Szégyellje magát az egész emberiség!

Publikálás dátuma
2016.11.12 08:25
A titkár úr és bankigazgató igencsak váratlan helyzetbe kerül (Lugosi György és Alföldi Róbert) FOTÓ: MÉSZÁROS CSABA/KULTÚRBRIGÁ
Fotó: /
Alföldi Róbert Norrison bankelnökként fergeteges szózuhatagot ömleszt elképesztő tempóban és határozottsággal, a fogaskerék csavarjainak precízségével működő alkalmazottaira, az Egy, kettő, három című Molnár Ferenc egyfelvonásosban, a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház közös produkciójában. 

Lenyűgöző ez az egész, látványos brillírozás, parádés bűvészmutatvány, miközben azért rémisztő is. Hiszen nagy szemfényvesztés, óriási svindli, melynek alapja tiszta hazugság. Csak Norrison nem mondja, mint egykor a remek bűvész, Rodolfo, hogy figyeljük a kezét, mert csal, ő ezt rutinosan, magától értetődő természetességgel, hihetetlen biztonsággal teszi, mint aki már jócskán jártas az ilyesmiben. Brechtől származik az a mondás, hogy mi egy bankbetörés egy bankalapításhoz képest. Hát ő illusztrálja ezt. Ő a nagy machinátor, aki látszólag betart minden törvényes utat, de pontosan ismer temérdek kiskaput, meg aztán ennek a világnak a törvényei amúgy is neki és a hozzá hasonlóknak kedveznek.

Molnár Ferenc remekbeszabott, mesteri vígjátéka arról regél, hogy egy abszolút senkiből hogyan lehet akár egy fertály óra alatt, nagyon is valakit csinálni, pénzzel, paripával, posztóval, jó családból származással, sokat érő csekkfüzettel, befolyással, eleganciával, és még golfklub tagsággal is. Persze naná, hogy ez meglehetősen áthallásos, a gombamód szaporodó strómanok világában, amikor hűségért, készségességért, behódolásért cserébe rapid módon lehet dúsgazdaggá válni, és teljes névtelenségből jókora ismertségre szert tenni.

Naná, hogy hathatós érdekből kell megcsinálni a totális senkit, mint a darabban is. Norrison hosszabb időre vendégül látja igencsak fontos amerikai ügyfeleinek csinos, fiatal lányát, aki mindenki tudta nélkül összeszűrte a levet egy csóró, torzonborz, kopott ruházatú taxisofőrrel, aki még ráadásul a munkáspárt tagja is, és ezzel kapcsolatos elveit kezdetben buzgón hangoztatja. Amikor Antal szerepében Szatory Dávid betoppan a színpadra, iszonyú röhögés lesz. Úgy néz ki, mint egy megjelenésében eltúlzott kabaré figura. Nem sokban különbözik például Aradi Tibor és Varga Ferenc József már állandó párossá vált, lepukkant melósaitól, akik befoghatatlan szájjal, és elég mulatságos külsővel mondják a magukét. Szerintem ez nem egészen illik Molnár darabba, nyersebb, vaskosabb annak mindenkori eleganciájánál, szépen csiszoltságánál. Ugyanakkor azt is értem, hogy innen szép nyerni, ebből a fickóból röpke idő alatt jól vasalt, disztingvált, úriembert faragni, az aztán igazán valami!

Az azért elég nehezen hihető, hogy a jól szituált, mutatós alakú kisasszony, Lydia végzetesen belehabarodik egy ilyen karikatúraszerű, fura fazonba. A fene nagy, perzselő szerelmet ezután sem érzem kettőjük között. Ehhez ugyanis Lénárdt Laurának el kellene játszania, hogy ő aztán roppant bevállalós, hú, de vagány csaj, de szép, átlagos jómódú lányt alakít, aki valószínűleg inkább vonzódna egy lenyalt hajú zsúrfiúhoz, mint egy nagyhangú, feltehetően izzadtságszagú, topis fráterhez.

Norrison a cél érdekében, hiszen még aznap repülőgépen követni akarja a családját a kellemes nyaralásba, elernyedt kikapcsolódásba, meg a lány szülei is ripsz-ropsz megérkeznek, villanásnyi idő alatt express sebességre kapcsolva beindítja munkatársai bombabiztos gépezetét. Egymás után rendel maga elé mindenkit, és adja ki ellentmondást nem tűrő, határozott utasításait. No, nem mintha akadna ebben a gépezetben akárki, aki bármiben is ellent merne mondani. Stabilan hierarchikus a felépítés, benne készséges, de mindig feltétlen megbízható és működőképes fejbólintó Jánosokkal. Lóhalálában teszik, amire utasítják őket. Nincs apelláta, ez kell az olajozott gépezet működéséhez. A dermesztően katonás rend némi kedvességet, vagy álkedvességet is igényel, ezért Norrison olykor érdeklődik alkalmazottai, vagy családtagjaik hogyléte felől, megdicséri a hölgyek ruháját, frizuráját, nem feltétlen kellő meggyőződéssel, inkább az üzemmenet megkívánta praktikus okokból.

Alföldi úgy játssza Norrisont, hogy mimikával, gesztusokkal, hangsúlyokkal kimondottan érzékletessé teszi, nincs túl jó véleménye arról, amit éppen csinál, és azokról sem, akik fejvesztve végrehajtják az utasításait. De közben ördögi módon, kajánul élvezi a pokoli játszmát, aminek ő az adu-ásza, fölényes nyertese.

A darab előadásának mindenkori problémája, hogy telis-tele van egészen pici szerepekkel. Ezekre általában azt mondják a rendezők, hogy természetesen szintén fölöttébb kiváló színészeknek kell játszaniuk őket. Ezúttal tényleg sok jó színészt sikerült összeverbuválnia Znamenák István rendezőnek, aki a díszleteket is tervezte, de azért szívesen jelen lennék akkor, amikor mondjuk Alföldit Norrison helyett egy ilyen néhány perces feladattal megkínálja, mondván, hogy ezt aztán igazán nagyszerű színésznek kell domborítania. Szóval valljuk be ez tényleg nehézség, és nem is sikerült teljes egészében megoldani. A színpadi gépezet hajszálpontosan működik, de a különböző karakterek közül több elég jellegtelenre sikeredett.

Ebben az esetben eldöntendő, hogy tapssal érkező, tapssal távozó ziccer szerepeket akarnak-e formálni a színészek, ami különben nem biztos, hogy olyan nagyon távol áll Molnár szándékától, hiszen az egész darab egy „bravúr ária.” Znamenák ezt érezhetően nem akarja, ő inkább azt hangsúlyozza, Cselényi Nóra szürke jelmezeivel is, hogy ezek az alkalmazottak nem lehetnek igazán egyéniségek, úgy teszik a dolgukat, hogy csaknem belesimulnak a falba, így törvényszerűen a szürkék hegedűsei. Lugosi György, Debreczeny Csaba, Parti Nóra, Mihályfi Balázs, Némedi Árpád, Janicsek Péter, Fehér Balázs Benő, Dékány Barnabás, Barna Zsombor, Sipos Viktória, Bánky Sára, Hajdú Csilla tényleg a gépezet gyakran nem túlságosan feltűnő részei.

Antal lenne az egyéniség, de ezt lehántják róla. Megfürdetik, megnyírják, jól szabott, de nem feltűnő öltönyt adnak rá, mondhatnánk gonoszul, hogy kimossák, kivasalják, megtisztítják addigi életétől, és az elvárásoknak megfelelően szolgáltatják ki a megrendelőnek. Znamenák alighanem ezt akarja a leginkább hangsúlyozni. Vagyis azt, hogy a fölfelé száguldás a lejtőn nem ritkán lefelé rohanás is, hajbókolás, gerinchajlás, a tartás elvesztése, a morál és a becsület feladása, erkölcsi fertő, ami a személyiség elvesztésével jár. Akit gyorsan, elvei feladására késztetve, sebtében előrukkoltatnak, piedesztálra emelnek, az lehet, hogy ekkor válik igazán senkivé, és katasztrofálisan mélyre süllyed.

Amikor végrehajtja a kolosszális mutatványt Norrison, és már indul nyaralni, még visszafordul felénk, és igen hangsúlyosan közli, hogy szégyellje magát az egész emberiség. Alaposan megvan a véleménye azokról, akik ebben az érdek- és pénzhajszában közreműködtek, így magáról is. Egy fintorral jelzi, hogy de hát mit van mit tenni, ilyen a világ és ilyen is marad, a boldoguláshoz el kell fogadni a farkas törvényeit.

Szerző
2016.11.12 08:25

Kácsor Zsolt: Népi-nemzeti tárca

Publikálás dátuma
2018.07.21 09:30

Fotó: Fortepan/
„A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába.”
Körülnéztem otthon, hogy népibb, plebejusabb értékek alapján milyen alapanyagokból tudnék tárcát írni, de nem találtam odahaza más értéket, csak könyveket. Egy rakás izét, hogy is mondják, úgynevezett prózát, ami eleve gyanús, mert a próza nem is magyar plebejus szó, ugye. Ráadásul az otthoni prózák között van egy csomó Esterházy, Nádas és Spiró – mindannyian súlyosító körülmények nemzetpolitikailag. Puff neki, én hülye. Hagytam, hogy a saját ízlésemet kövessem, nem pedig a Párt mögé beállt magyar csordáét. És ez lett belőle. Most aztán megnézhetem magamat. Vakarhatom a fejemet, hogy miképpen lesz ebből népi, plebejus tárca, ami nem csak szexi és menő, de forradalmi is, és be kell látnom, hogy alkalmasint sehogy. Pedig a Párt mögé beállt magyar csorda veszettül bőg, ki van nagyon éhezve a népibb, plebejusabb mondanivalóra, hát meg kellene valamivel etetni, én meg itt állok korszerű konzervatív tárca nélkül. Mit adjak a magyar dolgozó tömegeknek enni?
Csak tudnám, hogy a népi mérce hangadói miért éppen az írókat pécézték ki maguknak. Kipécézhették volna például a kortárs grafikusokat is. Biztosan köztük is vannak népi plebejusok és liberális urbánusok, akiket az állami támogatások ügyes variálásával egymásnak lehetne ugrasztani azzal az indokkal, hogy másképpen húzgálják azokat az izéket, a kontúrokat. Merthogy valahol az is művészet, ugye. Össze-vissza húzgálni azokat az izéket, miket is, kontúrokat. Ja, ez nem jó, ez nem magyar szó, ez a kontúr, valami népibb, plebejusabb, szexibb és menőbb szó kellene helyette. De persze pont most nem találok egy jó magyar szót se, amikor a népi-nemzeti tárcámat írom. Jellemző. Ülök az eleve gyanús fővárosban, mint egy urbánus liberális, és igazi magyar proli-plebejus létemre nem találom sehol a jó magyar szavakat. A spájzban nem néztem, hahaha, mert az se magyar. Spájz kihúzva, helyette beírni: kamra. Az olyan jó népi, plebejus szó így elsőre. Milyen kár, hogy eredetileg latin. Tessék, ez is milyen jellemző, hogy belekötök minden szóba. Ahelyett, hogy a Párt minap elhangzott felszólításának megfelelően csöndesen tudomásul venném "a baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerülését", és elfogadnám, hogy "a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a populizmus, a polgári, nemzeti-keresztény felfogás manapság az egyetlen számottevő gondolati erő".
Azt mondja, gondolati erő. Na, ez jó, ezzel lehetne valamit kezdeni. Írhatnék egy számottevő népi-nemzeti tárcát a szegény falusi emberről, a jó plebejus Mészáros Lőrincről, és az ő nagy gondolati erejéről.
A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába. Így lett belőle egy új magyar plebejus Midász király. Csak ül odahaza Mészáros Lőrinc tátott szájjal, míg a hűséges, gyerekkori barát, akinek az Isten (a magyaroké!) felvitte a dolgát, ott dirigál a sok-sok magyar hangyaboly fölött, és keze intésére az apró kis állatkák buzgón masíroznak az érett kalászokkal ringó búzamezőkről a jó magyar búzaszemekkel Mészáros Lőrinc tátott szájához. És a hangyáktól még el is várják, hogy ennek ők is örüljenek. Azért ebből a buzgólkodásból jó kis népi, nemzeti, plebejus tárcát lehetne írni. Mi az, hogy tárcát! Regényt! Olyan izét, mit is, prózát. Persze, egy akárki nem tudna ebből jó magyar irodalmat csinálni. Az ásatag múltat képviselő urbánus és liberális szerzők nem jöhetnek szóba, mert igen gyanús ez a posztmodern irodalom. A magyar csorda számára minden posztmodern, ami érthetetlen, és szeretik a liberális buzik. A posztmodernekre, bárkik is azok, és bármi szentségtörőt művelnek ebben a hazában, ki lett adva a kilövési engedély. Mármint az írókra. Felkészülnek: képzőművészek, zeneszerzők, filmesek, csepűrágók, balett-táncosok. Ja nem, ez utóbbiak már meg lettek fingatva, mert buzik. Akkor maradnak a képzőművészek, zeneszerzők, meg esetleg a fényképészek, ha fotóművésznek merik magukat nevezni. Pedig valahol az is művészet, ugye. Kattintani egyet, kinyomtatni A3-as papírra fekete-fehérben, oszt’ kész is. Biztosan vannak népi, nemzeti, plebejus fotóművészek, ezekre mostantól nem ártana odafigyelni, nehogy elkapja őket az urbánus ragály. Ki kéne hajtani mindet a magyar pusztába, hadd fotózzák a fenséges magyar szürkét a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban. És ki kéne hajtani a pusztába a filmeseket is, hadd forgassák újra a Szegénylegényeket, ha már az a gyanús, liberális, urbánus Jancsó elrontotta. Új Szegénylegényeket a népi, plebejus magyar hazának! Sorstalanság helyett sorsot! Nehezet, keményet, férfiasat, magyart! Művésztelepeket a magyar pusztába, ahová nem elutazni kell, hanem áhítattal el-za-rán-do-kol-ni. Hittel, hűséggel, bátorsággal, igaz magyar szívvel, kipödört bajusszal. És slambuccal kell betömni a pusztába kihajtott művész urak pofáját, hadd tudják meg, milyen az igazi magyar élet a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban.
2018.07.21 09:30
Frissítve: 2018.07.21 09:30

Miniatúra: Németh Miklós

Publikálás dátuma
2018.07.15 14:00

Fotó: Fortepan/
„Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott (...) A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett.”
Az öregedő Ken Follett is Németh Miklóst választotta. Ugyan Kádárt Grósz, és nem Németh Miklós váltotta le, az Évszázad trilógiájának harmadik részében (Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén, Gabo, 2014.) mégis az történik, hogy midőn Rebecca, egyik hősnője viszonyba keveredik Frigyessel, a befolyásos magyarral, így beszélgetnek: „Kádár elmozdíthatatlan? Nem szükségszerűen. Közeli ismerősöm egy ígéretes fiatalember, Németh Miklós.” És a mese folytatódik a szabadság kiteljesedése és az olvasó örömére bekövetkező szerelmi végkifejlet felé Rebecca és Frigyes között.

A vállalatvezetői lobbi

Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott: a miniszterelnök szerény lakásban él, templomba jár, őszintén beszél, az országért dolgozik, határozott, jól megjegyezhető politikai üzenetei vannak. A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett. Németh maga említi az önálló (szociáldemokrata, másutt keresztényszocialista) párt alakításának kósza gondolatait, de aztán elveti ezeket. (Oplatka András: Németh Miklós, Helikon, 2014.) Kifejezetten kedvelte a miniszterelnöki feladatokat, de nem érzett különösebb vonzalmat a pártvezetői pozíció iránt.   Németh Miklós 1988 novemberében kezdődő kormányzásának első felét határozott intézményi reformcsomag és radikális külpolitikai nyitás jellemzi. Szoros viszonyt ápolt az őt támogató vállalatvezetői csoportokkal. 1989-ben még többféle forgatókönyv látszott lehetségesnek, egyebek mellett, hogy a párt befolyását a tulajdon felől megkérdőjelező vállalatvezetői csoport kerül hatalomra. Németh támogatta is a vállalati önállóság kiteljesedését, amely a radikális őrségváltás felé mutatott a kor gazdasági és politikai elitcsoportjában. Mindez természetesen vállalati kezdeményezésű (helytelenül: spontán) privatizációt is jelentett. A folytatásban a hatalom folyamatosan csúszott ki a pártelit kezéből, amelyet azonban a gazdasági elit nem szerzett meg. Ahhoz, hogy utóbbi bekövetkezzék, az állami vagyonkezelés gyökeres átalakulása mellett – és ez a fontosabb-, a gazdasági elitnek önálló politikai formációt kellett volna létrehoznia, ám erre nem volt képes.   Németh Miklós miniszterelnöki kinevezését részben a sikeres vállalatvezetői politikai lobbinak köszönheti. Velük indult az átalakulás története, amely máshogyan folytatódott. 1989 végére a hatalom "belső" átvételének lehetséges projektjei megbuktak (Korántsem a legfontosabb, de lényeges jele ennek a "spontán" privatizáció felváltása a központival. Ez már csak részben szól a hatalomról, inkább arról, hogy a roskatag költségvetésnek is kell pénz.), jóllehet a vállalati kezdeményezésű vagyoni tranzakciók folytatódtak.
Az odáig vezető folyamat során a gazdasági elit nem különböztette meg magát felismerhetően pártközpontos vetélytársaitól. Ehelyett gyakran pártreformerekként léptek fel. A forrongó közhangulat nem jobban működő mechanizmusokat, hanem más rendszert akart, és ellenezte, hogy a gazdasági elit szerezze meg az államosított vagyont. A pártelit kezéből kicsúszó hatalom már az új politikai erők felé billent.

Az ország talpon tartása

A választásokhoz vezető folyamatot többször színezték botrányok, a megfigyelési ügyek, az iratmegsemmisítés, agg hadfiak koholt lázadása, vagy akár Pozsgay Imre köztársasági elnöki ambíciója és a négyigenes szavazás, amely meggátolta Pozsgayt a poszt megszerzésében. Korához képest Németh csapata mesterien kezelte a kommunikációt. A folyamatok és a közvélemény középpontjában kormányzott. S mivel még a választások előtti hetekben sem lehetett tudni, ki kerül hatalomra, ezért - a magyar alkuvilág kellős közepén - a politikai intézményekre kellett koncentrálnia. Stratégiai külön alkut akkor nemigen lehetett kötni, és veszélyes is lett volna, ahogy azt Pozsgay Imre és az MDF megkeseredő románca mutatta. 
Amikor tisztázódtak a viszonyok, különös kísérletek történtek. 1990 májusában Németh Miklós átadta a képviselők soraiban meghúzódó ügynökök vélhető listáját Antall Józsefnek. A lépés önmagában is felesleges volt, hiszen a titkosszolgálati adattár is a kormányhoz került, ám a források nélküli lista zavart keltett, a titkok a hatalom piacára kerültek. Németh Miklós Gál Zoltánra mutatott, tőle kapta, ő csak postás; pedig az akció valódi forrását és indokát Németh Miklós manipulatív játékai között érdemes keresnünk.
Mindezzel együtt is Németh elősegítette a választások utáni korszak vértelenségét. Az egész folyamat könnyen, bár sokak szerint túl könnyen zajlott le. A vér hiányát ne sajnáljuk, az izzadságét igen. Az ország későbbi vezetése a hagyományos európai demokrácia tanfolyamán közepes eredményt produkált: mást tanultak helyette, ahogy ennek tanúi vagyunk.
Németh idejében a kormány dolga az volt, hogy talpon tartsa az országot, visszafogja a költségvetést, folytatható állapotokat őrizzen meg. Eközben az MSZP vezetői saját (gyakran zavaros) céljaikat követték, a médiát szórakoztatták nyilatkozatokkal, vagy valamelyik belháborújukat vívták. Jóllehet az MSZP már nem volt állampárt, igyekezett a kormányzás egyfajta felső kapcsolatának látszani. Mindez olyan korszakban történt, amikor a napi kormányzás a túlköltés visszafogását, a restrikciót jelentette, és nem a szociális érzékenység tettre váltását. A szociáldemokrata szöveg és a piacgazdasági építkezés valósága ütközött. 
Tény az is, hogy a megújult párt kommunikációjának közepében a szabadság-demokrácia-megújulás szentháromsága csillogott, és sokan bátrak, szókimondók voltak. A párt egésze azonban kaotikus képet sugárzott önmagáról. Az MSZP állandósult belharcainak tükrében talán nem is kell csodálnunk, hogy Németh kiszállt az elnökségből, és saját pártalakítási ambíciók híján, a választások után külföldre ment. Gondolatai azonban itthon maradtak.

Látogató a munkahelyén?

Röviden számba vesszük Németh Miklós egyéniségének pár rétegét. A róla szóló könyv hátránnyal induló, de szorgalmas vidéki tehetségnek, a feltörekvő politikai csoport tagjának mutatja, aki az egyetemen részt vett a városi káderelit elleni harcban, a vidéknek járó juss megszerzésében. Könyvének intimpistás megjegyzése Bartha Ferencről elég árulkodó részlet. Talán barátok voltak korábban, s mégis, évtizedekkel később, Bartha halála után, Németh súlyosan személyeskedve emlékszik rá - akár úgy is lehetett, ahogy írja, ám akkor miniszterelnökként osztozik a felelősségben. ("Barthának, a Nemzeti Bank elnökének majd leesett az álla, mikor közöltem vele a döntést - a forint leértékeléséről van szó (T.I.). Most pedig – mondtam - a kormány és az MNB kiad egy közös közleményt. Tíz perc alatt történt mindez. Szólhattál volna reggel, dünnyögte Bartha. Nos, valóban nem ezt tettem, de azt is tudtam, miért nem. Minden leértékelés a korrupció és a nyerészkedés melegágya. A felértékelés is." Oplatka, 199.o.) Pályája során olykor nehéz helyzetekkel találkozik, amelyeket többen csak alkohollal képesek enyhíteni. Szemlélődik, gyakran meglepődik. Az is meglepetésként érhette, amikor Grósz miniszterelnöknek javasolta.
Ekkor a kortárs olvasó már csóválja a fejét. Oplatka András, a Némethről szóló könyv szerzője (inkább szerkesztője) hajlamos a volt miniszterelnök legendáját túlépíteni, amely szerint a tehetséges vidéki srác derekasan helytállt a városban, s később is a munka és a kitartás vitte előre, soha a karrier természetes vágya. És ott aztán, egyre feljebb, csuda dolgokat látott. Mintha csak látogató lett volna munkahelyén. Az Oplatka-Németh kettős időnként túllő a célon. Némethnek a folyamatokban való meghatározó részvétele akkor is értékelendő, ha közben a cukrozott árvalányhajat nem fújják be aranyfüsttel. Feltoluló iróniámat visszafogva sietek megerősíteni, hogy a könyv több pillanata forrásértékű. 
Németh okos, fürge agyú ember, attitűdje gyakran ironikus és intrikus. Fellépéseit kordában tartotta, ízes beszédmódját, hanghordozását megtartotta, nem vette át az apparátus ködös, fontoskodó félrebeszélését, vagy az értelmiség habzó modorát. Képességei segítették fényes karrierjét a pártközpontban, ahol nem elsősorban a könyvéből kitetsző jámborságot, hanem cselekvő együttműködését várták el, és kapták meg. Szakértői kormányának mítoszát csupán okos kommunikációnak kell minősítenem. (Szakértői kormánynak azért nevezték, mert korábban "nem szakértői" kormány - MSZMP-felügyelet - volt, illetve kormányában, különösen a másodikban, számos szakember dolgozott. De azért ez is túlzás. A Németh-kormány – helyesen - politizált, a pártok helyett, gyakran ellenük. Ezt akkor meg lehetett tenni, később nem.) Tapasztalt politikussá vált, nívós tanácsadókkal vette körbe magát. Megérezte a rendszerváltás hangulatát, végrehajtotta, amit lehetett, amire képes volt. S végül ez számít, a haza hálás lehet neki.
(Ez a szöveg egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának szerkesztett alfejezete.)
2018.07.15 14:00
Frissítve: 2018.07.15 14:49