Szebeni András: nem vagyok szájbergyerek

„Beültünk egy boxba, aztán jöttek a nagyok. Rákosy Gergely, Lázár Ervin, Mándy Iván, Zelk Zoltán, Pilinszky János, Csurka István – Bella Pistával mi voltunk a legfiatalabbak. Az öregek nekünk szóltak, hívjuk már a pincért” – eleveníti föl a régi csütörtök délutánokat Szebeni András. Az idén 70. születésnapját ünneplő fotóművésszel a legendás idők mellett Esterházy Péterről, a tapolcai művésztelepről, az ország kettészakadásáról, a Népszabadság bezárásáról, valamint kép és szöveg viszonyáról beszélgettünk. És arról, mikor volt a legboldogabb életében.

- Hogy van?

- Ha az egészségi állapotomra kíváncsi, lekopogom: jól vagyok. A közérzetem viszont borzalmas. Azt hiszem, ebben a kérdésben is nemrég elhunyt barátom és szerzőtársam, Esterházy Péter fogalmazott a legpontosabban, amikor néhány éve azt mondta a Der Standardnak: Magyarország ma nem egy barátságos hely.

- Mire gondol?

- Néhány nappal október másodika után csak tettem-vettem otthon, mászkáltam, közben szólt a tévé a háttérben, és a következőt hallottam a reklámblokkban: a magyarok döntöttek, most Brüsszelen a sor! Mondom, nem láttam magát a bejátszást, és Isten óvjon a hamis vádtól, de úgy képzeltem, oda lehetett írva, hogy „készült: a magyar kormány megbízásából.” De, elgondolkodtam, hogy a fenében van ez: vasárnap történik az országban egy népszavazás, ami érvénytelen…

- …és eredménytelen.

- Igen, bár abból a szempontból talán nem eredménytelen, hogy a kormányzó pártok - sok milliárd forint elköltésével - végre megtudhatták, hányan vannak a pártkatonák. Hozzá kell tennem: Tito államában soha nem volt 98 százalékos eredmény. Még Kádárék is vigyáztak arra, hogy ilyen ne forduljon elő. Szóval, elgondolkodtam, hogyan történhet meg, hogy a népszavazás után pár nappal megint elkezdődik valami, feltehetőleg megint adóforintokból, és szinte látom magam előtt, hogy Brüsszelben cidrizni kezdenek és tanácstalanul állnak: jaj, mit fogunk most csinálni, hiszen rajtunk a sor! És ettől a tempótól nagyon rosszul érzem magam. Pedig lehetnék akár baromi jókedvű is, hogy a korábbi állapotom dacára megéltem hetven évet – hát miért kellett ez most nekem? A holokauszt-túlélő szüleim forognak a sírjukban, hogy 2016-ban erről, efféle gyűlöletről kell beszélgetnünk. Vagy ott van a Népszabadság ügye. A lap bezárása egyértelműen politikai taktikázásra utal, miközben a MÚOSZ ügyvezető elnöke, Tóth Károly úgy tesz, mintha ilyesmi fel sem merülne, és kioktatja a közvéleményt az üzleti élet mibenlétéről. Nem hiszem egyébként, hogy gazdasági okok állnak a háttérben, már csak azért sem, mert hetekkel ezelőtt azt írták a lapok, a tulajdonos időpontot kért Orbán Viktortól, hogy a Népszabadságról egyeztessenek. Miért is? Milyen ország az, ahol a miniszterelnökkel akar beszélni az üzletember egy magánkézben lévő újság ügyében? A Népszabadság minőségi, pontos, hivatkozható lap volt, a szerkesztőség munkatársainak nagy része kisgyerekként élte meg a rendszerváltozást, vagyis eleve nem lehet semmi köze a pártlap-érához, bármit fröcsögnek is azok, akik most tényleg pártlapot csinálnak. Az újság bezárásával megint korlátoztak minket a pontos és hiteles tájékozódásban. Újabb lépést tett az ország az egypólusú, kormánypárti sajtóvilág felé. Na, hát ezért mondom, hogy a közérzetem pocsék. De nem hagyom magam.

- Hogyan rántja ki magát az ember az ilyesmiből?

- Dolgozom. Az összes idős barátom példáján azt látom, hogy az állandó munka a kulcs. Ráadásul én nagyon szeretem, amit csinálok. Megint Esterházyt kell megidéznem, ő mutatta meg, hogy mit is jelent tulajdonképpen a dolgozás. Az utolsó egy évben is tudta minden barát, hogy délelőtt hiába hívja Pétert, úgysem jön a telefonhoz. Mert dolgozik. És ez fantasztikus. A szerkesztője, Tóth Czifra Júlia szavai jutnak eszembe, aki szerint azt a fajta etikát, mechanizmust, gyakorlatot, amit a dolgozás jelent, ő nem is tudja másképp értelmezni, csak ahogy Pétertől látta, tapasztalta, hallotta. Megjegyzem: én biztosan nem tudnék úgy dolgozni, de hát mások a műfajaink is, másféle rendszerességet igényel, mondjuk, egy művészteleppel, a szerzőkkel és a képekkel való foglalkozás, mint az írás.

- A napokban nyílt meg a MÚOSZ-székházban a tapolcai művésztelep alkotásait bemutató kiállítás. Miért éppen Tapolca?

- Hát, bocsánatot kérek: az a magyar Toszkána! Kilépek a szállodából, és máris ott vagyok a Káli-medencében… A Balaton-felvidék csodálatos, az Isten jókedvében teremtette azt a környéket. Hát ezért. Mert jó meríteni belőle. És persze, mivel a főtámogatónk a Hunguest Hotels, az is fontos szempont, hogy nekik merre vannak szállodáik, és hogy azok a helyek milyen gazdag témákat kínálnak. Tapolca előtt például Szegeden voltunk, az is nagyon izgalmas környék, jól lehetett benne működni.

- Miért éppen ezeket a fotóművészeket választotta?

- Mert csak jó „alapanyagból” lehet minőséget csinálni. Ez nem önképzőkör, ezek mind nagy tudású, profi művészek, akiknek többsége szerkesztőségben is dolgozik, napi robotban. A művésztelepek alkalmával viszont mintha egy kéthetes jam sessionbe, örömfotózásba csöppennének. A hotellánccal egyébként úgy szól a megállapodásunk, hogy a kéthetes négycsillagos ellátásért a fotósok fejenként négy-négy képet adnak cserébe a terminus végén. Igazi, autorizált, nemzetközi kereskedelmi listákra fölkerülő műtárgyakat, amelyekből darabonként legfeljebb három készülhet – egy a Hunguest Hotels Fotográfiai Gyűjteménybe kerül, a másik kettő a művésznél marad. Vagy nem, mert gyakran jelentkeznek gyűjtők a kiállítások idején, ők bizony megvennék ezt vagy azt a képet. De természetesen nemcsak ezt a négy fotót készítik el a két hét alatt a művészek, hanem saját maguknak is dolgozhatnak végre, a saját életművüket is gyarapíthatják. És ez nemcsak a fiataloknak fontos, mondjuk Móricz-Sabján Simon korosztályának, hanem a kicsit idősebbeknek is, amilyen például a legutóbb éppen nagydíjat elnyerő Fazekas István. Vagy az olyanoknak, akik a mindennapokban nem a fotózásból élnek, mint Hossala Tamás, aki nehéz sorsú gyerekek nevelőjeként dolgozik. A legutóbbi, szegedi kiállítást megnyitó Keleti Éva a méltató megjegyzések mellett megkérdezte azt is: hogyhogy nincs a kiállítók között nő? És igaza volt! Szerencsére megtaláltuk Szabó Bernadettet – és milyen jól belenyúltunk vele! Rögtön meg is nyerte az amerikai Pulitzert a Reuters munkatársaként. Februárban egyébként a Szabó Ervin Könyvtár gyönyörű épületében is kiállítunk, oda több kép fér majd, mint ide, a MÚOSZ-ba. És ha tovább tudunk működni, ha túl vagyunk már legalább három helyszínen, tervezünk az anyagból egy még nagyobb, gyűjteményes tárlatot, sőt egy album elkészítésére is van szándék – de hát a szándék még kevés, a pénzt is elő kell teremteni hozzá. Úgyhogy majd meglátjuk.

- A művésztelep fotósainak többségéhez hasonlóan Szebeni András is redakciókban kezdte. Hogyan emlékszik vissza, mi az, amit csak szerkesztőségben, illetve amit speciálisan csak a Nők Lapjánál lehetett megtanulni?

- Először is azt, hogy mit jelent a fegyelem. Felvenni egy anyagot és leadni időre. Egyetlen oka lehet a csúszásnak: ha meghalok. A Nők Lapja legendás hely volt, sok mindent megengedhetett magának, a kemény időkben is. Ezt nagyrészt az ugyancsak legendás főszerkesztőnek, Németi Irénnek köszönhette a lap, aki most augusztusban töltötte be a 97-et, és aki sosem hagyta, hogy benyomuljon a politika a szerkesztőségbe. Mindig megvédett minket. Becsülte, használta a képet, így készítettük a nagy felületű, igazi képriportokat. A csúcsidőszakban 1 millió 200 ezer példányban jelentünk meg, ebből 850 ezer egyenesen az előfizetőkhöz ment, a többi a standokon kelt el. És nem úgy, mint a pártlapok esetében, amelyeket kvázi kötelező volt olvasni. Hanem önkéntes alapon. Ez óriási erő és felelősség volt egyszerre. Minőségi emberekkel dolgozhattam ott, baromi szerencsém volt. És nemcsak a nálam körülbelül tíz évvel idősebb, a fotórovatot vezető, nagyon jó minőségérzékkel megáldott Korniss Péterre gondolok, akinek tényleg nagyon sokat köszönhetek, de ott voltak a szöveges emberek, mások mellett Földes Anna, Galsai Pongrác, Osvát Katalin, Salamon Magda, Monspart Éva, Szemes Piroska – hihetetlen figurák mind.

Olyan szerkesztőségi légkör volt, amilyen ma már sehol sincs. De nemcsak a szerkesztőségben ültünk, persze. Ottani szobatársam, Galsai Pongrác viszonylag hamar a bizalmába fogadott, később már mindenhová vitt magával, például a Nemzeti Sörözőbe csütörtökönként. Beültünk egy boxba, aztán jöttek a nagyok. Megjelent Rákosy Gergely, Lázár Ervin, Mándy Iván, Zelk Zoltán, Pilinszky János, Csurka István – Bella Pistával mi voltunk a legfiatalabbak. Ami azt jelenti, hogy az öregek nekünk szóltak, hívjuk már oda a pincért... Szóval, ott ültem ezek között az ászok között, és szép lassan kialakult valami, néha barátság is. Vagy ott voltak Galsai híres pénteki irodalmi fogadónapjai, a vendégek sora ilyenkor a Rákóczi tértől a Kossuth-díjasokig terjedt – ahogy ő maga írta az egyik karcolatában. Vagyis: az örömlányoktól a legnagyobb művészekig rengetegféle ember megfordult az asztalunknál. Aztán átmentünk a Paksi Halászcsárdába vagy a Jerevánba, vagy máshová, és tágra nyílt szemmel hallgattam a hatalmas történeteket a közelmúltból, olyan alakokról, akiket már én is csak elbeszélésekből ismerhetek.

- Gondolom, magát is valahogy így hallgatják a művésztelep fiataljai, amikor mesél.

- Tele vagyok én is sztorikkal, persze. Kiss-Kuntler Árpád figyelmeztetett is, hogy ezeket a történeteket nem lenne szabad hagynom elúszni…

- Mi hiányzik a legjobban azokból az időkből? Egyáltalán: hiányzik bármi?

- Érdekes módon zárt, mégis kreatív légkör volt. Ami tulajdonképpen logikus: egy bezárt ország értelmisége nyilván minden alkalmat megragad, hogy magába szívja mindazt a tudást, ami valahogy mégis beszivárog külföldről. Most azokról az időkről beszélek, amikor még erős lábakon állt a rezsim, nyoma sem volt a rendszerváltásnak. Mindenki csinálni akart valamit, hihetetlen kreativitást hozott elő az emberekből az elszigeteltség. Gondoljon csak a magyar film, a magyar színház legendás pillanataira… Én magam egyébként 1988 és 1991 között voltam a legboldogabb. Elképesztően jó volt akkor látni, élni és megélni, hogy végre tényleg elindul valami. Aztán mégsem pontosan így történt.

- Jött a csalódás?

- Ahogy mondja.

- Hogyan dolgozta ezt föl? Túl lehet lépni az ilyesmin?

- Nem nagyon. És azon sem, ami azóta történik. Hogy baráti társaságok, munkahelyi csapatok, sőt családok szakadtak ketté. Egy egész ország. Elég nehéz feldolgozni, hogy ma már nem is beszélek például olyannal, akivel korábban tíz évig dolgoztam együtt párban… Bencsik Gáborra gondolok, aki azt Antall-kormány alatt, a médiaháború idején MÚOSZ-elnökként még hihetetlenül keményen védte az újságírókat, ma pedig a Magyar Krónika főszerkesztőjeként, a Demokrata lapigazgatójaként ismeri őt a közvélemény… Volt év, hogy 200 éjszakát töltöttünk távol az otthonunktól, együtt. Ma meg már nem tudnánk egy asztalhoz ülni. Tudom, hogy sokunknak vannak ilyen történetei.

- Amikor a legkedvesebb képeiről faggatták egy interjúban, azt mondta, minden munkáját szerette. Nem bánt meg semmit?

- Dehogynem. Nagyon megbántam például, hogy rosszul választottam ki a Hölgyeim és uraim című albumom egyik szereplőjét. Hiba volt.

- A mulasztásokkal hogy áll?

- Azokból is akad. A feleségem néha megdorgál, amiért soha nem dolgoztam együtt Latinovits Zoltánnal. Egyébként én sem értem, miért nem, mert annyi közös ismerősünk volt, hogy igazán semmibe nem került volna közelebb kerülni hozzá. Ráadásul gyakorlatilag minden darabban meg is néztem őt. Aztán meg már késő lett…

- Maradtak feldolgozatlan, nagy témák is?

- Biztosan. Most, hogy kérdezi: jó lett volna megcsinálni a körúti mulatók témáját. Rengeteg volt belőlük. A Margit hídtól a Petőfi hídig tartó útszakaszon körülbelül hatvan bár működött, s ebbe most beleszámolom a körúttól kicsit beljebb lévő lokálokat, az Andrássy úti Hajnalt vagy a Szikra mozi mögötti Tavaszt is. Ma gyakorlatilag egy sincs már. Hülye voltam, hogy nem fotóztam meg ezeket a fülledt helyeket, pláne, hogy első feleségem, Ungár Anikó bűvész rengeteget lépett fel a pesti éjszakában, a Maximban, a Savoyban és más helyeken, ráadásul magamtól is sokat mozogtam ilyen helyeken, tehát alkalom is lett volna rá bőven.

- Nem tudtam nem észrevenni korábban, milyen szeretettel és tisztelettel beszél azokról a kollégáiról, akik nem fényképezőgéppel, hanem mondatokkal dolgoztak. A „szöveges emberekről.” Könyveiben is igen fontos szerep jut a szavaknak…

- Igen, mert én nem vagyok szájbergyerek. Én a Gutenbeg-galaxisból valahogy itt maradt vén tróger vagyok.

- Egy ilyen vén tróger mit szól ahhoz a folyamathoz, amelyet sokan elbulvárosodásnak neveznek, vagyis hogy a korábbiakhoz képest eltolódni látszik a szöveg és a kép aránya a sajtóban – a kép javára?

- Régen a fotósok attól voltak oda, hogy a szerkesztők esetleg arcátlanul megvágták a képeiket, ha éppen úgy kívánta a szöveghely, ma talán az újságírók érzik ezt néha a cikkeik kapcsán. Én azt látom, hogy visszaszorulnak a hagyományosan fotóközpontú, képes lapok, egyre kevesebb a felület a rendes, nagy képriportokra. A bulvárosodás szerintem abban érhető tetten, hogy fogyóeszközzé vált az újságíró. Mármint az a fajta zsurnaliszta, akinek a nevét a cikk fölött vagy alatt látva megnyugszom, mert tudom, hogy amit ír, az hiteles. De nem csak a tárgyi tudás, az adatok pontos ismerete hiányzik, hanem sokszor az is, hogy az alany egyezzen az állítmánnyal. Ez egészen elképesztő. Teljes agyrém. De várjon, mégsem bulvárosodás ez, hanem felhígulás. Hogy manapság több a kép? Már bocsánatot kérek, de az „olvasóriporterünknek jár a tízezer forint” típusú mobiltelefonos celebfotók, azok nem képek. Nem hiszem egyébként, hogy ez világtendencia volna. Nézze csak meg a nagy nyugati lapokat,a Paris Matchot, a Sternt, a Der Standardot, a Die Pressét vagy a Frankfurter Allgemeinét – mind jó fotókkal vannak tele.

- Apropó jó fotó: amikor arról kérdezik, miben is áll ez a fogalom, rendszerint Lucien Hervé bon mot-jával felel, miszerint a jó fénykép az, amin nincs semmi felesleges. Nekem erről Susan Sontag hasonlata jut eszembe, aki szerint a jó fotó olyan, mint az anyaméh: „ott szeretnék lenni benne.” Érdekelne, maga mely híres fotográfiák hátterében szeretne ott lenni?

- Annie Leibovitz felvétele Nelson Mandeláról ilyen, de Irwing Penn Al Pacinót ábrázoló fotója, vagy Richard Avedon Ezra Pound-portréja is ebbe a sorba illeszkedik. És persze Székely Aladár híres képe Ady Endréről…

- Kerek születésnapot ünnepel az idén, betölti a hetvenet. Korábban szó volt róla, hogy ez alkalomból tető alá hoz egy nagy életmű-kiállítást Kincses Károly segítségével, és hogy lesz új album is. Lesz?

- Nem lesz. Bár a könyvről még nem mondtam le teljesen, csak egyelőre nem találtam meg azt a mecénást, aki segíthetne. A kiállítás viszont egyre reménytelenebbnek tűnik. Pedig abszolút vannak ötleteim, kinek kellene szívességet tenni, illetve, hogy mit kéne tenni érte.

- Éspedig?

- Mondjuk, be kéne lépnem a Magyar Művészeti Akadémia soraiba.

- Hívták egyébként, akár informálisan?

- Informálisan, igen, mondjuk így. Informálisan. Csak tudja, erről megint Esterházy Péter jut eszembe, aki azt mondta: az ember egy bizonyos szint fölött nem megy egy bizonyos szint alá.