Nézzünk bizakodva a jövőbe!

Publikálás dátuma
2017.01.28 08:35
Játékosan tudnak akár szörnyűségekről is beszélni (Müller Péter Sziámi, Kováts Kriszta, Szilvásy Márton, Keresztes Anna) FOTÓ: B
Fotó: /

Az értelmi sérült színészeket foglalkoztató Baltazár Színház előadásaiban mindig lefegyverzően sok az értelem. Egyáltalán nincs leszállítva se a mérce, se a szellemi színvonal. Sőt! Ebben az Elek Dóra által megszállottan és óriási hozzáértéssel összegründolt teátrumban olyan remek produkciók születnek, melyeknek komoly intellektuális erejük is van. Így van ez a Nézzünk bizakodva a jövőbe! című előadás esetében is, amit Örkény István egyperceseiből állított össze, és rendezett, Kováts Kriszta. Vagyis olyan groteszk szövegekből, melyekben dupla, tripla, de gyakran sokszoros csavarok vannak, a tömörség nem ritkán filozofikus mélységgel párosul, és olyan humorral, amelynek megértéséhez gyakran alaposan meg kell tornáztatni az agyat.

A társulat tagjai hivatásos színészi státuszban vannak, fizetést kapnak a munkájukért, amihez hozzátartozik a rendszeres képzés, például beszédtechnika, tánc, ének, az állandó tréningek, koncentrációnövelő gyakorlatok, amik biztosítják a megfelelő kondíciót. Miközben az oktatás sajnos abba az irányba megy vissza, hogy megint mindenkire ugyanazt a tananyagot akarják ráhúzni, ami így esetleg senkihez nem passzol igazán, itt igencsak érződik a személyre szabottság. Nem erőltetnek mindenkinél mindent. Nincs ráerőszakolva senkire semmi, megkeresik kinek, mihez van adottsága és azt fejlesztik. Ehhez pedig kedvet csinálnak. Természetesen nem drillel, hanem játékossággal, amiből itt mintha több is lenne, mint másutt. Több maradt meg a gyerkőckori játékkedvből, ami akár még némi infantilizmussal, kajlasággal is párosul, vagy éppen erős mozgáskényszerrel, másnál netán tohonyasággal. De a lajhár típust eszük ágában sincs örökmozgóvá átképezni, ő majd ennek megfelelő szerepet kap. Persze, ha mondjuk, gyors körtáncot kell lejteni, akkor neki ebben ugyanúgy részt kell vennie, mint a többieknek, de hát ez nem is probléma, abszolút működik a csapatszellem, hiszen ez egy kiváló együttes.

A Baltazár Színház remek példa arra, hogy nem azt kell nézni, kinek milyen adottsága nincs, hanem azt kell kihasználni maximálisan, ami van. A másiknak netán pont az lesz az erőssége, ami az egyiknek a gyengéje, és, ha sikerül a különböző képességű egyéniségek tevékenységét úgy összehangolni, hogy pont kiegészítsék egymást, akkor létrejöhet egy ütőképes csapat, mellyel akár szakmai szempontból magasan jegyzett külföldi fesztiválokon is jelentős sikereket lehet elérni, mint a Baltazár esetében.

A jó alkotómunkához rendelkezésre áll Aquincumban a Baltazár Ház, ami fölöttébb lakályos és megfelelően be is lakott épületnek tűnik, viszonylag tágas, világos terekkel, süppedően kényelmes ülő alkalmatosságokkal, a művészek fotóival díszített falakkal, a baráti árakkal dolgozó büfében házilag készített szendvicsekkel, és legfőképpen színházteremmel.

Az előadás Örkény Mi a groteszk? című írásával kezdődik, ami arról regél, hogy álljunk terpeszállásban, nézzünk ki a két lábunk között, és amit így fejjel lefelé látunk, vagyis visszájáról, az a groteszk. Így akár még egy temetés is komikussá válhat.

Először közösen éneklik a színészek ismételgetve, hogy mi a groteszk? , mi a groteszk?, majd Müller Péter Sziámi, aki igen régóta dolgozik az együttessel, kezdi mondani a szöveget, aztán Kováts Kriszta folytatja, és Keresztes Anna, Szilvásy Márton következik, stafétában követik egymást. Mindegyikük más személyiség, más hanghordozás, de mégsem esik darabjaira a szöveg, hanem éppen hogy plusz jelentést kap attól, hogy van, aki például mosolyogva, míg más kissé mogorván mondja. A ritmusban is van különbség, de mégis kikerekedik a szókígyó, és megtudjuk mi az a görbe tükör, amiben a groteszk láttatja az amúgy is mind groteszkebbé váló világot. Összeszokott játszótársakként figyelnek a színészek, koncentrálnak arra, hogy ne szakadjon meg a gondolatmenet, már ekkor érződik az összhang, ami aztán nyilvánvalóvá válik. Nagyon tudnak együttműködni. Ez hosszú együttlét, komoly tréningek eredménye, ahogy az is, hogy fesztelenek tudnak lenni a színpadon, miközben ehhez nyilván az átlagosnál több gátlást kellett leküzdeniük, és értelmezniük kellett a szöveget.

Minden szempontból egészséges színészeknél is érzem gyakran, hogy a rendező szinte idomította őket, beállított gesztusokat, hangsúlyokat, ezek okait nem magyarázta el, a szereplők szinte csak lejárnak egy bemagolt „koreográfiát.” Ennél a produkciónál viszont azt érzem, hogy a részvevők alaposan meghányták-vetették a dolgokat. Kérdeztek, vitatkoztak, a szó szoros értelmében vették a próbát, tényleg kipróbáltak sok mindent, és közben élvezték, hogy ezt teszik. És nem csak magukat akarják mutogatni, hanem közlendőjük van számunkra. Miközben ugyanúgy exhibicionisták, mint szinte mindenki, aki színpadra lép. A szerencsés szerkesztés miatt az Örkény egypercesek egymásutánisága plusz asszociációkra, áthallásokra ad lehetőséget, egy olyan a groteszk műfajának nagyon kedvező közegről, melyben a világ lényegében fejre állt, már azt se nagyon tudjuk megkülönböztetni, mi normális és mi abnormális.

A sok egypercesből, képtelenségek sorjáztatásából kibontakozik az összkép, mint amikor gyerekek legóból megépítenek valamit. Ruttka Andrea geometriai ábrákra emlékeztető díszletelemei is ezt fejezik ki, a szereplők saját maguk rakják ezeket különböző alakzatokba, aszerint, hogy milyen helyszínt akarnak velük érzékeltetni. Sorjáznak az egypercesek, köztük a produkció címét adó Nézzünk bizakodva a jövőbe!, ami arról az örök álomról regél ebben az agyon frusztrált országban, hogy egyszer majd fenemód irigyelni fognak minket, és a magyar szó a lehető legkellemesebb dolgokat fogja jelenteni. Látjuk az átszellemült tekinteteket a színpadon, ahogy a színészek igyekeznek beleélni magukat ebbe az idilli állapotba, miközben mégiscsak úgy ejtik ki a szavakat, hogy világossá váljon, ők is pontosan tisztában vannak vele, hogy ez micsoda képtelenség. És ez a diszkrepancia végig vonul az előadásmódon, folyamatos feszültséget teremt. Miközben elég szörnyű dologról van szó, jól érzi magát a közönség, és a két kiváló zenész, Schneider Zoltán, Perger Guszty, meg a játszók, az említetteken kívül, Erdős Balázs, Fehér Dániel, Horváth Szilvia, Kocsi Zsófia, Kovács Anna, Kovács Veronika, Kudari Réka, Medetz Attila, Pátkai Andrea, Rafael Erzsébet,Vörös Ferenc. Értelmes tevékenységet találtak maguknak, és ezzel megtalálták a helyüket is a zordon világban. A legtöbben akár irigyelhetjük is őket.

Szerző
2017.01.28 08:35

Donald Trump „pokoli” látogatása Nagy-Britanniában

Publikálás dátuma
2018.07.15 21:00

Fotó: /
A brit média legpozitívabb jelzője a háromnapos amerikai elnöki vizittel kapcsolatban az „ellentmondásos” volt.
Kevés öröme lehetett Donald Trumpnak, amikor - ha egyáltalán - beleolvasott a nagy-britanniai látogatásával kapcsolatos sajtóvisszhangba. Ahogy a londoni és edinburghi sokezres tüntetések is jelezték, az amerikai elnök meghívása katasztrofális hatásúnak bizonyul, kezdve a The Sun bulvárlapnak adott, Theresa May Brexit-politikáját becsmérlő interjújával egészen az udvari protokoll ismételt semmibe vételéig. A baloldali The Guardian értékelése szerint „komolyabb felkészüléssel és politikai érzékkel a katasztrofális és zavarba ejtő elnöki út elkerülhető lett volna. Szégyenletes és ostoba tévedésnek bizonyult, hogy May 2017 elején hanyatt-homlok Washingtonba rohant, és állami látogatásra hívta meg a frissen hivatalba lépett elnököt, akinek szövetségesi elkötelezettségéről fogalma sem volt”. A lap részvétet érez a brit kormányfő iránt, még ha a minden precedenst nélkülöző „hátba szúrást” szerinte Theresa May csakis magának köszönhette. A kommentár szerzője reméli, hogy May képes lesz levonni a tanulságot, és „a kiszámíthatóbb, a brit értékeket méltányoló szövetségesekkel, azaz Európával erősíti és teszi hatékonyabbá az együttműködést”.  A Guardian szöges ellentéte, a Brexit-párti, mélyen konzervatív Mail on Sunday-ben a szigetország egyik volt washingtoni nagykövete és két közismert publicista is alaposan bírálja az „ellentmondásos” vizitet. Sir Peter Westmacott fájlalja, hogy London „mindent megtett a tartózkodás különlegessé tételéért, ám az elnök hálátlansággal viszonozta a gesztusokat”. Peter Hitchens a brit-amerikai speciális viszony szemétbe hajítása mellett áll ki. Mint írja, „Trumpot nem érdekli az Egyesült Királyság: arrogáns gorombasága saját belpolitikai érdekeit szolgálja”. Rachel Johnson annak ellenére nevezi „a megaláztatás három hosszú napjának” a látogatást, hogy Trump többek között a testvére, Boris Johnson egy héttel ezelőtt lemondott külügyminiszter kormányfői képességeinek méltatásával haragította magára vendéglátóit. A befolyásos újságírónőt bántotta a vendég sértő attitűdje, különösen a 92 éves, tizenkét amerikai elnököt megélt II. Erzsébettel szemben, aki viszont úgy megfegyelmezte, "mint egy terrier kiskutyát”.
2018.07.15 21:00
Frissítve: 2018.07.15 21:14

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00