Hoppon maradt zsarnok

Uralni lehet a nőt, a férfi kiszolgálójának tekinteni, mesterségesen műveletlenségben és tudatlanságban is lehet tartani akár sokakat, igazságnak is be lehet állítani a folyamatos hazugságot, de azért ez előbb-utóbb visszaüthet. Erről is regél Molière A nők iskolája című darabja a Katona József Színházban, Ascher Tamás rendezésében.

Vadbarom-e Arnolphe, aki kiöregedett macsóként rémeseket mond a nőkről, jókora fennhéjázással a férfi uralmát hirdetve, vagy esetleg kínosan sokak érzéseit, gondolatait testesíti meg? Mindehhez négyévesen magához vesz egy kislányt, Ágnest, és igencsak alul iskoláztatva, tökéletes műveletlenségben neveli fel, hogy miután semmit nem tanult, abszolút neki legyen kiszolgáltatva, tényleg olyan legyen, mint a kezesbárány. Molière akkor írta A nők iskoláját, amikor éppen egy nála húsz évvel fiatalabb hölgyet vett el, többek szerint erősen önironikus a darab.

Benne van az is, hogyan lehet másokat uralni, tudatlanságban, a valóságtól elzárva tartani, ami ma sok tekintetben igencsak aktuális kérdés lehet, amikor nyilván nem véletlen, hogy nem az oktatás és a kultúra kerül nálunk kiemelten középpontba, pedig a józan ész ezt diktálná. Ha jól emlékszem, Babarczy László a nyolcvanas évek elején a kaposvári színházzal Boglárlellén rendezett előadásának éppen az volt az egyik fő dilemmája, hogyan is zárnak el minket szinte mindentől, és hogy lázad ez ellen a lány, de még a szolgák is.

Máté Gábor pocakot eresztett, roppant számító Arnolphe, aki bár némiképp megtrottyosodott, azért az esze még kellőképpen forog, és úgy gondolja, hogy miután ő már jócskán kicsapongott, elveszi ezt a magának kinevelt ártatlan szendeséget. Máté láthatóan élvezi ezt az önimádó, öntelt pasast játszani, megmutatja fölfújt hólyag jellegű otromba magabiztosságát, flegmán, mintha a világ legtermészetesebb dolgait mondaná, ejti ki a női nemet lekicsinylő, lefitymáló megjegyzéseit, érezteti, tökéletesen meg van győződve arról, hogy maximálisan nyeregben van, most jött el számára a révbe érés, feleségül veszi a magának „gyártott terméket”, aki kinyalja majd a fenékét is, háládatosan, hogy felnevelte, és akkor szinte itt is van már a Kánaán.

No jó, jó, de persze nem lenne vígjáték a vígjáték, ha nem jelenne meg egy fiatalember, és nem regélné el éppen Arnolphe-nak, hogy belezúgott egy lányba, de a mostohaapja bezárva tartja a házban, ő viszont belóg, kijátssza, és mind gyakrabban találkozik Ágnessel. És mivel Arnolphe nem fedi fel magát, rendre neki számol be arról, hogyan fognak ki rajta. Máté eljátssza, hogy ekkor meginog alatta a talaj. Megmutatja, hogy bár ez nem szerepelt előzetes terveiben, ő is belehabarodott a lányba, és nem akarja elveszíteni, nem akar egyedül maradni, miközben az is látszik, arról is meg van győződve, hogy a befektetett energia, pénz miatt neki, mint akár egy áruhoz, naná, hogy jussa van hozzá. De azért azt is sejti, hogy oda házi zsarnokságnak, hoppon maradt.

A nyáron láttam a marosvásárhelyi Spectrum Színház A nők iskolája előadását, amiben Szélyes Ferenc hálósipkás roskatag öregúrként adta a szerepet, ettől még csak egyetlen másodpercre sem volt hihető, hogy közte és a lány között bármi is összejöhet. Vagyis csak a bohózati helyzetek kerültek előtérbe, amik viszont, mivel semminek nem volt igazán tétje, önmagukban érdektelennek, unalmasnak bizonyultak. Ascher Tamás rendezőként persze ilyen megoldást soha nem engedne, Mátéval közösen megmutatják, hogyan próbálja Arnolphe a számára vészhelyzetben megemberelni magát, hogy igyekszik túljárni a fiatalember eszén, és amikor ez újra és újra nem sikerül, hogy esik mindinkább kétségbe, és érzi úgy, hogy akár összedőlt az egész élete, és magába roskad.

Tasnádi Bence Horace nevű ifjúja közelít egy ficsúrhoz, aki kezdetben az ifjúságán kívül nem sok előnyt mutat Arnolphe-val szemben. Mintha leginkább a gerjedelme hajtaná, de aztán ő is végletesen belehabarodik a lányba. Rujder Vivien Ágnese egyre inkább az öntudatára ébred. De az ösztönei még inkább működnek, zsigerileg érezni kezdi, mi a hamisság és mi az igazság, mi az ami jó neki. És hát persze ő is szerelmes lesz.

Ötvös András és Jordán Adél olyan inast, illetve szolgálót alakítanak, akik mintha szintén nem hagyhatnák el a házat, némiképp véglényszerűek, lerongyolódottak, de azért haszonlesők is. Bán János Arnolphe barátjaként igyekszik képviselni a higgadt, józan ész szavát, de ezzel ebben a világban esélye sincs. Szacsvay László Horace apjaként már nem is próbálkozik ilyesmivel, ő maga a megtestesült apátia.

Timkovics Dorka nyersfordításának felhasználásával, néhány mai kiszólással és beköpéssel, de azért egyáltalán nem szleng nyelven, Moliere-t Závada Péter magyarította. Szakács Györgyi régi és újabb korok között lavírozva időtlenítette a jelmezeket. Khell Zsolt mobil díszletelemekkel érzékelteti a ház levegőtlen szűkösségét és a kinti tér szabadságot jelképező tágasságát.

Jók a színészek, markánsak az általuk megteremtett figurák. De az a folyamat, hogyan lehet másokat totálisan kiszolgáltatottá tenni, hogy lehet a nőkre felülről tekinteni és leszólni őket, hogy tör ez elő akár politikusok szájából, és hogy nem teljesen magától értetődő mindenki számára, hogy a nő tökéletesen egyenrangú a férfival, nem jelenik meg elég erőteljesen az előadásban. Ami így ugyan szórakoztató, de nem elég fajsúlyos.