzetes terveiben, ő is belehabarodott a lányba, és nem akarja elveszíteni, nem akar egyedül maradni, miközben az is látszik, arról is meg van győződve, hogy a befektetett energia, pénz miatt neki, mint akár egy áruhoz, naná, hogy jussa van hozzá. De azért azt is sejti, hogy oda házi zsarnokságnak, hoppon maradt.

A nyáron láttam a marosvásárhelyi Spectrum Színház A nők iskolája előadását, amiben Szélyes Ferenc hálósipkás roskatag öregúrként adta a szerepet, ettől még csak egyetlen másodpercre sem volt hihető, hogy közte és a lány között bármi is összejöhet. Vagyis csak a bohózati helyzetek kerültek előtérbe, amik viszont, mivel semminek nem volt igazán tétje, önmagukban érdektelennek, unalmasnak bizonyultak. Ascher Tamás rendezőként persze ilyen megoldást soha nem engedne, Mátéval közösen megmutatják, hogyan próbálja Arnolphe a számára vészhelyzetben megemberelni magát, hogy igyekszik túljárni a fiatalember eszén, és amikor ez újra és újra nem sikerül, hogy esik mindinkább kétségbe, és érzi úgy, hogy akár összedőlt az egész élete, és magába roskad.

Tasnádi Bence Horace nevű ifjúja közelít egy ficsúrhoz, aki kezdetben az ifjúságán kívül nem sok előnyt mutat Arnolphe-val szemben. Mintha leginkább a gerjedelme hajtaná, de aztán ő is végletesen belehabarodik a lányba. Rujder Vivien Ágnese egyre inkább az öntudatára ébred. De az ösztönei még inkább működnek, zsigerileg érezni kezdi, mi a hamisság és mi az igazság, mi az ami jó neki. És hát persze ő is szerelmes lesz.

Ötvös András és Jordán Adél olyan inast, illetve szolgálót alakítanak, akik mintha szintén nem hagyhatnák el a házat, némiképp véglényszerűek, lerongyolódottak, de azért haszonlesők is. Bán János Arnolphe barátjaként igyekszik képviselni a higgadt, józan ész szavát, de ezzel ebben a világban esélye sincs. Szacsvay László Horace apjaként már nem is próbálkozik ilyesmivel, ő maga a megtestesült apátia.

Timkovics Dorka nyersfordításának felhasználásával, néhány mai kiszólással és beköpéssel, de azért egyáltalán nem szleng nyelven, Moliere-t Závada Péter magyarította. Szakács Györgyi régi és újabb korok között lavírozva időtlenítette a jelmezeket. Khell Zsolt mobil díszletelemekkel érzékelteti a ház levegőtlen szűkösségét és a kinti tér szabadságot jelképező tágasságát.

Jók a színészek, markánsak az általuk megteremtett figurák. De az a folyamat, hogyan lehet másokat totálisan kiszolgáltatottá tenni, hogy lehet a nőkre felülről tekinteni és leszólni őket, hogy tör ez elő akár politikusok szájából, és hogy nem teljesen magától értetődő mindenki számára, hogy a nő tökéletesen egyenrangú a férfival, nem jelenik meg elég erőteljesen az előadásban. Ami így ugyan szórakoztató, de nem elég fajsúlyos.

2016.10.25 07:45

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24

Kíméletlen részletesség

Publikálás dátuma
2018.07.17 16:15

Fotó: HBO/
Gillian Flynn a Holtodiglan című regényével lett nemzetközileg ismert krimiíró, a David Fincher rendezte filmadaptáció pedig egy csapásra sztárszerzők közé repítette. A HBO most első regényéből, az Éles tárgyakból készített minisorozatot. Méghozzá bravúrosan.
A 2006-ban megjelent Éles tárgyak sokban különbözik a Holtodiglan világától. Nem egy párkapcsolat viszonyrendszerét taglalja, mint a Holtodiglan, hanem egyetlen nőre fókuszál, akinek a harca a saját démonjaival legalább annyira életveszélyes folyamat, mint a bűnügy, amely körülveszi. Sőt, utóbbi talán másodlagos is. Ez remek drámai alapanyag volt a HBO-nak egy minisorozathoz, ahol ezt a műfajt nagyon magas színvonalon űzik.  A nagybetűs nő ebben a drámában a fiatal chicagói újságíró, Camille Preaker, aki épp végzett a néhány hónapos pszichiátriai kezelésével, amikor főszerkesztője visszaküldi szülővárosába, Missouri-beli Wind Gap nevű, mondjuk úgy, hogy zárt városkába, hogy az ott történt gyerekgyilkosságokról tudósítson. Csak, hát Camille fő problémája maga a gyermekkori környezet, amelynek traumatikus hatását csak az alkohol segítségével tudja túlélni. Ezt az expozíciót pedig igencsak mélyrehatóan ábrázolja Jan-Marc Vallée rendező: soha nem láttam ennyire kíméletlenül alapos ábrázolását az alkoholszenvedélynek. Camille-nek az élete nem mindig tudatos, vannak üresjáratok és kómában töltött időszakok, melynek következtében nem tudja mindig eldönteni mi a valóság és mi a képzelet szüleménye. Zavart lélekről van szó, akinek az esetében majd megtudjuk azt is miért vonzódik azokhoz a bizonyos éles tárgyakhoz. 
Amikor Camille visszaérkezik a családi környezetbe, megtudjuk, hogy évek óta alig beszélt neurotikus, hipochonder anyjával; tizenhárom éves, gyönyörű féltestvérét, a poros kisváros lakóit valamiképp a markában tartó Ammát pedig utoljára óvodásként látta, miközben a rejtélyes módon meghalt másik lánytervér folyamatosan kísérti. A kísérteties viktoriánus házban Camille-t megrohanják boldogtalan gyerekkor emlékei, és akaratlanul is azonosulni kezd a meggyilkolt kislányokkal. Miközben egyre mélyebbre rántják sötét múltjának démonai, és felszakadnak soha be nem gyógyult sebei, versenyfutásba kezd az idővel, hogy kiderítse, ki lehet a tettes. Ezt a sorozat nagyon komótosan teszi meg, nem rohan sehova, bőven időzik a kamera a részleteken, ezzel az atmoszferikusságot erősítve. Ami abszurd, hogy a tévés feldolgozás gálánsabb és gazdagabb, mint az irodalmi alapanyag, mintha csak minden oldalt adaptálni akartak volna, méghozzá úgy, hozzá is tesznek itt-ott. Ahol dramaturgiailag fontos és érdemes. Ennek következtében lett igazán nyomasztó és zaklató alkotás az Éles tárgyak, mert folyamatosan azt érezzük, hogy valami borzalmas fog történni, és szoríthatunk, hogy ekkor Camille legalább valamilyen szinten józan legyen. A forgatókönyv és a rendezés tehát példás és átgondolt, de ide sorolnám még a kitűnő színészvezetést. A Camille-t alakító Amy Adams esetében ugyan nem kell nagyon meglepődni, hogy patent alakítást nyújt, de egészen hatásos a jelenléte Patricia Clarksonnak, aki Camille anyját alakítja. Nincs rossz alakítás a produkcióban. Egyetlen egy veszélyforrást látok – ez viszont magából a koncepcióból fakad. Azok, akik a gyors nyomozós thrillert vártak, lehet, hogy csalódni fognak, mert itt bizony mélyre kell mennünk a katarzishoz.

Infó

Az Éles tárgyak feliratos verziója július 9-én indult az HBO GO-n és az HBO-n. A szinkronos változat sugárzására két héttel később, július 22-én kerül sor.  

Témák
sorozatHBO
2018.07.17 16:15