Alföldi: a fene akar szabadságharcos lenni

Publikálás dátuma
2017.01.07 06:00
,,Mindenki próbál igazodni és ez nem csak a színházra jellemző” FOTÓ: Szalmás Péter/Népszava
Fotó: /
Ma este mutatják be a Radnóti Színházban Alföldi Róbert rendezésében a Kanadában élő, libanoni születésű Wajdi Mouawad Futótűz című drámáját, amelyben egy menekült történetét ismerhetjük meg. Alföldi úgy véli, a civilizált, keresztény Európa felnőttsége abból derül ki a menekültügyben, hogy mennyire engedi magát érzelmileg befolyásolni. Ami a hazai közállapotokat illeti, Alföldi szerint mindenki, beleértve az értelmiséget is, a saját pecsenyéjét sütögeti. A hatalom pedig szépen felfalta a színházat.

- A Futótűz című darabban, kulcsszerepet kap a családi titok, illetve annak lelepleződése. De a titkok a korábbi rendezéseiben is izgatták.

- Ha az ember bárkinek a sorsát megkaparja, nagy történetek jönnek elő. A Futótűzben ráadásul egy menekült történetét ismerhetjük meg. Különösen nehéz a helyzet, ha kiválik egy arc a tömegből, ha hirtelen egy ember áll velem szemben, egy embernek kell belenéznem a szemébe. Kérdés, hogy mit teszünk akkor, ha ez az arc újra eltűnik a tömegben és már csak a migránsoktól való félelmet halljuk mindenhonnan. Az lenne a jó, ha át tudnánk menteni azt az emberi hozzáállást, amit az egyes személlyel szemben tanúsítunk. De, hogy ez miként lehetséges, ne kérdezze!

- A darab ezzel együtt egy nyomozás története is.

- Valóban, feltár különböző bűnöket. Megmutatja, hogy akivel együtt élünk, annak milyen volt a sorsa, milyen világból érkezett, mit hozott magával, mit titkolt el, miért tette, amit tett és miért nem beszéltük ki ezt az egészet már korábban. Miért szükséges egy haláleset, hogy mindez kiderüljön? Másrészt rémületes, hogy különböző emberek milyen helyzetbe kényszerülhetnek, milyen dolgokat kell túlélniük. Miként lehetséges az, hogy ezek után ugyanaz iránt érzik a legnagyobb szeretetet és a gyűlöletet is, és hogy mit választanak? A titok mellett a választásról is szól ez a dráma. Leginkább talán az utóbbiról.

- Annyit elárulhatunk, hogy ez egy hihetetlenül kemény történet…

- Igen, borzalmasan kemény, olyan dolgok történnek a főhőssel, amire legvadabb álmainkban sem gondolnánk, és arra sem, hogy mikre vagyunk képesek egymással.

- Említette, hogy ez egy választás története is. Merünk választani, vagy gyakran csak akkor, amikor már késő?

- Az előadás főhősnőjének a története arról szól, hogy ő mer választani. Nem is mer, hanem képes rá, hogy válasszon, vagy képes rá, hogy azt válassza, ami a nehezebb. Képes arra is, hogy amikor az indulatunk, a valós megbántottságunk, a megalázottságunk valami felé lökne, akkor is a másik oldalt válassza. Nem a gyűlöletet, hanem a szeretetet.

- Ez azért nem egy mindennapi reakció.

- Ezért szép ez a történet. Az összes probléma olyan családi környezetbe ágyazódott be, az alapvető emberi viszonyokat is érintve, ahol nem is lehet mást választani. Ravasz tanmese ebből a szempontból, miközben a történet egy része a valóságon alapul. A darab írója ugyanis egy Kanadában élő libanoni menekült. Ez a kortárs dráma nagyon is sorssal vert, ilyen értelemben hasonlít egy görög tragédiához.

- A szörnyűséget bármeddig lehet fokozni?

- Sajnos alkalmasak vagyunk rá.

- Ismerte a darabot korábban?

- Nem, Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatónője adta a kezembe. A szereposztásban most is, mint korábban, teljes szabad kezet kaptam.

- Kiosztható lett volna a darab az ön által vezetett Nemzetiben is, több ottani volt tag szerepel a mostani előadásban?

- Ott minden kiosztható volt. De egyrészt már nem beszélhetünk az akkori állapotokról, ezért az ember nem is gondolkodik ilyesmin. Az elmúlt. Harmadszor dolgozom a Radnóti Színházban minden alkalommal én dönthettem el, mit szeretnék színre vinni és azt is, hogy kikkel. Természetesen a döntést, amit végül én hozok meg, megelőzi egy konzultáció a színház vezetésével. A mostani darab, ahhoz képest, hogy mekkora a Radnóti társulata, sokszereplős produkció.

- Említette, hogy a darab egy menekült története. Úgy látszik, a menekültkérdés egyre bonyolultabbá válik, ráadásul állandóan összekapcsolódik a terrorcselekményekkel. Elég nagy a zavar ennek a megítélésben.

- Bennem is van zavar ezzel kapcsolatban. De épp ez a darab is felveti: az érzelemtől átitatva, elvakítva, vajon láthatunk-e jól. A merényleteket, ha jól tudom, az elmúlt másfél évben nem menekültek követték el, hanem a bevándorlók másod- és harmadgenerációs gyerekei, akik már itt élnek Európában. Az tényleg valós probléma, hogy korábban Európa sok embert beengedett olcsó munkaerőnek és kérdés vajon mennyire sikerült őket integrálni, vagy magukra hagyták őket és másodrendű állampolgárnak érzik magukat, és ebből következően elfogadhatóan, nem elfogadhatóan, vagy visszataszítóan reagálnak. Nem csak a terrorcselekményekre gondolok, hanem arra is, hogy ezek a fiatalemberek mit várnak el a társadalomtól és ezek jogos elvárások-e. Mindezek a kérdések ráadásul nagyon össze vannak kutyulva, egy olyan helyzetben, amikor a világ különböző területein Európa és a fejlettebb országok hathatós közreműködésével emberek arra kényszerülnek, hogy meneküljenek.

- A menekültkérdés és a terrorizmus viszont állandóan összemosódik...

- Igen, összemosódik, a terroristák hite lehet hasonló a nem terroristákéhoz, Isten nevében nem csak az elmúlt években, hanem az elmúlt évszázadokban is sok mindent elkövettek már. De arról szinte senki sem beszél, hogy a háborús területeken miért jöhetett létre ez a helyzet, például, hogy ki juttatott fegyvereket oda. Ráadásul mindenhol vannak olyanok, akik ezt a káoszt kihasználják és ideológiát gyártanak mögé, vagy csak pénzt keresnek, jól működő embercsempészként. A civilizált, keresztény Európa felnőttsége számomra abból derül ki, hogy mennyire engedi magát érzelmileg befolyásolni ebben a helyzetben. Ez nem azt jelenti, hogy nyakra-főre ellenőrzés nélkül bárkit be kell engedni. De az olasz halásznak, aki menekülteket ment ki a tengerből, nincs választása, hogy kerítést húz-e a vízben. Hiszen azt választhatja, hogy otthagyja meghalni vagy kihalássza őket - és természetesen az utóbbit választja.

- Ennek ellenére újból és újból felvetődik, hogy tehetünk-e mégis különbséget menekült és menekült között, illetve hogyan védjük meg magunkat?

- Lehet, hogy nem a kerítéssel van probléma, miközben én ezt abszolút bunkóságnak tartom. De én a kerítésen nem tudok két-három olyan pontról, ahol egy migrációs vagy regisztrációs központot állítottak fel, hanem csak kerítésről tudok, rendőrökkel, kutyákkal. És még valami, aki elindul, annak nincs vesztenivalója és ez nem jelenti azt, hogy a menekültek közül mindenki minden pillanatban jól viselkedik. De kérdem én, az a jó hozzáállás, ha valaki azt mondja: azok közül, akik idejönnek, mindenki terrorista és AIDS-es?

- Az talán fontos, hogy bárkiből lehet bármikor menekült.

- Ha visszanézzük Magyarország elmúlt száz évének történelmét, többször előfordult, hogy honfitársaink közül ezrével, tízezrével találtak menedéket más országokban, ahol befogadták őket. Tehát, hogy valaki elhagyja a hazáját és egy másik országban próbál boldogulni, menedéket találni, számunkra nem lehet idegen gondolat vagy érzelmileg idegen helyzet. Ezt nekünk nagyon is át kellene éreznünk.

- De a terrorcselekmények miatt egyre rosszabb a helyzet.

- Úgy látszik, ezzel a kérdéssel nem tud mit kezdeni a világ, beleértve Európát. Az olasz halászról azt gondolom, hogy magára van hagyva.

- Tehát össze kellene fogni…

- Igen, hiszen minden igazán nagy problémát csak összefogással lehet megoldani.

- Ettől még mintha messze lennénk.

- Sajnos nem ez jellemző, sem ránk, sem Európára. Nem véletlen, hogy minden olyan európai és most már nemcsak európai politikus, aki erre a kérdésre radikális, nagyon jól hangzó, hőbörgő választ ad, hamar népszerűvé válik. És itt felvetődik az írástudók felelőssége. Bármi furcsa, én ebbe a kategóriába sorolom a politikusokat is. Mindenki, beleértve az értelmiséget, a saját pecsenyéjét sütögeti. És sajnos már Esterházy sincs közöttünk. A faramuci az egészben, hogy nem tudok megoldást mondani erre a helyzetre. De szerintem nem is az én dolgom. Én csak gondolkodom. Vagy megpróbálok higgadtan gondolkozni.

- Egy színházi ember, egy színház hogyan tud hitelesen megnyilvánulni ebben a szituációban?

- Manapság tettnek számít, azt hiszem, hogy a Radnóti Színház színre viszi a Futótüzet, hiszen ez a darab egyszerű eszközökkel akar valamit közölni. Egy színház ennyit tud tenni.

- Vannak olyan darabok, nálunk is látható egyre több, például a Kamrában egy lengyel kortárs dráma, A mi osztályunk, amelyek - nincs mese - szembesítenek önmagunkkal, bűneinkkel.

- Nálunk ez Magyarországon elég nehéz dolog, mert van egy furcsa ellenállásunk a nagyon erős és egyértelmű mondatokkal szemben. De szerintem egyre fontosabb a kimondás, hogy végre ne rébuszokban beszéljünk. Másrészt az ellentmondást nem tűrő kijelentések helyett beszélgessünk, kommunikáljunk. Talán a Futótűz ebben is segíthet.

- Ön az utóbbi években sokat dolgozik külföldön, de aztán hazajön és itthon is sokat vállal, játszik, rendez. Fontos ez az egyszerre „kívül is és belül” létforma?

- Az ember nem tud kívül lenni, hogy is tudnék? Ha nem vagyok itthon, akkor sem vagyok kívül.

- Viszont talán elmondható, hogy független.

- Abból a szempontból igen, hogy nem vagyok kiszolgáltatva senkinek. Ezért talán rálátok néhány dologra, vagy nevezzük inkább érzetnek. Azt érzem, hogy a hatalom szépen felfalta a színházat, legalábbis amennyire a kedve tartotta. Nincsenek már nagy balhék, botrányok. Simán ki lehet nevezni igazgatót az Új Színház élére és simán meg lehet hosszabbítani a szerződését. Nincsenek ügyek, mindenki elfogadta azt a működési rendszert, amelyben működik a magyar színház. Ha viszont azt vesszük, hogy a magyar képzőművészek mennyire vannak kiszolgáltatva a Magyar Művészeti Akadémiának, vagy a tagságának, a magyar színház még mindig sokkal szabadabban működik. Bár azért kézben van tartva.

- De gondolom cenzúra nincs, a hatalom képviselői nem tartanak megnézéseket, mint a rendszerváltás előtt.

- Nem tudok arról, hogy lennének ilyenek, de nincs is rájuk szükség, mert jól működik a fokozott önellenőrzés módszere, nevezhetjük öncenzúrának is.

- Én csak a végeredményt látom, az biztos, hogy egyre több az úgynevezett szórakoztató produkció...

- Amiből nem lehet baj.

- És egyre kevesebb a szókimondóbb előadás, amely esetleg megosztja a közönséget.

- Mindenki próbál igazodni és ez nem csak a színházra jellemző. Ez az én véleményem, amivel kisebbségben vagyok. Amikor azt látjuk, hogy a Kossuth téren hatvan-hetven éves nénik vernek húszéves fiúkat és lányokat, akkor az a vég. Sokan erre azt mondják, hogy ennek így kell lennie, mert ez a rend.

- És még nem beszéltünk a korrupcióról, egyesek megmagyarázhatatlan gazdagodásáról. Nemrég mutatták be Molnár Ferenc Egy, kettő, három című komédiáját az Átriumban. Szerepe szerint bankigazgatóként ön nagyon rövid idő alatt kreál egy senkiből valakit. Könnyen eszünkbe juthat Mészáros Lőrinc…

- Valóban, de elég, ha megnézzük a felcsúti gázszerelővel nemrég készült interjút, az sok mindent elárul arról, ami itt zajlik.

- A közéleti anomáliák még mindig nagyon felbosszantják?

- Már talán nem annyira.

- Önről is készült fénykép, kezében a Fedél nélkül című újsággal, amiben a bezárt Népszabadság újságírói publikáltak. Ezt fontosnak tartotta bevállalni?

- Ez nem bevállalás kérdése. Ha az ember ellentmond, valamit megkérdőjelez, vagy másként gondol, akkor az már politikai tettnek számít és szabadságharcosnak könyvelnek el. A fene akar szabadságharcos lenni. Nem értek egyet valamivel és ennek hangot adok. Ez ennyit jelent, nem többet.

- De ma egyre kevesebb lehetőség van az ellenszegülésre.

- Pedig nem annyira bonyolult. Nézze meg a pár héttel ezelőtti lengyelországi eseményeket! A hatalom valamit szeretett volna, ám az emberek nem értettek vele egyet. De nem úgy oldották meg, hogy otthon, ahol senki nem hallja, beszélgettek róla, vagy a közösségi oldalon megdumálták, hanem kimentek a térre.

- Mitől függ, hogy van ország, ahol mernek nemet mondani, és van - például a miénk -, ahol nem mernek?

- Nem tudom, hogy ez mitől függ. Mi nem megyünk ki, vagy mindig ugyanazok mennek ki. Az sem hiteles, nem tudom elképzelni, hogy aki tudhatóan ennek a kormánynak a támogatója, úgy érzi, hogy minden rendben van. Egyébként ezt az egészet mi együtt hoztuk létre. Mi csináltuk, közösen. Széchenyi mondta: minden országnak olyan kormánya van, amilyet megérdemel.

2017.01.07 06:00

Jó itt lakni – 90 éves a Gombaszögi Nyári Tábor

Publikálás dátuma
2018.07.22 19:58

Fotó: /
A felvidéki fiatalok legfontosabb nyári fesztiválján jártunk, ahol nincs térerő, alapfelszerelés a gumicsizma, de nem dísznek van a programfüzetbe biggyesztve, hogy szabadegyetem.
Dél is elmúlt már, de a tábor mintha még mindig ébredezne. A levegőben sparheltes lepény illata terjeng – a szalonnásnál finomabb fesztiválkaját még nem találtak fel –, a szomszéd asztalnál néhányan azt próbálják megfejteni, mit jelenthet a palacsintás bódé oldalán virító „ordás” felirat. A Gombaszögi Nyári Tábor sok tekintetben olyan, mint egy időutazás: mintha csak a kilencvenes évek végét írnánk, és a Sziget Fesztiválon járnánk. A táborozók komótosan sétálnak a zuhanyzók felé törölközőbe burkolva. Az ételsoron mindenhol más zene szól – de egyik sem olyan hangosan, hogy az megzavarja a még a tegnap hatása alatt állókat. A programsátrakban viszont már javában folynak a beszélgetések: hol a futballvébét elemzik, hol párkapcsolati témákat feszegetnek, hol pedig nemzetiségi kérdésekkel, oktatásügyi dolgokkal foglalkoznak a szakemberek. Közönség még a kora reggeli órákban is akad mindenhol: a „szabadegyetem” szó itt nem a hangzás kedvéért van a programfüzetbe biggyesztve. A programok közül egyértelműen a kulturális-közéleti serpenyő felé billen a mérleg, noha lehet túrára indulni a közeli cseppkőbarlangba, van paintball, medence, függőhíd, óriáshinta – és a kiírás szerint iszapbirkózás is. Ez utóbbiból némileg minden lakónak kijut: Gombaszög völgyben fekszik, a hegyek pedig minden nap lehúzzák az esőt, így a felkészült fesztiválozók gumicsizmát is csomagolnak. És ha már a völgynél tartunk: térerő nincs, az internetről meg már a megérkezéskor lemondtunk. Épp ez adja Gombaszög vadromantikáját: ott kell lenni, meg kell élni ahelyett, hogy kifelé kommunikálnánk. Ezért folyamodunk mi is a kóstoláshoz a Google helyett az ordás palacsinta tekintetében. Megéri: isteni.
Szívesen elcipelném ide azt, aki azt szajkózza, hogy a fesztiválozás műfaja maga a kulturális-erkölcsi métely: az irodalmi sátorban törökülésben isszák az írók-költők szavait a táborlakók, a folkszínpad felől jófajta felvidéki népzene szűrődik a vegán turmixokat kínáló pult felé. A jurták tövében lovak legelésznek, az egyik sátorban jógaoktatás folyik, s miközben próbáljuk eldönteni, mit együnk, mielőtt belevetjük magunkat a koncertekbe, megjelenik egy simogatásra Bordás Jakab, a fesztivál hivatalos kutyája, saját arcképes igazolvánnyal. Jakab (beszédes vezetékneve akkori lerobbant egészségi állapotára utal) az erdőből érkezett, Isten tudja, milyen előélet után döntött úgy, hogy itt szeretne lakni. Ahogy elnézem a tömeget, jó páran maradnának itt egész évre. A GombaOviban egész nap szakemberek vigyáznak a gyerekekre, így a szülők bátran kikapcsolódhatnak. Már a stáb felhívása – „este hatig mindenki szedje össze a pereputtyát” – megmosolyogtat, ám, hamarosan abba is beavatnak a veterán gombaszögiek, miért épp egy veréb a tábor emblémája. Az egyébként Magyarországon is ismert, mondjuk úgy, frivol tábori nóta idecitálásától azonban most eltekintenék. Kellő mennyiségű Kofolával felszerelkezve elindulunk a nagyszínpadhoz. Ez is a régi Szigeteket idézi, amikor a Világzenei nagyszínpad előtti dombon heverészve lehetett bólogatni, elmerülni a jobbnál jobb fellépők zenéjében. Az Akkezdet Phiai – a délután még az irodalmi sátorban szórakoztató slammer, Saiid, illetve Závada Péter költő-slammer duója – koncertje sajátos fordulatot vesz a nagyszínpadon. Az elromlott keverő miatt előbb a cappella rapet kapunk, aztán Said új szövegeiből némi ízelítőt. Miközben a technikusok igyekeznek megoldani a problémát, Závada félig humorosan felteszi a kérdést: nincs valakinél egy Závada-verseskötet? Nos, van: a közönség tapsvihar kíséretében adogatja előre a szerző Roncs szélárnyékban című kötetét. Lesz vers, lesz hang is, folytatódik a koncert az olyan AKPH-klasszikusokkal, mint a Kottazűr vagy a történtek tükrében egészen új színezetet kapó Mivel játszol, amelynek refrénje úgy szól: „A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene. A kérdés, hogy átérzed-e”. 
Gombaszögön 1928 óta táborozik szervezetten a magyar fiatalság, az itteni szórakozás és a kulturális programok mindig is kiemelten fontos szerepet játszottak a felvidékiek életében. Ennek megfelelően komolyan képviselteti magát a Felvidék két legfontosabb magyar médiuma, az Új Szó és a Pátria Rádió, a Fórum Kisebbségkutató Intézet fotókiállításán pedig láthatjuk magunk is: a változó idők és szelek ellenére Gombaszög valóságos fogalom az itteni magyarság körében. Sokan pedig éppen Magyarországról jönnek minden évben, hogy töltekezzenek a háborítatlan tábori hangulatból. „Ennyi fának még sosem rappeltünk” – nevet Saiid a lassan sötétbe burkolózó szalóci táj felé, aztán rákezd emblematikus, Egy ház című dalára: „Egy házam van, annak az égbolt a teteje / padló a végtelen föld, falak nincsenek / Apám a Nap, a Hold anyám, csillagok a gyermekek / Határtalan horgolják illatok a kertemet”.
2018.07.22 19:58

A csúnya is esztétikai gyönyörrel kecsegtet

Publikálás dátuma
2018.07.22 08:19

Fotó: Ferenczy Múzeumi Centrum/ Deim Balázs
A művészet bevett formáiról és kifejezőeszközeiről, a széphez fűződő viszony átalakulásáról is szól a Csiszolatlan gyémántok című kiállítás Szentendrén
A mindennapjaink során magunk körül tapasztalható bizonytalanságot, változékonyságot, az értékvesztést, és mindezek a művészet által újraértelmezett nagyon új, és sajátos hangvételű alkotásait mutatja be a Csiszolatlan gyémántok című kiállítás a szentendrei MűvészetMalomban. Az elmúlt évtizedekben új műfajok jelentek meg a művészetben, s a korábban abszolútnak tartott perfekció helyébe a nyerseség, valamint az esztétikai fogalmának megváltozására rávilágító művek megalkotása került. A határok elmosódnak, és a keleti diktatúrákban vagy a szabad kapitalizmusban élő alkotók elképzelései a politika és a technológia változásainak megfelelően alakulnak. A tárlat egyaránt állít a néző elé a korábbi művészeti konvenciókat kétségbe vonó, a múlt, az emlékezés, a megörökítés létjogosultságát feszegető, valamint a kiútkereséshez kapcsolódó, nagyon is aktuális kérdéseket.
A korábban bevett hagyományok megkérdőjelezésére tesz kísérletet Daniel Pitín cseh festőművész is, aki a képzőművészet egyik kiemelkedő műfaját, a csendéletet idézi fel Határvidék című munkájában, ami használaton kívüli, felismerhetetlen, fiktív formákból áll. „Az egész világunk erről szól: a folyamatos alkalmazkodásról az újhoz, a még nem látotthoz, vagy a teljesen érthetetlenhez, amit nem tudunk logikával felfogni. Ez a világ már túlnőtt azon, hogy az emberek változtatni tudnának rajta” – hangsúlyozta Muladi Brigitta, a kiállítás egyik kurátora, az ArtCapital programsorozatának keretében zajló tárlatvezetésen. A művészettörténész kiemelte, nem csupán a megjelenítésben, a technikai megvalósításban is felmerülnek új megoldások. Ennek példái a galéria terében is helyet kapott gipsz szobrok, amelyek magukon viseli a kéz nyomát is. - Az, ami sokáig a művészek hátsó udvarában volt kidobva, egy új gondolkodás mentén helyet kap az alkotások között is. Egy olyan fázist örökít meg, amikor a művész még keresi önmagát, és kifejezőképességét. Ez annak lenyomata, ahogy az alkotó egy pusztulási folyamat után, egy új formát, az apokalipszisből új életet hoz létre – részletezte Muladi Brigitta. A kiállított művek nagy része e gondolat mentén épül fel, valami elfeledett, de emlékeinkben elevenen élőt idéz, egy a megszokottól eltérő, olykor szürreális formában. Szűcs Attila grafikai alkotásai is múlt és jelen, az elmosódott emlékek, de egyúttal a nagyon is pontos antropológiai megfogalmazásmódok meglétére mutatnak rá. Az EXIST (élni, létezni) felirat soraiból lecsúszott S betű, az EXIT (kijárat, kiút) is egy nagyon sajátos megjelenítése annak, ahogy a mindennapi életünk felépülni látszik: a létezés – ha csak ökológiai mértékben gondolunk is rá – határán egyensúlyozunk.
Az átalakulás, a világról való gondolkodás megváltozása, a szépségeszményhez fűződő sztereotípiáink lebontása leginkább Makai Mira Dalma művein keresztül jelenik meg. - Számos művész próbálta megfogni a virág szépségét, annak múlékonyságát. Nagyon hosszú ideig e tematika szerint dolgozván készítettek virágcsendéleteket, itt viszont a pusztulás szélén álló növényt láthatjuk. A művész a szép, finom kerámiát és mázat a hagyományos esztétika megváltozásának megfelelően alakítja masszaszerű, amorf anyaggá – hangsúlyozta Muladi Brigitta. A kiállítás műveire egyaránt jellemző az eddig megszokott értelmezési keretektől és sémáktól különböző megközelítés. A természet és ember, ember és állat viszonya, az ember önmagával, saját testének legapróbb építőelemivel való kapcsolata, a múlthoz, a történelmi korokhoz, a politikai gondolkodás megváltozásához adaptálódott felfogások egyaránt megjelennek az egyes műveken. A színek és a formák elegyéből kibontakozó alkotások gyakran elidegenítő, megakasztó hatással bírnak, s felteszik azokat a kérdéseket, amelyeket igyekszünk magunktól távol tartani, és szemet hunyni felettük. A távolságtartás igénye a kíváncsisággal ellentétesen változik a kiállítás során a nézőben, rávilágítva a kortárs művészetek talán egyik legfontosabb jellemvonására: minden, ami elsőre idegen, válhat néhány perc elteltével nagyon közelivé és otthonossá.

Infó:

Csiszolatlan gyémántok Kurátor: Alexander Tinei, Muladi Brigitta Helyszín: Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalom (Bogdányi u. 32., Szentendre, 2000) Nyitva: szeptember 2-ig  

2018.07.22 08:19
Frissítve: 2018.07.22 13:29