Nem csinálna hősi halottat a Bárkából az egyik alapító

Tasnádi István Majdnem 20 címmel írt egy darabot a már megszűnt Bárka Színház történetéről. A produkciót tavaly mutatták be az Ördögkatlanon. Január 6-án és 7-én újra látható az előadás a Szkéné Színházban. Péntek este a darab előtt beszélgetést is rendeznek a Bárkáról, és a színház előterében Koncz Zsuzsa és Schiller Kata a Bárkáról készült képei láthatók. Bérczes László rendező, dramaturgot, a Bárka egyik alapítóját az előadásról, illetve arról kérdeztük, ma milyen esélyei lennének egy új színház alapításának.

- Azt nyilatkozták többen is az alapítók közül, hogy a Bárka Színházról szóló darab nem nosztalgiázásból született. Ha ez így van, akkor miért volt mégis fontos, hogy létrejöjjön?

- 1996 júniusában jelen voltam a Józsefvárosi Önkormányzat közgyűlésén, ahol az igenek győztek, onnan kezdve beszélhettünk a Bárkáról. 2011-ben eljöttem a Bárkából, de közben létrehoztuk az Ördögkatlan Fesztivált, amelyhez szoros köze volt a Bárkának is. Így elég logikus volt, hogy 2016-ban az Ördögkatlanon a húsz éves Bárkáról megemlékezzünk. De nem akartunk a múltban kapirgálni és szomorkásan együtt nosztalgiázni.

- De akkor hogyan lett ebből darab?

- Abból indultunk ki, hogy a Bárka alapítás központi figurája Csányi János volt, aki akkoriban harminc éves volt. Vidovszky Györggyel és Tasnádi Istvánnal együtt elkezdtük arra keresni a választ, hogy a mai harminc éves generációnak hasonló ambícióval és energiával, mint annak idején Csányi János tette, milyen esélye lenne ma egy színház elindítására. Lehet-e ma létrehozni egy társulatot, illetve annál többet: egy színházat mint intézményt alapítani és vele egy épületet is szerezni? A módszernél pedig azt követtük, amit a Bárkában is gyakran alkalmaztunk, vagyis a színházi előadás szövege a próbákon született meg. Tehát a drámaíró résztvevője egy próbafolyamatnak, annak követése során beépít mindent, amit fontosnak tart. Természetesen egy előre megírt kanavász azért létezik. A próbákat tavaly nyáron Nagyharsányban tartottuk – a többes szám első személyhez hozzátartozik, hogy én inkább csak inspirálója, ösztökélője voltam az előadásnak, az alkotási folyamatban nem vettem részt. A végleges szöveg a premier estéjén hangzott el először. Aztán még előadásról előadásra is változott. A színház jelenidejűségének felmutatását tartottuk a legfontosabbnak. Csányi János is felbukkant az egyik előadáson és azt mondta, kicsit romantikusan, hogy amíg nézte a produkciót, azt érezte, hogy a Bárka még mindig létezik. Persze a valóságban a Bárka „meghalt”, nem lehet feltámasztani.

- És mire jutottak, egy fiatal színházi ember alapíthat ma egy színházat?

- Mindig előre szoktam nézni. Azt keresem, hogy miként lehet valamit megoldani, ennek ellenére ki kell mondanom, hogy a rendszerváltást követően a színház, illetve az igényes minőségi kultúra egyre inkább a perifériára szorul. Számítani lehetett erre, hiszen ez a tendencia már régebben megfigyelhető nálunk nyugatabbra is. Mégsem szabad beletörődni abba, hogy az állam nem támogatja megfelelő módon a minőségi kultúrát. Ha a kultúrát kirakjuk a piacra, az meghal. Az mindenesetre tény, hogy egy harminc év körüli, tehetséggel, ambícióval teli fiatalember kevesebb sansszal próbálhat létrehozni egy színházat, mint tettük azt 1996-ban.

- A Bárka egy hiányt pótolt, amikor létrejött?

- A Bárka sikereitől és kudarcaitól függetlenül kimondhatjuk, hogy akkoriban jelentkezett egy nagyon erős harmincas rendező-generáció, Novák Esztertől Bagossy Lászlóig, és a Bárka számukra valamint a hozzájuk kapcsolódó színészcsapatok számára megmutatkozási lehetőséget jelentett.

- Azt firtatják-e, hogy kik a felelősek a Bárka megszűnésért?

- Az előadásban nem kutatjuk azt, hogy ki a hibás a megszűnésért. A produkció alapszituációja a valóságból kiinduló fikció. Egy fiatal csapat elbarikádozza magát a Bárka épületében. Mondván, hogy ők bizony minden áron színházat csinálnak. Aztán találkoznak a Közszolgálati Egyetem képviselőivel, akik próbálnak egyezségre jutni velük. Tehát a fiatal művészek találkoznak a hatalommal. Az előadás nagy kérdése, hogy ez a találkozás milyen eredménnyel jár. A darab ezzel kapcsolatban kicsit szkeptikusan fogalmaz, hogy úgy mondjam, mindenki beadja a derekát.

- Gondolom a hatalom bizonyul erősebbnek.

- A hatalom általában erősebb, azért nevezzük hatalomnak. Az előadás tele van humorral, de mégis egy téttel bíró történet, amiben közben belopóznak bizonyos mondatok, szituációk a Bárka valahai előadásaiból. Ezek kis csemegék, apró, titkos örömforrások azok számára, akik korábban a Bárkára jártak, vagy ott dolgoztak.

- A politikusok az igenért és a nemért is felelősek, ezt azért nem lehet kikerülni. Erről mi véleménye?

- Azt már a Bárka születésénél is lehetett érezni, hogy ez a színház egy idő után púp lehet a kerület hátán. Amikor a kerület pár évvel ezelőtt kimondhatta azt, hogy ez neki nem kell, akkor hosszas huzavona következett, melyben a főváros és ilyen-olyan minisztériumok lökdösték egymáshoz a Bárkát, hogy végül kiderüljön, senkinek nem kell egy színház. A Bárka csak akkor tudott volna megmaradni, ha valaki, mondjuk valamelyik minisztérium, leginkább az Emmi felvállalja.

- Lehet, hogy azért nem kellett senkinek, mert mégis csak sikerült megőrizni a függetlenségét, a szakmai önállóságát?

- Én semmiképpen nem csinálnék hősi halottat a Bárkából. De az tény, hogy a Bárka nem csak egy társulatot jelentett, hanem egy intézményt épülettel, ami sokkal nagyobb teher. Ki kell mondani, egy színházat veszni hagyni, mindenképp bűn. Ha egy színház nem működik jól, akkor változtatni kell, de nem megszüntetni.

- Ön Kaposváron dolgozik rendezőként. Mint ismert, Rátóti Zoltán az évad elején bejelentette, hogy távozik, kineveztek egy megbízott menedzserigazgatót, akinek meghosszabbították a szerződését jövő nyár végéig. Művészeti vezetőként pedig megbízták Bozsik Yvette koreográfus, rendezőt. Milyen változások várhatók?

- Nem tudom, nekem július 31-ig szól a rendezői, dramaturgi szerződésem. Tavasszal egy bemutatóm is lesz, egy orosz kortárs darabot viszek színre.

- Nem lett volna szerencsésebb, ha kiírnak egy igazgatói pályázatot?

- De valószínű, hiszen így újra visszaköltözött a színházba az ideiglenesség. Tavasszal minden bizonnyal kiírnak majd egy pályázatot, de a következő évadot a mostani csapat készíti majd elő. Kérdés, hogy ha esetleg egy másik csapat nyeri a pályázatot, akkor mi fog történni? Azt hiszem, ez az ideiglenesség senkinek sem jó.

- Ön készített egy „beszélgető könyvet” Törőcsik Mariról, mi az, amit az egy éves alkotómunka során tanult tőle?

- Talán két alapvető dolgot, amit egyébként egyáltalán nem biztos, hogy tudok hasznosítani. Az egyik, hogy az az értékrend, amit én sznob értelmiségiként kialakítottam az emberekről, az hibás. Tehát az emberi értékek nem feltétlenül hírességben mutatkoznak meg. Mari egyenrangú társnak tekinti a boltost, a szomszédasszonyt és Pilinszky Jánost. Én olyan dolgoknak, mint a nyíltság, becsület, kíváncsiság, emberség nem tulajdonítottam akkora jelentőséget. Marinál ezek a fogalmak visszanyerték jelentésüket. A másik, amiről beszélnék, hogy bennem nagyon erős a megfelelni akarás, ami nem káros tulajdonság, de néha őszintétlenséghez vezet. Mari viszont azonnali reflexből cselekszik, illetve mond ki dolgokat, ettől őszinte. Ezt kellene talán leginkább eltanulni tőle. És mindenek előtt azt a nagyvonalúságot, amivel felül tud emelkedni az ilyen-olyan szekértáborokon.