magyar politika;

2016-12-24 08:24:00

S. Balogh Éva: Összeomló építmény

Szerencsés embernek mondhatom magam. Optimizmusom határtalan, amit semmi sem bizonyít jobban, mint hogy már több mint nyolc éve napi rendszerességgel írok magyar politikáról és még mindig képes vagyok bizakodó lenni, vagy legalább is annak hangzani, bár az utóbbi időkben egyre nehezebben megy a dolog. Most sem vagyok pesszimista, csak nagyon, de nagyon mérges. Már oda jutottam, hogy hangosan veszekszem az úgynevezett „demokratikus ellenzék” politikusaival a számítógépen keresztül. Szóval, ideje kipakolni.

Temperamentum kérdése, hogy a választópolgár miként reagál arra a képtelen helyzetre, ami Magyarországon az utóbbi, mondjuk tíz évben kialakult, noha a bajok valószínűleg már előbb kezdődtek, csak a mélyben rejtőzködve láthatatlanok maradtak a magyar politológusok siserehada előtt. Mára azonban az egész építmény összeomlóban van és a magyar nép óriási többsége süketen és vakon bóklászik egy olyan világban, amelyik kívülről nézve teljesen érthetetlen, felfoghatatlan, megemészthetetlen.

Azt tudjuk - mármint ha hinni lehet a felméréseknek -, hogy az ország lakosságának többsége elégedetlen Orbán Viktor kormányával. Nem jól mennek a dolgok, mondja még a fideszes szavazók jó része is, de mit lehet csinálni, amikor a másik oldalon mást sem lát az ember, mint hogy harmadrangú politikusok csépelik egymást Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Németh Szilárd és jeles kisegítőik helyett. Ez így nem megy, de sajnos egyelőre nem látok kiutat ebből a rettenetes helyzetből.

A napokban olvastam Széky Jánostól egy elgondolkodtató írást, ami a szlovákiai Paraméterben jelent meg a „demokratikus oldal” önkábításáról. Mármint, hogy a „jó oldalon” álló, demokratikusan gondolkodó középosztály azt hiszi, előbb-utóbb a „nép” előtt is világossá válik, hogy Magyarországot egy bűnszövetkezet vezeti és elkergeti ezt a társaságot. De, folytatja Széky, forradalmakat nem a „nép,” hanem a középosztály tagjai kezdik és vezetik. Márpedig a mai magyar középosztály ugyan „permanens felháborodottságban” leledzik, de egy Orbán-ellenes támadás vezetésére tökéletesen alkalmatlan.

Törpepártok, képtelen nevekkel

Az istenadta nép nagy részének még a „demokratikus ellenzék” pártjainak nevei is ismeretlenül csengenek. Nem csoda, hiszen először is úgy cserélik a neveiket, mint mások az alsóneműiket. Mostanában már saját írásaimban is gyakran jeleznem kell, hogy pardon, de egy évvel ezelőtt még más volt ennek vagy annak a pártnak a neve. Aztán ott vannak maguk a nevek. Egyik butább, mint a másik, de úgy látszik, hogy ez valami járvány a régióban, hiszen a szomszédok is tele vannak nagyon furán hangzó politikai formációkkal. „Lehet Más a Politika,” harsogja az a párt, amelyik piszkos háttéralkut köt a regnáló pártállammal. Vagy „Együtt,” egy törpepárt, amelyik nevét meghazudtolva az istenért sem hajlandó együttműködni egy bizonyos másik párttal, valószínűleg személyes ellenszenvek miatt. Vagy ott van a Párbeszéd, ugyancsak egy törpepárt, amelyik nem hajlandó beszélni a többiekkel, ameddig azok nem fogadják el azt az előválasztási ötletüket, amely valószínűleg kivihetetlen és még ártalmas is lehet céljaik elérésére. Vagy azok a nagy liberálisok, akik önző érdekeikkel választásokra buzdították híveiket az október hatodikai referendum előtt. Szerencsére nem voltak eredményesek és a referendum érvénytelen lett, ami végre kézzelfogható eredménynek tekinthető - először, hosszú évek politikai kudarcai után.

És akkor még nem beszéltem a két nagyobb pártról, az MSZP-ről és a Demokratikus Koalícióról. Azon nem lehet csodálkozni, hogy a két párt vezetői nagyon sok dologban nem értenek egyet, hiszen a hajdani pártelnök, Gyurcsány Ferenc éppen ideológiai okokból hagyta el pártját. Az elválás fájdalmas sebeket ütött, különösen az MSZP vezetőinek egy részében, s ezek a mai napig nem forrtak be. Nem olyan régen az MSZP egyik vezető politikusa, Kunhalmi Ágnes esett abba a hibába, hogy a két párt jövőbeni fúziójáról beszélt az ATV-n. Másnap egy aránylag fiatal szocialista politikus, Harangozó Tamás ugyanazon a televízió csatornán kijelentette, hogy ha Gyurcsány jön, akkor ő megy. Ilyen körülmények között bizony nehéz együttműködni.

Ron Fischer: Uniformis

Ron Fischer: Uniformis

A mániákus káderfrissítés ódiuma

Az MSZP vezetőségének talán legnagyobb hibája a mániákus káderfrissítés volt. Meg kell újulni, mondták a fő okosok, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a jól ismert, gyakorlott politikusokat, akik sikeresen intézték a párt ügyeit egészen 2008-ig, az új vezetőség egyszerűen kihajította és helyüket ismeretlen és többnyire tehetségtelen politikusokkal töltötte fel. A megújhodás helyett jött a teljes leépülés. Bár az utóbbi pár hónapban az MSZP megerősödni látszik, de nem is olyan régen a DK majdnem utolérte az MSZP népszerűségét. Én az első pillanattól kezdve úgy láttam, hogy Tóbiás József teljesen alkalmatlan a párt vezetésére. Pár napja Gyurcsány meglehetősen brutálisan úgy fogalmazott: arról ő nem tehet, hogy Tóbiás tehetségtelen politikus.

Molnár Gyula megválasztásával új lehetőség nyílt meg a párt előtt, de én egyelőre nem látok olyan fejleményeket, amelyek a jövőben megerősíthetik az MSZP hatékonyságát, és csak részben is helyreállítaná valamikori népszerűségét. Talán mert Molnár sokáig nem tudott aktívan politizálni, az első hetekben borzalmasan sok hibát követett el. Mondjuk ki őszintén: összevissza beszélt. Különben is - és ez nem csak Molnárra érthető, hanem általában a szocialista politikusokra - ezek az emberek sajnos rettenetesen gyávák. A világ semmi kincséért sem hajlandók tiszta vizet önteni a pohárba és például azt mondani, hogy márpedig mi nemmel fogunk szavazni az alkotmánymódosításra. Nem, ehelyett fogják magukat és vagy nem nyomják meg a gombot, vagy pedig egyszerűen nem vesznek részt a szavazáson.

Gyurcsány nem tudott várni

És ezzel eljutottunk a magyar politikai élet legellentmondásosabb politikusához, Gyurcsány Ferenchez. Kevesen tagadják, hogy ő az egyetlen nagyformátumú politikus ma Magyarországon, de sokan, még hívei közül is többen, meg vannak győződve, hogy túlságosan korán tért vissza a politikába. Várnia kellett volna pár évig, amire a hírhedt őszödi beszéd lecseng és ő, mint az ország megmentője visszatér és vezeti a harcot az orbáni bűnszövetség ellen. Lehet, hogy van ebben igazság, de Gyurcsány nem értett egyet ezzel a stratégiával és öt évvel Őszöd után, 2011-ben megalapította a Demokratikus Koalíciót. Azóta állandó jelleggel különböző „demokratikus” politikusok tanácsolják Gyurcsánynak, hogy vonuljon vissza, mert akkor hirtelen minden rendben lenne az Orbán-ellenes táborban. Ha Gyurcsány eltűnne, a Párbeszéd, az Együtt, az MSZP talán még az LMP is, egymás keblére borulnának, és 2018-ban simán megnyernék a választásokat. Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor valóban fellélegezhetnénk. Meg vagyok azonban győződve, hogy Gyurcsány visszavonulása a politikától egy jottányival sem változtatna az ellenzék jelenlegi igen zavaros és nyomorúságos helyzetén. A törpepártok most is saját érdekeikért harcolnak és Gyurcsány nélkül is ugyanazt tennék. Gyurcsány csak egy kifogás, de sajnos ugyanakkor fegyver is az ellenzéki politikusok kezében, akik manapság egy, a 168 Óra által megszellőztetett „belső használatra” készült közvélemény-kutatásból arra a konklúzióra jutottak, hogy az ellenzéki pártok szimpatizánsainak nagy többsége nem szavazna olyan listára, amelyen Gyurcsány Ferenc neve szerepel. Eme hangzatos bejelentés után a cikk hosszasan sorolja mindazokat az akadályokat, amelyek meggátolják az összefogást, de érdekes módon ezek között Gyurcsány és a DK alig szerepel.

Veszélyes Jobbik, vagy mégsem

A végén szólni kell a Jobbikról is mivel az utóbbi időkben a pártot vezető Vona Gábor nagyon ügyesen politizál. Sőt, túl ügyesen, és ezzel teljesen felbőszítette a Fidesz pártvezetőségét. Az összes pártlap, a Magyar Időktől a bulvár Riposztig tele van övön aluli személyes támadásokkal. Megindult Vona kicsinálása és összekapcsolása az ősbűnössel, Gyurcsány Ferenccel. Világos, hogy Vona a Fidesz szerint megszűnt egy nemzeti radikális párt vezetője lenni és elkötelezte magát a baloldalon, miáltal hazaellenes politikát folytat az Európai Unió érdekében Magyarország ellen.

A vád természetesen nem egészen megalapozott, mert a Jobbik még ma is, Vona Gábor minden erőfeszítése ellenére is szélsőséges párt, bár abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy sokkal szélsőségesebb, mint a Fidesz, amely különösen az utolsó hat évben versenyt fut a Jobbikkal a szélsőjobboldalon. De abban van valami, hogy amikor a jobbikos politikusok a Fideszt és a kormányt kritizálják, bírálataik majdnem semmiben sem különböznek azoktól a véleményektől, amiket baloldali politikusok szájából lehet hallani. Sőt, azt is tudjuk, hogy a Jobbik szavazóinak többsége elégedetlen az Orbán-kormánnyal és szívesen látná annak bukását. Ezért sokan, akiket érdekel a politika, egyre gyakrabban azt tanácsolják, hogy a baloldalnak meg kellene fontolnia valamiféle együttműködést a Jobbikkal az Orbán-kormány elmozdítása érdekében. Ezt egyelőre mindkét oldal elutasítja, de itt-ott igen komoly elemzői köröktől is lehet hallani erről a lehetőségről. Elég Haraszti Miklós ötletére gondolni. Ő az összes ellenzéki párt összefogását szorgalmazza, beleértve a Jobbikét, abban az esetben, ha a Fidesz nem hajlandó gyökeresen megváltoztatni a jelenlegi választási törvényt. Kőszeg Ferencnek is azt írta az Élet és Irodalomban, hogy „e pillanatban semmi sem előbbre való, mint Orbánt kirobbantani a székéből” és ezért „Orbán ellenében még Vona Gáborra is lehet szavazni.”

Ez a kijelentés persze nagy felháborodást keltett bizonyos körökben, de én azonosulni tudok Kőszeg okfejtésével, mert múltbeli tapasztalatokból kiindulva világos, az elégedetlen többség nem a bal-jobboldali törésvonalból indul ki, hanem abból az egyszerű meggondolásból, hogy politikai változást szeretne és elege van mindabból, ami Magyarországon történik az utóbbi hat-hét évben. Ugyanakkor arról is meg vagyok győződve, hogy Viktor Orbán pártja jóval veszélyesebb a magyar demokráciának, mint a Jobbik ellenzékben. Míg a Fidesz - az állam minden hatalmával a háta mögött - egyre inkább jobbra tolódik és minden jel szerint egy populista, radikális, nacionalista pártállam felépítésén dolgozik, a Jobbik egy ideig mégiscsak egy ellenzéki párt, az egyre erősödő Fidesz nyomás alatt. Tudom, hogy a demokratikus erők többször kijelentették, soha nem hajlandók tárgyalni a Jobbikkal, de mint ahogy tudjuk, a politikában nincs olyan, hogy soha.

Orbán sleppjét el kell távolítani

Tegyük hozzá, hogy a Fidesz nagyon tart egy ilyen lehetőségtől. Elég az Origón a múlt héten megjelent írásra gondolni, miszerint „Megszületett a baloldal és a Jobbik szövetsége Szentendrén.” A portál újságírója szerint ukáz érkezett a szentendreiekhez az MSZP és a Jobbik legfelsőbb vezetőitől, hogy a két párt helybeli képviselői álljanak a Társaság az Élhető Szentendréért (TÉSZ) mögé. S bár jött a cáfolat mindkét párttól, az Origó már is egy „vörös-barna” összefogásról beszél egy balliberális álcivil szerveződés mögé bújva.

Miután ennyit ostoroztam a demokratikus ellenzék politikusait, szeretném, ha tudnák, hogy közülük sokakat igen szimpatikusnak és tehetségesnek tartok. Olyan embereknek tekintem őket, akik felelősségteljesen tudnák vezetni az országot. De ugyanakkor attól félek, hogy aprócska kis pártjaikban erre sohasem lesz alkalmuk. A Párbeszédből Jávor Benedekre, Szabó Tímeára és Karácsony Gergelyre gondolok. Talán Juhász Péterre az Együttből, de csak akkor, ha megtanulja, hogy politikában csak a kompromisszumképes emberek sikeresek. Hadházy Ákos is egy végtelenül rendes és szimpatikus ember, csak az a baj, hogy rossz pártot választott magának. Tudom, hogy ezeknek az embereknek nem lesz könnyű félretenni személyes ambícióikat, de nézzenek a lelkük mélyére és kérdezzék meg maguktól, hogy mennyire tartják az ország szempontjából, a magyar emberek szempontjából, a magyar demokrácia szempontjából fontosnak Orbán Viktor és sleppjének eltávolítását a hatalomból. Ha igen, akkor a válaszuk nem lehet kérdéses.

(A szerző a Hungarian Spectrum szerkesztője)