Az elefánt legalább jóllakik

Publikálás dátuma
2016.11.16 06:45
A profi, de kissé jellegtelen Havana Flying
Fotó: /
Az elefánt számnál szakadt el végképp nálam a cérna a Fővárosi Nagycirkuszban. Pedig ő a Dima karácsonya című produkció arca, ez szerepel plakátokon, a műsorfüzet címlapján. Mégis azt gondolom, hogy, na ezt aztán már tényleg nem lehet! De még több képtelenség is következik a legújabb műsorban. A KÉPRE KATTINTVA GALÉRIA NYÍLIK!

Jó, jó, a derék, jámbor elefánt fejen áll egy kicsit, meg két lábon is tud állni, de a produkció nagy részét az tölti ki, hogy ételbúrát a kezükben tartó fiatal hölgyek járulnak elé, és az idomító, Zodieru Krisztián átveszi a búra alatt rejtőző almát, vagy éppen salátát, a főszereplő pedig egymás után befalja ezeket. Nem akarom megbántani a „Kiskunbürgözdieket”, de ez ott sem lenne vállalható produkció, nemhogy a Fővárosi Nagycirkuszban.

Fekete Péter igazgató, különben joggal, állandóan arról beszél, hogy milyen komoly művészet a cirkusz. Csak akkor olyan számokat kellene bemutatni a Dima karácsonya című új műsorában, amik ezt ékesen bizonyítják! Itt van például Emiliano Sanchez Alessi Olaszországból érkezett szereplő, merthogy zsonglőrnek nem nevezném. Felfüggesztett nagy golyóbisokat toszogat a levegőben, de ezt bármelyikünk megcsinálja kugligolyókkal.

Ő lassan teszi, meg sejtelmes félhomállyal megvilágítva, egy percig esetleg még érdekes is, de aztán dögunalom, ebben semmiféle artista teljesítmény nincs, és ez garantáltan nem művészet, némi jóindulattal tán művészkedésnek nevezhető, ami azért nagyon nem ugyanaz. Ez is egy végtelenül lassú szám, túl sok van belőlük, ráadásul szép libasorban egymás után is kerülnek, még az alig valamit csináló oroszlánok is meglehetősen komótosak.

Ilyen volt már a premieren a jegykiadás is - nem először -, sokan álltak a pultban, de csak ketten babráltak a borítékokkal, amikben a jegyek megbújtak. Nem ismerték fel a szakma neves személyiségeit, mutatványnak számított, és jelentős időbe telt, mire egy-egy megfelelő borítékot megtaláltak, nagy, feszült tömeget halmoztak fel maguk előtt. Az álzsonglőr mutatványa se több, se kevesebb az övéknél.

Jól indul pedig a műsor, a High5 gumiasztalon hancúrozó fiataljai fergeteges tempót diktálnak maguknak, fantáziadús alakzatokban ugrálnak, humoruk van, pajkos kölykökként froclizzák egymást, harsogó életöröm árad belőlük. Az artista viselkedésmódjától, megteremtett figurájától művészet a cirkusz. Ha semmi kisugárzása nincs a számnak, ha inkább izzadtságos erőfeszítésnek látszik, mint örömnek, akkor legfeljebb tornamutatvány.

Ilyen a Kazah Állami Cirkusz talaj-akrobatika csoportja, melynek tagjai rezzenéstelen arccal, öröm nélkül teljesítenek. Egy hölgy trapézon lengedezik fölöttük, hogy miért, az nem derül ki, tán azért, mert ez olyan artisztikus. Egyszer olyan szerencsétlenül lengetik, hogy sikerül fejbe rúgnia a csoport gyerekszereplőjét. Egy elnézést kérő mosoly nincs az arcán, karmozdulattal sem kér bocsánatot, se a gyerkőctől, se a közönségtől, azért ez így elég kínos. A Havana Flying drótkötélszámában szerencsére nincs semmi kínos, kimondottan profi, de szintén örömtelen artista ipari szakmunkások repkednek a magasban.

A profi, de kissé jellegtelen Havana Flying

A profi, de kissé jellegtelen Havana Flying

A Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon első díjat nyert egy remek drótkötél szám, melynek minden tagja igazi egyéniség, megjegyezhető fazon, és ezt biztosító kötél nélkül, tényleg az életüket kockáztatva is meg tudják mutatni a magasban. Ők nagy művészek, ahogy ugyanezen a porondon láttunk már nagy elefánt-, illetve oroszlánidomárt, nem is egyet. A mostaniak garantáltan nincsenek közöttük. Duo Arkan oroszlánjai ahelyett, hogy jóízűt játszanának a gazdáikkal, kimondottan zordon ábrázattal, ímmel-ámmal, unszolásra, komótosan teljesítenek nem túl extra dolgokat, leginkább végigkutyagolnak egy emelvényrendszeren. Na, jó, akad, amelyik egy olyan tűzkarikát is átugrik, ami nincs is egészében meggyújtva.

Az oroszlánszám előtt táncolni abszolút nem tudó fiatalok oroszlán jelmezben négykézlábra ereszkedve kelletik magukat. Hasonló intermezzókkal teli a műsor. Elfogadom a revü és a cirkusz társítását, de akkor profi koreográfusokkal, profi táncosokkal kell csinálni, úgy, hogy ez akár a világszámokkal egyenrangú legyen. Van egyébként kerettörténet is, egy kisfiú álma, ő a címben szereplő Dima, és van hozzá karácsonyi készülődés. Ez is elég esetleges, dramaturgiai szempontból is. A számok között elmondott szövegek moralizálóan közhelyesek. Roppant kevés a humor, ordítóan hiányzik egy bohóc.

Nem akarom túldramatizálni a helyzetet, mert azért akadnak jó számok, méghozzá magyarok. Különlegesség Komenda Zsófia attrakciója, ő egy levegőben lengő rúdon szépséges, sikkes lírai műsort mutat be, irigylésre méltó hajlékonysággal. Az ugyancsak magyar Trio Power Line már több mint tíz éves, gondosan kidolgozott erőemelő szám.

Az orosz Markin családból a papa hosszú rudat, az úgynevezett perzset egyensúlyozza a homlokán és a felesége, meg a 9 éves címszereplő Dima ennek tetején tornázik, vagy éppen pörög, forog akár szédületes tempóban. Erő, akarat, összetartás van ebben a számban. Tán akaratosság is, dominánsnak tűnő apával. De nem arctalanok, hanem nagyon is markánsak, és sokat tudnak, miközben az ilyen mérvű gyerekmunka azért vitatható.

Fekete Péter nyáron bemutatott egy méltán nagy sikerű vízi revüt, artista számokkal tarkítva. Az utána következő Lúdas Matyi a színházhoz közelített. Sok kísérletezés után illett volna megnyugtatni az artista szakmát, hogy a ház alapfunkcióját, a hagyományos cirkuszt sem hanyagolják el. Ez a nagyon hullámzó színvonalú, gyenge, sőt dilettáns elemeket is sorjáztató, nem megfelelően szerkesztett műsor, kevés meggyőző momentummal, egyáltalán nem megnyugtató.

2016.11.16 06:45

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24

Kívül a skatulyákon

Publikálás dátuma
2018.07.17 10:00

Fotó: Népszava/ Vajda József
Sam Havadtoy egyedülálló sakkjátszmára csábítja a látogatót alkotásaival. A művész Disney-figurái és színes ajtói segítenek eligazodni az életműben.
Magát festőnek nevezi, de végletekig sarkított csipkefetisizmusa a csak festő, vagy csak szobrász kategóriáit messze felülmúlja – kezdte dr. Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója Sam Havadtoy Huszárlépésben című kiállításán, amely az alkotó New York-ban eltöltött éveit állítja középpontba. A magyar származású, londoni születésű Havadtoy 1972-ben érkezett az amerikai nagyvárosba, s belsőépítészként kezdett ott dolgozni. Ebben az időszakban a város meghatározó művészeivel alakított ki kapcsolatot munkái révén, s ekkor ismerkedett meg többek közt Andy Warhollal, Keith Haringgel és Yoko Onóval. A tárlat ezen együttműködéseknek eredményeit, és Havadtoy egy-egy későbbi munkáját is bemutatja, remekül reflektálva a művész alkotói felfogásának, elképzeléseinek ívére. Havadtoy Yoko Onóval való kapcsolata meghatározó volt művészi pályája alakulásában is, jellegzetes hófehér sakktáblái, és ahhoz fűződő alkotásai ennek lenyomatai. „Az összes kondoleáló üzenet és ajándék közül, mely John Lennon halála után a Dakota házba érkezett, kevés volt furcsább és meghatóbb, mint az a kézzel készített, 5x5 cm-es bőr sakktábla, melyet a sakkvilágbajnok Bobby Fischer küldött. Így kezdtünk Yokóval sakkozni” – emlékezett vissza a művész. A sakkot tematizáló alkotások az életmű és a kiállítás jelentős hányadát teszik ki: Bobby Fischer 1972-es, Borisz Szpasszkij ellen vívott 41 lépéses csatáját Havadtoy 41 darabból álló festménysorozaton örökítette meg – ennek egy része van csupán kiállítva – amelyben a lépések a fehér egy-egy árnyalatában jelennek meg.
A becsomagolás, a beborítás és az elrejtés a művész jellegzetes technikái közé tartozik, s ennek legfontosabb eszköze a csipke. A tárlaton bemutatott alkotások jelentős részét is ez az anyag, az azzal való játék, és a hozzá fűződő egyedi nyelvezet, művészi kifejezésmód uralja. A csipke nem csupán a festményeken, a különféle objektumokon is nagy szerepet kap; s ezen alkotásokat látva könnyű elképzelni, hogy Havadtoy keze és némi csipke alatt még a szemét is műalkotássá változik. Ahogy ezt a XX. században már több kiemelkedő művész esetében is megtapasztalhattuk. Erre az alkotásmódra mutatnak rá az Ajtók című sorozat darabjai is, amelyek életszakaszok megnyílását vagy lezáródását jelentik a művész számára. Holott az anyag meglehetősen távolról érkezett: a becsomagolt, és különféle technikák során megdolgozott ajtók Budapest utcáiról, lomtalanításokból származnak, magukon hordozva a város, és az ott élő emberek múltját is. Épp úgy, ahogy a csipkekesztyűk, amelyek anyagukban őrzik készítőik, valamint viselőik keze nyomát. A rétegek mögött megbúvó történetfoszlányokat a néző saját percepcióinak tükrében tudja csak felfejteni, vagy azokkal kapcsolatot létesíteni. A kiállítás számos további különlegességet is nyújt a látogatóknak: a Disney mesékből jól ismert különféle méretű és kinézetű Mickey egerek, egy beburkolt hófehér Fiat 500-as, vagy a művész egyik legújabb munkája, egy hatalmas kacsás szőnyeg is látható a galériában. Havadtoy munkáiban minden ponton kísérletezés, játékosság, ugyanakkor pontos, aprólékos és tudatos kidolgozottság lelhető fel. Belsőépítészként, lakberendezőként is e törekvéseinek nyitott utat, Keith Haring – pop-art és graffitiművész, társadalmi aktivista – lakásának berendezésében is eszerint járt el. A tárlaton kiállított kandallóelőlap szintén ezt a technikát, hangnemet tükrözi vissza, amely ugyanakkor Haring művészetének egyfajta újraértelmezése, becsomagolása is a számára. Az újrateremtés, el- és felfedés, más színben, más formában való közelítés kiemelkedő szerepet kap Havadtoy művészi létében, s alkotásai e technika mentén gyakran kölcsönös viszonyban, párbeszédben is állnak egymással.
A kiállított darabok olyan szerteágazó, mégis nagyon összetett attitűdöt, gondolkodásmódot tárnak fel előttünk, amelynek megértéséhez nem elég látni az egyes alkotásokat, közel kell férkőzni hozzájuk, bebújni a rétegek, a becsomagolt formák mögé, s meglátni a színek különböző, de nagyon apró, észrevétlen eltéréseit. Csak így érhetjük meg annak a gondolatnak felszabadító igazságát, amelyet Fabényi Julia megnyitóbeszédében hangsúlyozott: Havadtoy az a művész, akit sok skatulyába, vagy egyetlen skatulyába sem lehet szorítani.

Havadtoy háromszor

Az érdeklődők Sam Havadtoy további két magyarországi kiállítására is ellátogathatnak a nyár során. A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban Memory of Love – A szeretet emléke címmel a művész legújabb festményei és szobrai láthatóak július 14. és szeptember 30. között. A budapesti Kálmán Makláry Fine Arts galériában július 16-tól augusztus 10-ig a művész grafikai munkásságába kaphatunk mélyebb betekintést; szitanyomatai mellett, új, kollázs technikával bővített egyedi nyomatai is láthatóak lesznek a tárlaton.

2018.07.17 10:00
Frissítve: 2018.07.17 10:00