Nézzünk bizakodva a jövőbe!

Az értelmi sérült színészeket foglalkoztató Baltazár Színház előadásaiban mindig lefegyverzően sok az értelem. Egyáltalán nincs leszállítva se a mérce, se a szellemi színvonal. Sőt! Ebben az Elek Dóra által megszállottan és óriási hozzáértéssel összegründolt teátrumban olyan remek produkciók születnek, melyeknek komoly intellektuális erejük is van. Így van ez a Nézzünk bizakodva a jövőbe! című előadás esetében is, amit Örkény István egyperceseiből állított össze, és rendezett, Kováts Kriszta. Vagyis olyan groteszk szövegekből, melyekben dupla, tripla, de gyakran sokszoros csavarok vannak, a tömörség nem ritkán filozofikus mélységgel párosul, és olyan humorral, amelynek megértéséhez gyakran alaposan meg kell tornáztatni az agyat.

A társulat tagjai hivatásos színészi státuszban vannak, fizetést kapnak a munkájukért, amihez hozzátartozik a rendszeres képzés, például beszédtechnika, tánc, ének, az állandó tréningek, koncentrációnövelő gyakorlatok, amik biztosítják a megfelelő kondíciót. Miközben az oktatás sajnos abba az irányba megy vissza, hogy megint mindenkire ugyanazt a tananyagot akarják ráhúzni, ami így esetleg senkihez nem passzol igazán, itt igencsak érződik a személyre szabottság. Nem erőltetnek mindenkinél mindent. Nincs ráerőszakolva senkire semmi, megkeresik kinek, mihez van adottsága és azt fejlesztik. Ehhez pedig kedvet csinálnak. Természetesen nem drillel, hanem játékossággal, amiből itt mintha több is lenne, mint másutt. Több maradt meg a gyerkőckori játékkedvből, ami akár még némi infantilizmussal, kajlasággal is párosul, vagy éppen erős mozgáskényszerrel, másnál netán tohonyasággal. De a lajhár típust eszük ágában sincs örökmozgóvá átképezni, ő majd ennek megfelelő szerepet kap. Persze, ha mondjuk, gyors körtáncot kell lejteni, akkor neki ebben ugyanúgy részt kell vennie, mint a többieknek, de hát ez nem is probléma, abszolút működik a csapatszellem, hiszen ez egy kiváló együttes.

A Baltazár Színház remek példa arra, hogy nem azt kell nézni, kinek milyen adottsága nincs, hanem azt kell kihasználni maximálisan, ami van. A másiknak netán pont az lesz az erőssége, ami az egyiknek a gyengéje, és, ha sikerül a különböző képességű egyéniségek tevékenységét úgy összehangolni, hogy pont kiegészítsék egymást, akkor létrejöhet egy ütőképes csapat, mellyel akár szakmai szempontból magasan jegyzett külföldi fesztiválokon is jelentős sikereket lehet elérni, mint a Baltazár esetében.

A jó alkotómunkához rendelkezésre áll Aquincumban a Baltazár Ház, ami fölöttébb lakályos és megfelelően be is lakott épületnek tűnik, viszonylag tágas, világos terekkel, süppedően kényelmes ülő alkalmatosságokkal, a művészek fotóival díszített falakkal, a baráti árakkal dolgozó büfében házilag készített szendvicsekkel, és legfőképpen színházteremmel.

Az előadás Örkény Mi a groteszk? című írásával kezdődik, ami arról regél, hogy álljunk terpeszállásban, nézzünk ki a két lábunk között, és amit így fejjel lefelé látunk, vagyis visszájáról, az a groteszk. Így akár még egy temetés is komikussá válhat.

Először közösen éneklik a színészek ismételgetve, hogy mi a groteszk? , mi a groteszk?, majd Müller Péter Sziámi, aki igen régóta dolgozik az együttessel, kezdi mondani a szöveget, aztán Kováts Kriszta folytatja, és Keresztes Anna, Szilvásy Márton következik, stafétában követik egymást. Mindegyikük más személyiség, más hanghordozás, de mégsem esik darabjaira a szöveg, hanem éppen hogy plusz jelentést kap attól, hogy van, aki például mosolyogva, míg más kissé mogorván mondja. A ritmusban is van különbség, de mégis kikerekedik a szókígyó, és megtudjuk mi az a görbe tükör, amiben a groteszk láttatja az amúgy is mind groteszkebbé váló világot. Összeszokott játszótársakként figyelnek a színészek, koncentrálnak arra, hogy ne szakadjon meg a gondolatmenet, már ekkor érződik az összhang, ami aztán nyilvánvalóvá válik. Nagyon tudnak együttműködni. Ez hosszú együttlét, komoly tréningek eredménye, ahogy az is, hogy fesztelenek tudnak lenni a színpadon, miközben ehhez nyilván az átlagosnál több gátlást kellett leküzdeniük, és értelmezniük kellett a szöveget.

Minden szempontból egészséges színészeknél is érzem gyakran, hogy a rendező szinte idomította őket, beállított gesztusokat, hangsúlyokat, ezek okait nem magyarázta el, a szereplők szinte csak lejárnak egy bemagolt „koreográfiát.” Ennél a produkciónál viszont azt érzem, hogy a részvevők alaposan meghányták-vetették a dolgokat. Kérdeztek, vitatkoztak, a szó szoros értelmében vették a próbát, tényleg kipróbáltak sok mindent, és közben élvezték, hogy ezt teszik. És nem csak magukat akarják mutogatni, hanem közlendőjük van számunkra. Miközben ugyanúgy exhibicionisták, mint szinte mindenki, aki színpadra lép. A szerencsés szerkesztés miatt az Örkény egypercesek egymásutánisága plusz asszociációkra, áthallásokra ad lehetőséget, egy olyan a groteszk műfajának nagyon kedvező közegről, melyben a világ lényegében fejre állt, már azt se nagyon tudjuk megkülönböztetni, mi normális és mi abnormális.

A sok egypercesből, képtelenségek sorjáztatásából kibontakozik az összkép, mint amikor gyerekek legóból megépítenek valamit. Ruttka Andrea geometriai ábrákra emlékeztető díszletelemei is ezt fejezik ki, a szereplők saját maguk rakják ezeket különböző alakzatokba, aszerint, hogy milyen helyszínt akarnak velük érzékeltetni. Sorjáznak az egypercesek, köztük a produkció címét adó Nézzünk bizakodva a jövőbe!, ami arról az örök álomról regél ebben az agyon frusztrált országban, hogy egyszer majd fenemód irigyelni fognak minket, és a magyar szó a lehető legkellemesebb dolgokat fogja jelenteni. Látjuk az átszellemült tekinteteket a színpadon, ahogy a színészek igyekeznek beleélni magukat ebbe az idilli állapotba, miközben mégiscsak úgy ejtik ki a szavakat, hogy világossá váljon, ők is pontosan tisztában vannak vele, hogy ez micsoda képtelenség. És ez a diszkrepancia végig vonul az előadásmódon, folyamatos feszültséget teremt. Miközben elég szörnyű dologról van szó, jól érzi magát a közönség, és a két kiváló zenész, Schneider Zoltán, Perger Guszty, meg a játszók, az említetteken kívül, Erdős Balázs, Fehér Dániel, Horváth Szilvia, Kocsi Zsófia, Kovács Anna, Kovács Veronika, Kudari Réka, Medetz Attila, Pátkai Andrea, Rafael Erzsébet,Vörös Ferenc. Értelmes tevékenységet találtak maguknak, és ezzel megtalálták a helyüket is a zordon világban. A legtöbben akár irigyelhetjük is őket.