Nekem ma is hősöm Nagy Imre

Schmidt Mária a Heti válasznak adott interjújában közli:”Nagy Imrének szép halála volt, de nem volt hős”.Szerinte csak azokat a fiatalokat lehet hősöknek tekinteni, akik 1956-ban fegyverrel a kezükben haltak meg. Nekem ma is hős Nagy Imre miniszterelnök. Nemcsak példás helytállása miatt a vérbíróság előtt, nemcsak megalázó (szép?) halála miatt, hanem azért is, mert nélküle nem beszélhetünk magyar forradalomról. A lengyel Poznanban a romló munkafeltételek miatt kirobbant munkáslázadás volt, határozott program és emblematikus vezetők nélkül. Budapesten október 23-án este népfelkelés ment végbe, aminek nem vetett véget a szovjet tankok megjelenése, de amiből csak október 28-án lett igazán forradalom, amikor Nagy Imre eldöntötte, hogy a nép mellé áll, és feloszlatja az ÁVH-t.

Tudjuk, hogy mindez az MDP Katonai Bizottságának heves ellenzésével történt, akik továbbra is fegyveres erővel próbálták elfojtani a felkelést. A Nagy Imre által elősegített forradalmi átalakulást, úgy hiszem, pontosan jelezte Nagy utolsó, koalíciós kabinetje és a magyar semlegesség kimondása. Hiába próbálja az álnemzeti kormány sajtója elhallgatni az 1958-ban megölt Nagy Imrét, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet, Losonczy Gézát és Gimes Miklóst, a Kádár-terror leginkább nevesített áldozatait, akik magukat a szovjet imperializmussal szemben „igazi” kommunistáknak tartották, de valójában demokratikus szocialista meggyőződésükért és a nemzeti függetlenség melletti állásfoglalásukért haltak meg. Nélkülük, „Nagy Imrének és társainak” neve nélkül érthetetlen és értelmezhetetlen az ötvenhatos magyar forradalom.